A francia forradalom kitörését követően az egész nemzetet képviselni hivatott nemzetgyűlés (alias konvent) gyorsan radikalizálódott. A hatalomból először a régi rend hívei szorultak ki, majd a mérsékelt monarchisták, amit a köztársaság kikiáltása és a királyi család kivégzése követett. Az 1793-94-es forradalmi kormányzat érdekes képződmény volt, amelyet különféle klikkek harca fémjelzett. A párt név ezekre csalóka lenne, mert működésükben nem igazán hasonlítottak a mai pártokhoz, és nagy volt az átjárás a csoportok között. Az állam irányítását először a Gironde-nak nevezett csoport, majd a jakobinusok szerezték meg. Valójában azonban a nemzetgyűlésben mindvégig a „mocsár” jelentette a számbeli többséget, amelynek „tagjai” hol ide, hol oda voksoltak egyéni érdekeiknek megfelelően, vagy az aktuális közvéleményről alkotott impressziójuk okán. Ingatag és veszélyes terep volt ez mindenki számára. XVI. Lajos és Mária Antónia kivégzésével a konvent tagjai felégették maguk mögött a hidat, nem volt visszaút számukra. Ezután semmiféle erőszaktól nem riadtak vissza, és 1793-ban megkezdődött a politikai leszámolások és a „Nagy terror” időszaka. A francia forradalom ekkorra kialakította az első valódi modern diktatúrát, amely ugyan a jakobinusok idején tetőzött, de nem a semmiből jött, és nem is tűnt el teljesen Robespierre-ék kivégzésével.

A forradalmi kormányzatot leginkább megrendítő esemény a vendée-i háború volt, amely spontán módon tört ki Franciaország Bretagne-tól délre fekvő tengerparthoz közeli térségében. Ez voltaképpen egy francia polgárháború volt, amely a helyi királypárti lakosság és a központi forradalmi kormányzat között zajlott, az elképzelhető legkegyetlenebb módon. A felkelők központja Vendée tartomány volt, bár a hadszíntér túlnyúlt azon. Az egyszerűsítés kedvéért már a korban is Vendée-ről nevezték el a háborút (területe volt az úgynevezett „hadműveleti Vendée”), mert így nevesíteni és gyűlölni lehetett az ellenséget, aki fel mert lázadni a szép eszmék által vezérelt központi kormányzat ellen, s a francia nevet sem kellett használni rájuk.

Vendée és környéke kifejezetten gazdag terület volt, ahol az emberek a királyok alatt viszonylagos jólétben tengették napjaikat. Problémáik persze voltak. Az 1789-es változásoktól nagyobb autonómiát, racionálisabb közigazgatást és kevesebb sorozást vártak. Ezeknek kifejezetten az ellenkezője történt. Helyi autonómia helyett központosított közigazgatást kaptak, sokszor idegen vezetőkkel, hagyományaikat, kiváltságaikat felszámolták, és a megkezdődő forradalmi háborúk miatt egyre gyakoribbá lettek a sorozások. A királyi családdal való bánásmód szintén sokakat elgondolkodtatott, emellett a papság elleni támadásoknak is kiemelt szerepe volt a vendée-i háború kirobbanásában. Egyik hadvezérük, Maurice d’Elbée később így foglalta össze kihallgatása során, hogy mi indította felkelésre a lakosságot:

„‒ Milyen okból határozta el, hogy fegyvert fog országa ellen?
‒ Egyáltalán nem fogtam volna fegyvert országom ellen, ha nem lettem volna kénytelen rá. [...]
‒ Mi volt a háborús cél, amit e lázadók el akartak érni?
Elvileg a lázadók célja csak annyi volt, amikor megindították a háborút, hogy kivonják magukat a határok védelmére létrehozott Köztársasági seregekbe való besorolás alól. Jóval később tűzték ki célul a trón és a papság védelmét. [...] Becsületemre mondom, bár valóban és őszintén az igaz elveire és igazságos hatalmára korlátozott monarchikus kormányzat híve vagyok, semmilyen konkrét tervem nem volt, s békés polgárként élnék bármilyen kormányzat alatt, feltéve, hogy biztosítja nyugalmamat, s legalább tolerálja azt a vallási kultuszt, amelyet mindig is gyakoroltam.
‒ Milyen módon lehetne Vendée-t pacifikálni?
‒ Általános amnesztiával, a refraktárius papok békén hagyásával.”

