Egy olyan időszak után, amikor különféle franchise filmek uralták a mozitermeket, igazán különös érzés volt Guillermo del Toro nevét látni egy plakáton, még úgy is, hogy egy remake-ről van szó. Igaz, a rendező inkább regényadaptációként tekintett rá, mintsem a ’47-es film feldolgozásaként, de végső soron mégsem eredeti alapanyagról van szó. Ez persze a korábbiakban sem jelentett gondot a számára, valahogy azonban most mégsem ordított a filmről, hogy az elmúlt évtizedek számos meghatározó kultfilmjét jegyző rendező (pl. A Faun labirintusa) keze munkája.

A Rémálmok sikátora Stanton Carlisle (Bradley Cooper), egy közönséges szélhámos történetét meséli el. Stanton vurstlis bemondóból elismert kamu-mentalistává válik az évek során. Vannak bizonyos határok, amiket nem szabad feszegetni ebben a szakmában, főhősünk múltja és tettei pedig veszélyes döntések elé állítják őt. Del Toro remekül indítja meg, és a rá jellemző groteszk virtuozitással fejezi be Carlisle történetét, a kettő között viszont sokszor elkalandozik a cselekmény olyan helyekre, ahova nem feltétlen lett volna érdemes. Jóllehet, a 150 perces játékidő kényelmes teret ad különböző szálak boncolgatására, ebből azonban közel 1 óra expozícióval telik el, melynek felépített elemei szinte egytől egyig eltűnnek a film hátralévő részében.

Az ügyetlen ritmust szerencsére egyben tudja tartani a stabil rendezés és a nyugtalanító, mégis gyönyörű atmoszféra, amit a két háború közötti nyomasztó vándorcirkuszok, fényűző klubok, nagyvárosi neonfények és dohányfüstös hotelszobák keltenek életre. Nathnan Johnson (Tőrbe ejtve, Looper) zenéi tökéletesen követik le a film érzéseit, és a díszlet/jelmeztervezők persze most is remekelnek. Igaz, ezúttal nem számíthatunk különös lényekké maszkírozott színészekre. A Rémálmok sikátora emberi sorsokról szól, és ezt nem is akarta del Toro túlcifrázni.

Nem túlzás sztárparádénak nevezni a mozit, hiszen a főszereplőt játszó Bradley Cooper mellett feltűnik Cate Blanchett, Toni Colette, Willem Dafoe, és hogy ne feledkezhessünk meg a régi szép időkről, Ron Perlman is. Del Toro kétségtelenül jól válogatta színészeit: játékuk és a karaktereik közti összhang többnyire hibátlanul leplezi, hogy egyébként nem túl rétegelt figurákról van szó. Habár a film ezt sűrűn próbálja tagadni, szinte mindenkit jól ismerünk már az első mondatától kezdve, így érdekes mozzanataikat nem is belőlük, sokkal inkább a körülöttük történő eseményekből kell kinyernünk.

Közel sem lett rossz a Rémálmok sikátora, de azt sem állíthatom, hogy Guillermo del Toro ismét maradandót alkotott. Gyakran elveszti a fókuszt, mégis képes szórakoztatóan működni. Ha nem tud érdekes lenni karaktereiben, azt pótolja hangulatában. Olykor elnyújtott és céltalan, máskor pedig egyenesen az arcunkba robban a del Toro-féle rendezés. Ha viszont a felszín alatt keresgélnénk, nem fogunk sok mindent találni – akármennyire is szeretnénk.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Schulcz Péter
Forrás: hetediksor.hu