A True Blue tökéletes pop dicsőségét válasszuk vagy az Erotica méltatlanul félreértelmezett, bátor zsenialitását? Sokan az őszinte és kitárulkozó Like a Prayer albumot jelölnék meg győztesként, talán még többen az énekesnő pályafutásának origójában tündöklő Ray of Light-ot. Az 1998-ban megjelent utóbbi lemez kétségkívül Madonna egyik legfőbb csúcsteljesítménye, izgalmas és időtálló alkotás.

A 90-es évek végén járunk, Madonna karrierjének ezen a pontján éppen ügyesen visszaküzdötte magát mind a kritikusok, mind a közönség kegyeibe. A méltatlanul felemás fogadtatású, egyébként remek Erotica lemez után a lágyabb tónusú Bedtime Stories szépen illeszkedett a korai 90-es évek R’n’B hullámába.

Később a Something to Remember című gyűjteményes lemez az énekesnő lírai, felnőtt oldalát hangsúlyozta (miközben a rádiók éppen rajongtak a Celine Dion-iskolás nagyívű balladákért). Az egyértelmű szakmai csúcspont azonban az Evita musical film címszerepe (és ezzel egyidejűleg a nagy sikerű filmzene album) volt. Nem utolsósorban pedig megszületett Madonna első gyermeke is, a művésznő életében minden vektor a spirituális és zenei megújulás és letisztulás irányába mutatott.

Eközben a zenei mainstream is váratlan fordulatot vett, a britpop leszálló ágba került, és az alternatív előadók is egyre inkább (tudatosan) a perifériára szorultak. Helyettük valódi bubblegum pop reneszánsz robbant be: futószalagról gördültek le a fiú- és lánybandák, új pophercegnők, sablonos, de őrületesen fülbemászó egynyári slágerek.

Madonna meglovagolhatta volna ezt a hullámot egy Holiday-t vagy Material Girlt idéző biztonsági játszmával. Ehelyett egy komplex és érett, alternatív artpop-lemezt készített, mely egyszerre merít a trip-hopból és az elektronikából, egyszerre épít meleg akusztikus gitárokra és fagyos vonósokra, bátran elkalandozik a kényelmes pop struktúráktól, de közben mégis ízig-vérig slágeres mainstream album marad.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A Ray of Light organikus folytatása a 90-es években megkezdett művészi átalakulásnak. Sőt, az album születése előtti kreatív fázis kezdetén a Bedtime Stories legnagyobb slágeréért felelős Babyface is a szerzők között volt, csakúgy, mint a számtalan női előadó lassú dalait jegyző Rick Nowels. A Babyface-szel közös session dalai zsákutcának bizonyultak, és Nowels szerzeményei is csak részben kerültek fel a lemezre. A 80-as évek fénykorszakának fő társszerzője, Patrick Leonard néhány dal erejéig visszatért Madonna mellé, a fő zenei irány azonban William Orbit érkezése után kristályosodott ki. Orbit markáns és sokat használt producer volt az elektronikus szcénában, a saját gyártású Strange Cargo mellett gyakorta készített remixeket a legnagyobb neveknek, köztük Madonnának is (Justify My Love, Erotica, I’ll Remember). A producergárda később a U2, Björk és a Massive Attack lemezein is dolgozó Marius De Vries-vel vált teljessé.

Az új, nyugodt, csendes, de mégis sokrétű és felemelő hangzás rögtön tetten érhető az albumot nyitó Drowned World / Substitute for Love során. Pislákoló ambient hangokhoz csatlakoznak higgadt ütősök és gitárok, a dal második felében feszessé és indulatossá tornyosul a hangszerelés, hogy aztán végül a zárásra visszatérjünk a csendes ambient háttér zörejekhez és Madonna új hitvallásához: „And now I find I’ve changed my mind.”

William Orbit produceri repertoárjának két szélsőséges oldalát reprezentálja a két fő kislemez dal, a címadó Ray of Light és a lenyűgöző Frozen – utóbbi a mai napig karrier-csúcspontnak tekinthető. A Ray of Light dal kaotikusan örvénylik, talán hosszabb ideig is, mint szükséges lenne, viszont Orbit véletlenszerűnek ható, indie kaleidoszkóp produceri munkája végig magasan tartja az adrenalin szintet. A Frozen ellentétben mesterien szerkesztett és kivitelezett alkotás, Craig Armstrong dermesztő vonós aláfestése gyönyörűen hömpölyög De Vries mennydörgő ütemein. A két dal meleg és hideg pólusokat képez, és ez a kettősség végig érezhető a lemez bő egy órájában.