Motivációiban d’Elbée – akit tetteiért, mellesleg, sebesülése miatt egy székhez kötözve(!) lőtt agyon a kivégzőosztag ‒ nem tért el az egyszerű közemberektől. A forradalmi kormányzat egyik leginkább visszatetsző intézkedése az egyházreform volt. 1791-ben a nemzetgyűlés birtokai átadására kényszerítette a katolikus egyházat, hogy azokat elárverezve tegye rendbe a pénzügyi helyzetet. A fedezetül kibocsátott papírpénz azonban hamar értékét veszítette, a kormányzat meg a papság támogatását bukta el. Utóbbira válaszul a kormány megkövetelte, hogy a papok fizetésükért cserébe tegyenek esküt a nemzet szolgálatára, így lefokozva őket hivatali szolgára és kényszerítve engedelmességre. Mivel az egyháziak ezt az Istennek tett esküjükkel ellentétesnek tartották, többségében nem tették meg. Ezeket a refraktáriusnak, azaz ellenszegülőnek nevezett egyháziakat megfosztották hivataluktól, s helyettük kormányzathoz hű papokat igyekeztek küldeni a hitközségekbe. Ám a hívek nem fogadták szívesen utóbbiakat, és sokszor valóban csak karrieristák vállalkoztak erre a nem túl nemes feladatra. Az elmozdított papok zöme hazatért szülőfalujába rokonaihoz (csak az egyházi elit tudott külföldre menekülni), ahol nagy megbecsülésben részesültek kiállásukért a helyiektől, s közben továbbra is igyekeztek megfelelni papi feladataiknak.

A vendée-iek jól látták, hogy a szabadság igézetében elkezdett revolúció egyre inkább vallási intoleranciába fullad, s ez igen fontos mozgatórugó lett. 1793 októberében például eltörölték a hagyományos időszámítást Franciaországban, megszüntetve minden katolikus ünnepet. Az új naptárban még a hónapok és napok nevét is megváltoztatták, és tíznapos „heteket” vezettek be. Minden egyes napnak(!) külön nevet adtak – eltörölték a hétfőt, keddet stb. ‒, amelyeket állatokról és növényekről neveztek el (a sztálini Szovjetunió csinált később hasonlót). Március 11. napja például az új időszámításban Szél havának (Ventose) mandragóra napja lett... Az országban a templomokat több helyen kifosztották, az oltárokat összetörték, a papi ruhákat szamarakra aggatták. A francia királyok nyugvóhelyének számító Saint-Denis bazilikába betörtek, a kriptákból a csontokat kiszórták, a sírköveket összetörték.

1793. március 10-11-én a vendée-i falvakban a köztársasági hadsereg által tartott toborzásokon elszabadultak az indulatok, több helyen a fiatal férfiak megtagadták a megjelenést a sorshúzásokon. Néhány településen le is mészárolták a köztársaságpárti katonákat és támogatóikat, majd több hadsereget alakítottak ki területi alapon. Március 15-én sor került az első nagyobb összecsapásra Cholet városánál (a címlapképen), ahol a szedett-vedett fegyverekkel rendelkező, de nagy túlerőben lévő lázadók (a második képen) győztek. Hamarosan már szabályos haderő alakult, amely több vereséget mért a hadműveleti Vendée területére betörő forradalmi hadoszlopokra.

A vendée-i hadsereg látványosan szembement a forradalmi kormányzattal, a háromszínű kokárdák helyett fehér kokárdát kezdett hordani a Bourbonok liliomos címere nyomán (ettől kezdve lesz a fehér az ellenforradalmak színe), a hadsereg pedig felvette a „Katolikus és királyi hadsereg” nevet. A haderő demokratikus úton szerveződött, a lakosság tiszteket választott ki magának, akik többnyire a francia haderőben korábban már szolgáló emberek voltak. Hamarosan már az egész hadműveleti Vendée egy katonai táborra hasonlított, ahol az egyes települések kiállították a maguk csapatait saját vezetőik alatt, figyelték a határt, és szükség esetén több tízezres hadsereggé tömörültek. Megszervezték saját ütött-kopott lovasságukat és tüzérségüket, puskát szereztek a gyalogságnak, vagy ha abból nem volt elég, kiegyenesített kaszát használtak. A nemesség és főpapság – a párizsi vádakkal ellentétben – marginális szerepet játszott a felkelés vezetésében, ez egy autonómiáért küzdő, sérelmi alapon álló tömegfelkelés volt.

