Esszéket, novellálat, történeteket és egy regényt is írt. Történeteit áthatja a misztika, a rejtélyesség, és munkássága hatással volt az egész világirodalomra. Ha Edgar Allan Poe nevével találkozunk, lelki szemeink előtt azonnal hollót, őrült gyilkosokat és temetőket látunk. Akár olvastuk írásait, akár nem, lehetetlen, hogy ne találkoztunk volna a történeteire, képzelőerejének morbid voltára való utalásokkal.

A Morgue utcai kettős gyilkosság legelőször a Graham’s Magazine-ben jelent meg 1841-ben. A szerző ebben a novellában mutatja be a világnak nagyszerű szereplőjét, az amatőr detektívet, C. Auguste Dupint. Poe a racionalizálás történeteként emlegette a novelláját, és amint következtetni lehet, puszta adatelemzést és racionalizálást használ egy gyilkosság rejtélyének megoldásához. Abban a korban teljesen új szemléletnek számított, és az, hogy napjainkig (közel 200 évvel a megjelenése után is) igencsak népszerű és elismert olvasmány maradt, újabb bizonyíték Poe időtálló művészetére.

Jelen kötet a legelső novella címét viseli, és tartalmazza mindhárom Dupin-történetet. Hogy mire legyünk tekintettel, mielőtt nekifogunk olvasni, azt saját káromon tanultam meg. Azt tanácsolnám, hogy akkor fogjunk neki, amikor igazán van rá időnk. Nem úgy értem, hogy egy szuszra kellene elolvasni az egész könyvet, de ideális lenne, ha legalább egy-egy novellát el tudnánk olvasni megszakítás nélkül, igazán elmélyülve benne, megadva a módját. Nem így kell, hanem így érdemes. A karácsonyt megelőző héten olvasni felért egy öngóllal. Az összehasonlítási alapom onnan származik, hogy A Morgue utcai kettős gyilkosságot még egyhuzamban tudtam elolvasni. Lenyűgözött a nyelvezete, a logikai felépítése, a helyszín és a gyilkosságok szokatlan és lehetetlennek tűnő volta. Nagyon jelen kellett lennem a szövegben, még le is rajzoltam a helyszínt, hogy jobban tudjam követni az eseményeket és értsem Dupin okfejtéseit. A következő két történet, Marie Roget titokzatos eltűnése és Az ellopott levél már fokozatosan zsúfolódó periódusra esett, mikor már nem volt fizikai idő vagy kapacitás csak egy dologra – vagy olvasmányra – koncentrálni. Márpedig jelen kötet esetében a megosztott figyelem szóba sem jöhet, főleg, hogy néha erős koncentrációt igényel a mondatok megfejtése is: „De ez a hatalom – vetettem közbe – attól is függ, tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj?”

Frusztráló volt, hogy a nem folyamatos olvasás miatt gyakran vissza kellett lapoznom, máshol egy-két rokonértelmű szó jelentéskülönbségén múlt az okfejtés, és én átsiklottam felette, anélkül, hogy a megfelelő figyelmet szenteltem volna neki. Ezért üzenem mindenkinek, aki szeretné elolvasni ezt a kötetet, hogy ne kövesse el az én hibámat, sokkal többet érdemel ez a történet annál, mintsem hogy átfussunk rajta anélkül, hogy igazán átadnánk magunkat neki. Igazából többlet időt is igényel, főleg, ha helyszínt rajzolunk vagy megállunk elgondolkodni bizonyos szavakon. Mert már a legelején kiderül, hogy a szavak kiemelt fontosságúak. A nyelvezete igényes, választékosan fogalmaz, és a szavak és szinonímák közti finom árnyalatok jelentése adja néha a megoldás kulcsát. Önmagamtól sosem gondolkodtam volna el azon, hogy mi a különbség az érdes, rekedtes és rikácsoló hang között, vagy éppen a hadarva, töredezve és egyenetlenül jelentése között. A szavakon való lovaglás külön értelmet kap, de el kell ismerni, hogy a következtetéshez néha pont ezek a finom, árnyalatnyi különbségek vezetnek el minket. Avagy vezetik el Dupint, mi pedig követjük őt – nélküle ugyanúgy a sötétben tapogatóznánk, mint a párizsi rendőrség. Olykor a megértés határáig jutunk, anélkül, hogy valójában megértenénk Dupin okfejtését. Az ész elemzőmunkája az, ami szinte a fotelből vezeti el Dupint a megoldáshoz. Azt tanuljuk tőle, hogy ami elméletileg lehetetlen, nem biztos, hogy gyakorlatilag is lehetetlen: „Tudtam, hogy a valóságban ez a lehetetlenség nem bizonyulhat lehetetlennek”; valamint azt, hogy néha nem azt kell kérdeznünk, hogy mi történt, hanem azt, hogy mi az, ami eddig még sosem történt meg.

A három novella külön-külön, önállóan is olvasható és értelmezhető. A közös szál a narrátor és Dupin jelenléte; csupán egy-egy utalást találunk az előző novellára, azonban az érthetőséget nem befolyásolja. A három történetben közös az, hogy eleve érdekes az alaptörténet, számos csavart tartalmaznak, és a megoldás – nos, minden, csak nem hétköznapi. A Morgue utcai kettős gyilkosság esetén őszinte döbbenetet éreztem. Ahhoz képest, hogy milyen gyakran hangoztatom, hogy engem már semmi nem lep meg, ezen a végkifejleten igenis nagyon meglepődtem.

Amennyiben nagyon ragaszkodom egy kis kritikához is, azt tudom kifogásolni, hogy milyen nagy mértékben támaszkodik Dupin a sztereotípiákra. Enyhén komikusnak tartom, hogy mekkora szerencse is kellett ahhoz, hogy a bűntények, rejtélyek megoldódjanak. Hogy a költő, a matematikus és a bűnözők pont úgy gondolkozzanak és viselkedjenek, ahogy a detektív szerint gondolkodnak és viselkednek. („Ezt olyan fickók követték el, akik nem használnak zsebkendőt.” – ez a személyes kedvencem, minden irónia nélkül.)

Ajánlom mindazoknak, akik időtálló irodalmat szeretnének olvasni, amely számos krimiíró számára jelentett inspirációt. Azoknak, akik szeretik a logikus felépítésű érveléseket, a játékot a szavakkal, vagy akik egyszerűen csak rendhagyó történeteket akarnak olvasni.

Edgar Allan Poe egy zseni volt, aki túl korán, alig negyven évesen távozott az élők sorából. Halálának körülményei leginkább annyira titokzatosak és furcsák, mint az írásai, és a mai napig megválaszolatlan kérdés maradt, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Nem hagy nyugodni a kérdés, hogy mi minden pattanhatott volna még ki kísérteties gondolatokkal teli elméjéből, mennyivel lett volna gazdagabb a krimiirodalom, ha hosszabb ideig alkothat.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com