Orbit visszhangzó akusztikus indie hangzása két roppant izgalmas album track esetén működik legjobban: A boszorkányosan karcos és vad Candy Perfume Girl és a szanszkrit nyelven előadott Shanti / Ashtangi egzotikus burjánzása igazi kuriózumnak számítanak az életműben. A Frozent is jegyző Patrick Leonard dalszerző és Marius De Vries producer dalai sokkal direktebb és táncolhatóbb felvételek: a Skin stabil döngölése után a Nothing Really Matters talán az egyik legjobb elfeledett Madonna-kislemez, klasszikus popstruktúrával, Niki Haris és Donna De Lory háttérvokáljaival. Azonban az album egyik legjobban sikerült dala mindenképpen a fantasztikusan dallamos és megindító Sky Fits Heaven, egy dal, amely kislemezért kiált, bár végül csak club mixeket kapott.

A kicsit ügyetlen módon az album végére halmozott lassú felvételek a Rick Nowelsszel közös dalszerző session eredményei, Orbit, Leonard és De Vries produceri munkájával. A legszebb felvétel a nem meglepő módon kislemezre is másolt The Power of Good-Bye, de külön figyelmet érdemel a Madonna kislányának címzett, Marius De Vries sercegő ütemein andalgó Little Star is. Érdekesség, hogy a Nowels dalok egyike, a Like a Flower végül az olasz popdíva Laura Pausini lemezén landolt, egy másik lassú dal, a Be Careful (Cuidado Con Mi Corazón) pedig Ricky Martin és Madonna duettje lett, Orbit produceri munkájával.

A lemezre jellemző gazdag és átgondolt zenei megoldásokon felül maga Madonna mint énekesnő is tündököl ezekben a dalokban. Az Evita forgatása során tökéletesített énekhangja sokkal magabiztosabban ível át magasabb oktávokba és rezeg könnyedén kitartott szólamokon. A dalszövegeket áthatja a spirituális megújulás, útkeresés, felnőtté válás, értelemszerűen az anyaság, megérkezés, megnyugvás és elengedés. Az albumot záró, visszafogottságában feszült, titokzatos Mer Girl az elmúlás és a halál képeit is képes érdekes nyugalommal és szépséggel megragadni.

Persze Madonna-albumról lévén szó, nem felejthetjük el a csodás zenei világhoz kapcsolódó, hasonlóan profi és konzisztens videó körítést – a Ray of Light öt kislemezéhez tartoznak ugyanis Madonna legjobb videóklipjei. Chris Cunningham mélykékben ázó sivatagi boszorkánytáncára rímel a Matthew Rolston által a The Power of Good-Bye-hoz rendezett azúr filteres szerelmi dráma és a karcos panel-esztétikában utazó, Johan Renck által képre álmodott, szaggatott cyber-gésa vízió (Nothing Really Matters). Madonna és Jonas Akerlund első közös videója tökéletesen visszaadja a címadó dal hiperaktív őrületét, a brit Howard Stern által készített Substitute for Love klip pedig emberközeli, szinte dokumentarista képet mutat az ikon státusz elől menekülő ikonról.

Madonna zenetörténelmi alapvetés. Ez akkor is megkérdőjelezhetetlen tény, ha az utóbbi időben senki nem tesz annyit a „Madonna” brand kulturális relevanciájának és örökségének roncsolása érdekében, mint maga a művésznő. Negyven év telt el a Holiday óta, és ebben a négy évtizedben, mindenféle indokkal és előjellel, Madonna folyamatosan rivaldafényben fürdött, és többnyire a popkultúra egyik legfontosabb ikonja volt (és az a mai napig).

Könnyű szemet hunyni az utóbbi években elhatalmasodó státuszvesztés és felemás zenei teljesítmény felett, amikor az énekesnő munkásságának első két-három évtizedére koncentrálunk. A 80-as évek végén a felnőtté válás első lépése a törékenységet és hibákat büszkén felvállaló Like a Prayer lemez volt, egy évtizeddel később a következő lépcsőfoknak pedig a belső harmóniát és nyugalmat felölelő Ray of Light-ot tekinthetjük. Azóta eltelt újabb 25 év, és ki tudja, talán hamarosan jön egy következő letisztult és dicső állomás.

Demjén István Tamás
Forrás: langolo.hu