Pedig a porosz nép eredetileg nem is volt germán. A poroszok balti nyelven beszéltek – legrégebbi fennmaradt nyelvemlékeik a 14. századból valók ‒, hasonlóan a litvánokhoz és lettekhez, nyelvük pedig végleg csak a 18. század elején tűnt el, majd 400 évnyi lassú hanyatlást követően. Brémai Ádám XI. századi krónikájában kék szemű, piros arcú, hosszú hajú, kedélyes embereknek írta le őket, akik nem tűrnek meg maguk felett senkit. A poroszokat a XIII. században a Baltikumba költöző – előtte Palesztinában csatázó – Német Lovagrend heves és hosszú küzdelemben verte le, melynek során kereszténnyé és szépen lassan „németté” lettek. A XIV. századtól már a porosz szó alatt a litvánok is németeket értettek. A nagy hatalmú lovagrend a XV. században hanyatlásnak indult, lengyel vazallussá vált, majd a reformáció során világi állammá alakult át. Poroszországban ekkor az evangélikus hit lett a kizárólagos államvallás. A korábbi főváros, Marienburg (ma Malbork) lengyel kézre került, a főváros Königsberg lett. A porosz hercegi család 1618-ban kihalt, ezért az azzal rokon brandenburgi német őrgróf örökölte a pozíciót. Így a Hohenzollern család lett az új kettős állam feje, mintegy perszonálunióba fogva Brandenburgot és a Porosz Hercegséget. A két országrészt területileg elválasztotta Lengyelország, amely hosszú konfliktussorozathoz vezetett egészen a XX. századig a poroszok és lengyelek között Danzig/Gdansk városának birtoklásáért. Érdekesség, hogy a poroszok magyar – népmesékben is sokszor felbukkanó – burkus neve a brandenburgus, azaz brandenburgiból eredeztethető.

Poroszország csak 1660-ban lett független állam, mikor az éppen kétségbeesett helyzetben lévő Lengyelország elismerte önállóságát, és hamarosan már a polákoknak kellett félniük a katonai nagyhatalommá váló egykori alávetettjüktől. 1701-ben I. Frigyes Vilmos porosz uralkodó elérte, hogy országa hercegségből a királyság rangjára emelkedjen, és erős hadsereget épített ki, amelyet fia, II. (Nagy) Frigyes nem habozott használni. Nagy Frigyes korának kiemelkedő hadvezére volt, aki megszerezte Sziléziát a Habsburgoktól, majd Lengyelország 1772-es első elosztása során elérte az eredeti porosz területek és Brandenburg fizikai összekapcsolását. Háborúi során kiküzdötte, hogy Poroszországot mindenki katonai nagyhatalomként kezelje, noha ennek emberi és gazdasági fedezete még nem volt meg. Innen datálódik az is, hogy Poroszország militarista államként lett ismert, amiben részigazságok kétségtelenül vannak. A napóleoni háborúk során Poroszország csaknem megsemmisült, a francia császár 1806-ban bevonult Berlinbe, és az országot erősen megcsonkította. Ám Napóleon bukása hatalmuk helyreállítását, sőt megerősödését hozta. A németek több évszázados álmát pedig az Ausztria felett 1866-ban és Franciaország felett 1870-ben aratott katonai győzelmek váltották valóra. 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében – megalázva Franciaországot – a német fejedelmek I. Vilmos porosz királyt az egyesülő Német Császárság uralkodójának választották.

Poroszország 1945-ig Németországon belül

Poroszország így az egységes német állam egyik – ám messze legerősebb – tagállama lett, a német császár pedig egyben a porosz király is volt. Az új német állam érdekes egyvelege lett a szövetségi és központosított berendezkedésnek. A korábbi német fejedelmek megtartották országaikat, de önkormányzatuk erősen lecsökkent, katonai és külpolitikai önállóságuk pedig teljesen megszűnt. Egyre kevésbé beszéltek Poroszországról, hiszen immár a Német Császárság volt a világpolitikai tényező, bár élén a porosz királyok „császárkodtak”. Habár ma is gyakran hallani a császári Németország militarista állam létét, a tények és statisztikai adatok azt mutatják, hogy az első világháborút megelőzően Európában nem Németország, hanem Franciaország volt a legmilitaristább állam, ott működött arányaiban a legnagyobb hadsereg és ott volt legmagasabb az arra fordított kiadás. Az persze tény, hogy a porosz elit jelentős mértékben katonai szellemben nevelkedett. Ápolta a családi hagyományokat e téren, és kiváló katonákat, teoretikusokat és hadvezéreket adtak a világnak.

