Róma előtörténete eléggé közismert, ezért itt nem részletezném, ami a lényeg, hogy az egykori kis latin városállam a Kr. e. III. század első harmadának végére az Appennini-félsziget elsődleges hatalma lett, miután Karthágóval szövetkezve legyőzte a nagyszerű hadvezért, Pürrhosz épeiroszi királyt. Róma hatalma Kr. e. 264-re már az olasz csizma egészére kiterjedt, csak a Pó folyó mentén élő gallok maradtak függetlenek északon.

Karthágó (a fenti képen) esete némileg kevésbé ismert. Karthágót a mondák szerint Kr. e. 814-ben alapították Türoszból (ma: Szúr, Libanon) érkező föníciai telepesek a mai Tunisz helyén, de hamarosan jelentős várossá fejlődött. A levantei partvidék föníciai kereskedővárosai korán rájöttek, hogy önállóan képtelenek megvédeni magukat – ehhez nem volt elegendő emberanyaguk a közel-keleti nagyhatalmakkal szemben ‒, így rendszerint egy erősebb birodalom védernyője mögé húzódtak, mint Egyiptom, Asszíria vagy később Perzsia. Emellett védelmüket zsoldosokra bízták, akiket képesek voltak hosszabb távon is fizetni jövedelmező kereskedelmüknek köszönhetően. A karthágóiak – római nevükön punok – a föníciai hagyományok folytatójaként maguk is zsoldosokra támaszkodtak, de a léptékek jóval nagyobbak lettek. Karthágó polgárai átvették a Mediterráneum nyugati részén kialakult föníciai kolóniák patrónusi szerepét az alapítóktól, és maguk is gyarmatvárosokat hoztak létre a stratégiailag és kereskedelmileg fontos pontokon. Karthágó nem volt éppen egy agresszív állam, ám kereskedelmi pozícióit féltékenyen őrizte, melynek okán szinte állandó konfliktusban állt a térség görög kolóniáival, kiemelten a szicíliai Szürakuszai-jal. Az Ibériai-félszigettől Korzikán és Szardínián át Szicíliáig és Máltáig nyúló karthágói „birodalom” megvédésének elsődleges feladata azonban értelemszerűen a hadiflottára hárult. A város tengerészeit saját lakossága szolgáltatta, hiszen tapasztalt hajósok voltak. Az ókori Karthágó egykori hadi és kereskedelmi kikötőjének maradványai még ma is láthatók műholdképeken, lerombolásuk után 2200 évvel. Karthágó városának élén két szuffetnek nevezett tisztviselő állt, akiket ugyan a rómaiak királynak fordítottak, de ténylegesen választott vezetők voltak. Rómához hasonlóan Karthágó egy arisztokratikus beütésű, vezető családok által irányított köztársaságként működött.

Bár Pürrhosz ellen Róma és Karthágó még együttműködött Kr. e. 277-275-ben, ez 11 évvel később ellenségeskedésbe ment át. Az okot az Itáliát Szicíliától elválasztó szoros partján fekvő város, Messzéna szolgáltatta. Messzénát (Ma: Messina) ugyanis egy itáliai zsoldosbanda, a mamertinuszoké foglalta el, amely uralmat rablások, gyilkosságok kísérték. A két egykori ellenség, Karthágó és a görög Szürakuszai összefogott, és Kr. e. 264-ben ostrom alá vette a banditákat. A mamertinuszok erre Rómát hívták segítségül, amely örült a lehetőségnek, hogy beavatkozhat Szicíliában, amelyre maga is ácsingózott. A római sereg átkelt a szoroson, és legyőzte az ostromlókat, amely győzelem után Szürakuszai Rómához pártolt át. Karthágó védekezésre kényszerült, majd miután Kr. e. 262-ben Akragasznál (Ma: Agrigento) vereséget szenvedett, a sziget nyugati szélére szorult. Itt viszont kemény ellenállást tanúsított, és a rómaiak nem jutottak előbbre. Az ok nyilvánvalónak számított, a tengerparton álló karthágói városok ellátását a pun flotta biztosította, és tengeri zárlat nélkül képtelenség volt őket elfoglalni.

Karthágó egykori gyűrű alakú katonai kikötője, amelynek közepén, egy szigeten állt a flotta főparancsnoksága

Rómának rá kellett ébrednie, hogy egy tengeri hatalom ellen nem foglalhatja el a szigetet hadiflotta nélkül. Rómának pedig nagyon kevés hadihajója volt a pun háború előtt, azokat is szövetséges görög városok dobták össze a számára. A felismerés végül nagy flottaépítési programhoz vezetett, majd Kr. e. 260-ban a római hajók először győztek le karthágói flottát. Kr. e. 255-ben már római sereg kelt át Afrikába, hogy Karthágót onnan fenyegessék, de a punok zsoldosserege, melyet egy spártai katona, Xanthipposz vezetett, végül megsemmisítő vereséget mért a behatolókra. A háború ezt követően Szicília nyugati partvidékéért folyt, kiegyenlített küzdelemben, mivel Karthágó egy olyan hadvezért talált Hamilkar Barkasz személyében, aki képes volt ellensúlyozni a római hadsereg katonai fölényét. A Barkasznak, azaz „Villámnak” nevezett Hamilkar szilárdan tartotta a pozícióit hosszú éveken keresztül az Erüx hegyénél, a karthágói flotta pedig újra irányítása alá vonta a tengert, sőt Itáliát pusztította. Róma kénytelen-kelletlen ismét a tengerek felé fordította figyelmét, és végül Kr. e. 241-ben döntő tengeri csatára került sor az Aegatész-szigeteknél (ma: Egadi-szigetek) Szicília nyugati partjánál, a karthágói kolóniák közelében. Ekkorra mindkét fél a végsőkig kimerült már, az államkincstár kiürült, egy újabb vereség a véget jelentette volna Polübiosz állítása szerint.