A nagyobb városokat azonban a vendée-iek nem tudták elfoglalni, majd októberre a köztársaságiak határozottan fölénybe kerültek, és a nagyobb felkelő seregeket felszámolták. A helyi ellenállás azonban megmaradt. A párizsi kormány ekkor bosszúból 12 hadoszlopot küldött a térségbe, amelyeket később „pokoli hadoszlopoknak” (Colonnes infernales) neveztek el, nem ok nélkül. Az egyik tisztviselő így számolt be az egyik oszlop „hőstetteiről”: „[...] 29-én reggel négykor tábort bontottunk és elmentünk La Besillere faluba, amely a léger-i községhez tartozik. Azt reméltük, ott találjuk Charette-et [az egyik vendée-i hadvezér], aki valóban csak két órája távozott. Ott megpillantottuk a Challans-ból érkező köztársasági hadoszlopot. Négy-öt órát töltöttünk La Besillere faluban, ahol [a köztársaságiak] minden férfit és nőt lemészároltak és agyonlőttek, még azokat is, akiket fegyver nélkül találtak munka közben a mezőn vagy házaikban. A falut teljes egészében felégették. Két búzával bevetett földterületet is felégettek, miután a hadsereg táborhelyként használta.”

Az egyik „pokoli hadoszlop” tömeges kivégzést hajt végre

A népirtás szó sem tekinthető túlzásnak, olyan tervek is készültek, amelyek a vendée-i lakosság tömeges megmérgezéséről szóltak, és a „pokoli hadoszlopok” Vendée szisztematikus elpusztítását kapták feladatul. Párizsban ideológiailag is igyekeztek alátámasztani a tömeggyilkosságokat, amelyet a nagyobb jó érdekében tartottak hasznosnak. Ha eszközük lett volna erre, Vendée-ben egy lélek nem maradt volna életben, de szerencsére azért az erdős és az áttekinthetetlen, sövényekkel (boccage) teli vidéken sokan el tudtak rejtőzni az osztagok elől. Különösen említésre méltó, hogy sem korra, sem nemre nem voltak tekintettel az oszlopok, mivel ideológiailag javíthatatlannak vélték a régió lakosságát. Az egyik forradalmi tábornok büszkén számolt be arról, hogy lovakkal tapostatta szét a gyerekeket, és a nőket is felkoncoltatta, nehogy még több bűnözőt hozzanak a világra. A statisztikák is igazolják mindezt, a felkelés utáni népszámlálás nem jelez érdemi számbeli többletet a nők javára. 1792 és 1802 között a térség településeinek lakossága mintegy 10-20%-kal csökkent, amelynek kétségtelenül a népirtás az oka. Reynald Secher adata alapján például Le Remaudiére-ban a háborúban meghalt 111 emberből mindössze 9 volt csatában elesett katona, a maradék 102 főt – köztük mindössze 9 ötven éven aluli felnőtt férfi volt, ellenben 49 nő és 32 gyerek! ‒ az egyik „pokoli oszlop” mészárolta le. A legyilkoltakból 28-an tízévesek sem voltak, sőt 3 csecsemő is az áldozatok között szerepelt…

A vendée-iek esete nem egyedülálló, több francia régió és város is a lázadás állapotában volt 1793-1794-ben. Bretagne-ban ott voltak a „huhogók” (Chouannerie), 1793 nyarán pedig Lyon is felkelt a köztársaságiak ellen, és csak heves küzdelemben foglalta vissza a várost egy kormányhű hadsereg. Itt szintén kemény megtorlás kezdődött (a hírhedt, de valójában messze nem a legrosszabb Joseph Fouché vezetésével), még a város nevét is eltörölték. Lyont ezentúl Ville-Affranchie-nak, azaz „felszabadított városnak” kellett hívni, s csak később kapta vissza a nevét. A felkeléseket mindenhol leverték, bár erdőkben és hegyekben az ellenállás gerillaharc formájában folytatódott. A vendée-i háborúról mégsem lehet azt mondani, hogy eredménytelen lett volna. Bár a forradalmi kormány katonái megöltek vagy 200-250 ezer embert (nagyrészt civilt), a vendée-ieket nem tudták megtörni, és később engedményeket kellett adniuk, Napóleon pedig megkezdte a terület újjáépítését. Elsőre meglepőnek tűnhet, ám másodikra nagyon is érthető, hogy ma Franciaországban a katolicizmus éppen ott a legerősebb, és éppen ott vallásosak a legtöbben, ahol a francia forradalom idején a helyi lakosság a papsággal együtt ellenállt a jakobinusoknak. A francia forradalom kevés igazi hősei „egyikének” a teljesen spontán szerveződött, családostul önvédelmi harcra kényszerülő vendée-i népet lehet tartani, amely csak szeretett volna élni a maga módján, és ezért bátran nézett szembe a történelem addigi legnagyobb elnyomó gépezetével.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hahner Péter: Világtörténelmi kaleidoszkóp magyar szemmel. Bp.: Rubicon, 2020; A nagy francia forradalom dokumentumai. Szerk.: Hahner Péter. Bp.: Osiris, 1999; Secher, Reynald: A vendée-i mészárlás. Népirtás francia módra. Bp.: Századvég, 2023

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.