Az első világháborús vereség gyökeresen új helyzetet eredményezett. 1918. november 9-én Berlinben kikiáltották a köztársaságot, a Hohenzollern családot megfosztották a trónjától, és az átalakuló Németország szövetségi köztársasággá lett. A békeszerződés következtében jelentős porosz területek kerültek az újjáalakuló Lengyelország uralma alá, közte németek lakta vidékek is. Ráadásul az eredeti porosz régiót (amit ekkor már Kelet-Poroszországként aposztrofáltak) ismét elszakították a német törzsterülettől, mikor Lengyelországnak Danzignál korridort biztosítottak a tengerhez. Ennek ellenére a politikailag kaotikus Weimari köztársaságon belül Poroszországban viszonylagos demokratikus stabilitás uralkodott 1932-ig. A helyi kormány éppen akkor gyengült meg, amikor Papen szövetségi kancellár átvette a hatalmat 1932 júliusában egy (kvázi) államcsínnyel. Valójában ezt követően ugrott meg Hitler népszerűsége is a tartományban. Tényszerű, hogy az 1932-33-as választásokon Poroszország keleti részén a nemzetiszocialisták népszerűbbek voltak, mint Bajorországban vagy a Rajna mentén. Az is vitathatatlan, hogy a porosz katonacsaládok támogatták Hitler hatalomra jutását követően az újrafegyverkezését. Ez utóbbi oka persze az volt, hogy erős német haderőt akartak, nem pedig az, hogy egyöntetűen szívlelték volna a diktátort. Maga Hitler szívesen szónokolt a régi porosz katonai tradíciókról, és kedvenc német történelmi hőse Nagy Frigyes volt. Ugyanakkor az is tény, hogy több porosz katonatiszt tervezte Hitler félreállítását, és általában véve nem rajongtak a Führerért.

Hitler világháborús veresége végül mégis Poroszország megsemmisítéséhez vezetett. A Németországot megszálló négy hatalom övezetekre osztotta az országot. A porosz törzsterület zöme, az eredeti Poroszország és Brandenburg a szovjet zónába esett. Mivel a nyugati hatalmaknak sem erejük, sem szándékuk nem nagyon volt arra, hogy Sztálintól elérjék a háború előtti Lengyelország helyreállítását (az ugyanis mélyen benyúlt a mai Ukrajnába és Fehéroroszországba), a lengyeleket Németországból kellett kárpótolni. Így 1945 után Lengyelországot egyszerűen „eltolták” nyugatra, azaz jelentős területeket kapott Németországból. Lengyelországé lett Brandenburg keleti része, Szilézia, Kelet-Poroszország déli fele, amelyek mind-mind Poroszországhoz tartoztak, míg Kelet-Poroszország északi részét a Szovjetunió maga nyelte el. E területekről németek milliói menekültek el. A korábbi porosz főváros, Königsberg (a képen) 1945 elején több hónapos ostromot szenvedett el, mely során az ősi város szinte megsemmisült. Az egykor színnémet város ma Kalinyingrádként ismert, és német lakossága gyakorlatilag nincsen. A néhai Kelet-Poroszország ma Kalinyingrád megye (oblaszt) néven Oroszország exklávéja, mélyen az Európai Unió területén belül, amelyet több száz kilométer választ el az orosz törzsterületektől, ám katonai jelentősége kiemelkedő. Poroszország így területének jelentős részét elveszítette, az eredeti porosz részeket pedig teljesen. De jure a porosz állam 1947. február 25-én szűnt meg, mikor a Szövetséges Ellenőrző Tanács kimondta, hogy „A porosz állam régóta a németországi militarizmus és a reakció megtestesítője, s megszűnik létezni.”

Hogy ez jogos büntetés volt-e vagy sem, mindenki döntse el maga; ami kétségtelen, hogy az európai történelem egy fontos eleme tűnt el – úgy tűnik – örökre, ellentétben a Hohenzollernek igazi fészkével, Brandenburggal, amely ma is létezik mint a Német Szövetségi Köztársaság tartománya. Némiképpen pikáns, hogy ezzel a németeknek szánt büntetéssel nem egy germán, hanem egy balti nép nevét sikerült eltörölni Európa politikai térképéről.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Németh István: A porosz mítosz. In: Rubicon, 2018. 1. sz. 35-71.o.; A világ nyelvei. Bp.: Akadémiai, 2000

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.