A rómaiak 200 öt evezősoros hajót szereltek fel rhodoszi mintára, és parancsnokká az egyik új consult, Caius Lutatiust tették. A flotta a szicíliai karthágói központ, Lilübaion felé vette az irányt, amelyet ostrom alá vettek a partraszálló rómaik. A cél a tengeri csata kierőszakolása volt, hiszen Lilübaiont a punoknak mindenképpen ki kellett menteniük a teljes zárolás alól. A karthágóiak erre 250-300 hadihajót és több száz szállítóhajót szereltek fel, hogy előbb átszállítsák Erüxhöz a Hamilkarnak szükséges felszerelést és ellátmányt, majd megütközzenek a római flottával. A pun flotta parancsnokává egy bizonyos Hannónt neveztek ki. Terve az volt, hogy a felszerelés kirakását követően hajóira felveszi Hamilkar Barkasz legjobb zsoldosait, és így vág majd bele a mindent eldöntő csatába. A rómaiak azonban jól voltak informálva.

(Megjegyzés: A karthágóiak névadásban még a rómaiakat is alulmúlták, gyakorlatilag minden történelemből ismert karthágói vagy Hamilkar, vagy Hannón, vagy Hannibal, esetleg Himilkó. Mindegyikből van vagy tíz, időnként kifejezetten nehéz követni a karthágói történelemben, hogy ki kicsoda... Maguk az ókori források is különféle jelzőkkel igyekeztek megkülönböztetni egymástól az azonos nevet viselő punokat.)

Bár Lutatius eleinte ódzkodott csatát vállalni a rossz időjárásra való tekintettel (az ókorban legalább annyi hadihajó pusztulását okozta vihar, mint ellenség), de végül úgy ítélte meg, hogy érdemes reszkíroznia, hiszen ha még Erüx elérése előtt lepi meg a pun flottát, akkor azok nehézkes rakománnyal és a legjobb katonáik nélkül lesznek kénytelenek harcolni, így végül eléjük vágott. A consul egy vonalban sorakoztatta fel gályáit Kr. e. 241. március 10-én, majd bevonta a vitorlákat. Az ókori tengeri csatákban a hajókat a sokkal jobban kézben tartható evezősökre bízták, a vitorla a bizonytalan széljárásnak kitéve csak problémákat okozott volna a manőverezésben, így utóbbiakat leszerelték a harc előtt. A karthágóiak még nem számítottak küzdelemre, így a meglepetés teljes volt. A minden szempontból hátrányos helyzetben levő pun flotta ellenállása gyorsan összeomlott, 50 karthágói hajó elsüllyedt, míg 70-et elfogtak a győztes rómaiak. A feltámadó szélnek köszönhetően a többi pun hajó elmenekült, de 6-10 ezer karthágói került fogságba.

Karthágói hadihajó bronz döfőorra, amely a csata helyszínéről került elő

A csata különös pikantériája, hogy 2010-től kezdve rengeteg lelet bukkant fel a tenger fenekén, amely ehhez az összecsapáshoz kapcsolható. Előkerül több mint húsz, hadihajók orráról származó bronz döfőorr és csaknem egy tucat bronz sisak. A döfőorrok közül négy biztosan római hajókhoz tartozott, egy pedig biztosan karthágóihoz, mivel saját ábécéjükkel írt feliratok voltak rajtuk, míg a sisakokat zömmel rómaiként azonosították. A leletek megerősítették azt a tényt is, hogy a római hajók sorozatgyártásban készültek (a gerendázaton jelzések voltak erre nézve). Az iszapba süllyedve találtak a régészek amforákat, amely alátámasztja Polübiosz beszámolóját, mely szerint a pun hajók árukkal voltak megrakva. Bár sokszor hallani, hogy régen nem is úgy történtek a dolgok, ahogyan leírták őket, de ebben az esetben a leletek teljes mértékben megerősítik a csata helyét és lefolyását.

A vereség híre sokként érte Karthágó városát, és azonnal Hamilkar Barkaszért küldettek, hogy zárja le a háborút. Hamilkar gyorsan ráébredt, hogy ennyi volt, képtelenek folytatni a harcot, a szicíliai kolóniákat nem lesznek képesek megvédeni flotta nélkül. A római békefeltételek kemények voltak. Karthágónak 3200 talentum ezüstöt kellett fizetnie Rómának tíz éven belül (kb. 82 tonna), emellett ki kellett vonulnia Szicíliából. Később Róma még kizsarolt 1200 talentum ezüstöt (30 tonna), és Karthágónak át kellett adnia szardíniai és korzikai városait is. Bár az első háború Karthágó vereségével ért véget, a rómaiak túllőttek a célon. A túlságosan megalázott észak-afrikai város még nem adta meg magát a sorsnak, és a reváns vágya töltötte el a punokat. A város kínkeserves küzdelemben felszámolta fizetetlen zsoldosainak lázadását, majd a rómaiak ellen oly sikeresen hadakozó katonai zseni, Hamilkar Barkasz vezetésével Ibériában szerzett új területeket és ezüstbányákat. Hamilkar fia pedig nem volt más, mint a második pun háború szellemi atyja, Róma kérlelhetetlen ellensége és a világtörténelem egyik legkiválóbb hadvezére, (a) Hannibal. A második pun háború már egyértelműen az ő nevéhez köthető, a hadszíntér pedig ezúttal Itália lett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: J.F. Lazenby: The First Punic War. London & New York: Routledge, cop. 1996; Polübiosz történeti könyvei. I. Máriabesnyő-Gödöllő: Attraktor, 2002

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.