Az egyértelműnek tűnt, hogy a sorozatból nem hiányozhat egy Led Zeppelin-alkotás, hiszen szerepelnek a könnyűzene történte legsikeresebb előadóinak top 10-es listáján. A kérdés csak az volt, hogy a 2. vagy 4. korongjuk legyen-e a kiválasztott. Mivel a Four Symbols-ról már írtunk megjelenésének 50. évfordulója alkalmából, s megemlítettük a világ legsikeresebb albumai között is, választásunk a The Brown Bomberre esett, melyet több mint 12 millió példányban adtak el csak az Egyesült Államokban a maga fizikai valójában, s amelyet 1987-ben, 1994-ben és 2014-ben ismét megjelentettek.

A Led Zeppelin II 1969 októberében jelent meg az Atlantic Recordsnál (1947), s Jimmy Page (1944), az együttes alapítója volt a producere, aki szerepel minden idők legjobb gitárosai között. Abban az időben elvárták a zenei előadóktól, hogy a debütáló album után – főként, ha nagyon sikeres volt – hamarosan álljanak elő valami újdonsággal. Ebben az esetben is ez történt, hiszen még egy év sem telt el az első lemezük megjelenése után, már piacra is dobták a másodikat. Mindezt úgy, hogy közben 4 európai és 3 amerikai turnét bonyolítottak le, így az egyes dalok mind más-más stúdióban kerültek rögzítésre. Sőt, az új zenék egy része a koncerteken elhangzott spontán jamekből alakult ki. A lemez életre keltette a gutbucket elektronikus bluest oly módon, ami felülmúlt minden addig hallottat, ráadásul megspékelte azt némi pszichedeliával. „A cél a szinesztézia volt. Képek létrehozása hanggal.” (Page)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Ez az album, mely mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában a slágerlisták élére került (ez utóbbin 138 hetet töltött), a zenekar legsúlyosabb alkotása, és utat mutatott a kor rockzenészeinek (többen a heavy metal előfutárának tekintik). Sokkal nagyratörőbb és merészebb, mint az elődje, változatos, sokoldalú, s már előrevetíti a fejlődés irányát. Arról nem is beszélve, hogy olyan klasszikusokat tartalmaz, mint a Whole Lotta Love – amit a Rolling Stone magazin az együttes legjobb művének minősített –, a Heartbreaker vagy a Moby Dick. És ott van még a What Is and What Should Never Be is, a banda egyik legpszichedelikusabb és legelőremutatóbb megnyilvánulása, melyben Robert Plant (1948) – egy ősi isten a színpadon – egyenesen brillírozik. A The Lemon Song különlegességét az adja, hogy bár egy egyszerű bluesnak tűnik, valójában egy roppant összetett kompozíció; arról nem is beszélve, hogy John Paul Jones (1946) egész végig rögtönözte a basszusvonalat egy roppant egyedi funk-orientált megközelítésben. A kilenc dalból hatot maguk írtak, a másik három pedig Willie Dixon (1915-1992) és Howlin’ Wolf (1910-1976) blues szerzeményeinek roppant innovatív és egyedi újraértelmezése. Az volt a – ma már klasszikusnak számító – zenei anyag alapelve, hogy egy gitár riff határozza meg a dalt és adja a fő dallamot. Akkoriban ez teljesen rendhagyónak számított. Az elektromos gitár Paganinije, Jimmy Page szólóját pedig a Heartbreaker-ben már sokan próbálták felülmúlni…

Page produceri minőségében is megmutatta tehetségét, eredetiségét és találékonyságát, ezt bizonyítják az alkalmazott úttörő felvételi eljárások, valamint a dobok bemikrofonozása, amivel speciális effekteket tudtak elérni pl. a Ramble On c. számban. Ez a dal már csak azért is érdekes, mert Jimmy ebben akusztikus gitárt használt, illetve ez az első olyan szerzemény, ahol a hard rock a misztikus fantasztikummal egyesül. Ez utóbbiért Plant, az énekes Tolkien-rajongása a felelős. Hallhatók a lemezen újfajta zenei megoldások is, sőt akadnak kísérletek más stílusok bevonásával is, ilyen például a populáris hangzásvilágú Thank you, amit Plant írt akkori párjának, s amelyet Page 12 húros gitáron, Jones pedig Hammond-orgonán játszott. Az instrumentális Moby Dick pedig igazából a világ egyik legjobb dobosának tartott John „Bonzo” Bonham (1948-1980) szólója.

A Grammy-díjra jelölt borító David Juniper munkája, aki a német légierő első világháborús Jagdstaffel 11 hadosztályának egyik fényképén négy fejet kicserélt a bandatagok fényképeire, s a többi arcot is megváltoztatta. Persze egy Zeppelin körvonala is megjelenik a borítón barna alapon – innen ered a Barna Bombázó elnevezés.

Az albumot nem fogadta kedvezően a kortárs zenekritika (azóta persze újraértékelték). Túlságosan újszerű volt, már-már a brutalitásig erőteljes, vad, és igen messze állt a könnyen emészthető zenéktől. Márpedig 1969-ben ez a lemez mindent felülmúlt, és a hard rock addig felfedezetlen tájékaira merészkedett. Jimmy Page ismételt alacsony regiszterű fuzz-riffjei szembeállítva Robert Plant énekének fáradhatatlan intenzitásával és hiperszexualizált szövegeivel, valamint Jones és Bonzo képtelenül egyedi ritmusszekciója – ez lett a védjegyük, amivel egyre nagyobb koncerttermeket, sőt stadionokat töltöttek meg, s amellyel átvezették a rockzenét a 70-es évekbe.

Tracklist:

01 Whole Lotta Love
02 What is and What Should Never Be
03 The Lemon Song
04 Thank You
05 Heartbreaker
06 Living Loving Maid (She’s Just a Woman)
07 Ramble On
08 Moby Dick
09 Bring it on Home

tmoni

Forrás: Wikipedia (magyar, angol), Ultimate Classic Rock, Shock!, AllMusic, BBC, This Day In Music, Metal Forces, Guitar Player, Dig!, Classic Album Sundays, Billboard, Fidelity Magazin.com, Classic Rockers

A 2. kép a flickr.com gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A YouTube-ra feltöltött videók beágyazása a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történt, a feltöltők/tulajdonosok felhasználók felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videók a következő a linkeken találhatók a feltöltők megnevezéseivel: 1. videó; 2. videó, 3. videó.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: The Beatles: Abbey Road