A huszadik század első felétől öntudatra ébredt klasszikus krimi és noir beütések után/mellett nagyot mentek az utóbbi évtizedekben a már-már horrorba hajló Batman sztorik, akárcsak a kánonon kívüli oldalhajtások, és persze a divatos poszt-apokaliptikus díszletekbe száműzések. Batman örök és rendíthetetlen hősként kapjon bár akárhány ráncfelvarrást, inkarnálódjon újra kismilliószor, alapvető jellemzőit soha nem fogja odahagyni: a kivételes intelligenciából és helyzetfelismerésből adódó nyomozói készséget és a folytonos morális önmarcangolásból fakadó sötét kedélyt, ami természetesen pont a szigorú önismeret következménye, és néha bizony csak egy hajszálnyi, vagy még annál is kevesebb választja el őt az üldözött gyilkosoktól és válogatott pszichopatáktól.

Személy szerint nem vágyok már feltétlenül és napi szinten a horror-pokolba, annak ellenére sem, hogy végül aztán rendre feltápászkodhatok Batmannel közösen támogatva egymást mint hős és olvasója, és bár nem futottam még bele olyan sztorijába, legyen az bármelyik látószögű a sok közül, amiben ne találtam volna az alapélvezetek mellé néhány közelebbről ismerős lelki defektust, de azért ne csak ilyesmiből álljon ugyebár az élet. A jó hír, hogy itt a felmentő sereg: Paul Dini és Bruce Timm, a kilencvenes évekbeli Batman kult-rajzfilmsorozat szülőpárosa anno néhány képregényes verziót is összedobott abból az érából, a rajongó utókor pedig azóta is hálásan pakolja fel ezeket is a polcaira. Előre is hozom a zárszót: ha egy különösen kegyetlen szupergonosz lángszóróval a kezében arra kényszerítene, hogy csak egyetlenegy Batman relikviát menthetek ki a tűzhalálból, akkor ez a Fumax-féle Batman: Őrült szerelem és más történetek című, kézre álló kötet lenne az. Sőt, továbbmegyek, már maga a fősztori, a 64 oldalas Őrült szerelem esszenciálisan magába foglalja mindazt, amit majd vén fejjel is kézbe merek venni: animációra hajazó, játékosan karikírozott és színesen tobzódó grafikája úgy csúszik, hogy csak akkor vesszük észre, hogy épp kiléptünk a vicces árnyalatokból, amikor már térdig gázolunk a kellemetlenebb felhangokat bátran megütő noir-tónusok torkolatában, néha visszahőkölve, épp min is nevettünk az imént.

Harley Quinn szerelmi vaksága (amin értelemszerűen már Batman sem tud segíteni) mindent, még a verést, gúnyt és eltaszítást, majd gyalázatos módon mindössze a kórházba küldött egy szál virággal bocsánatot kérő kisstílű bánásmódot is túléli, sőt, erre az utolsó utáni pillanatban is újralobban szívbéli tüze, mi pedig legfeljebb arra bazírozhatunk, hogy Joker végül is dobogós pszicho- és szociopata, és vele tán még sincs – vagy csak elhanyagolható mértékben – közös lelki metszetünk. Harley egyébként itt kapott először igazi eredettörténetet, és bár később mások is visszafúrtak az Arkham-i pszichológus-gyakornoki kezdetekig, már ebbe a körbe beleíródtak a legfontosabb momentumok: az ember hajlamos magába fogadni és végsőkig bent tartani mindazt, ami képes ugyan boldoggá tenni, legalábbis időlegesen, de sárba tiporni még inkább. Persze taglalhatnánk hosszan ezeket, végigzongorázva a megalázottság teljes skáláját, a Stockholm-szindróma nehezen gyógyítható és kellemetlen témáján elidőzve, de ez végül is egy szórakoztató képregény, és szerzőink, a főleg íróként és producerként ismert Paul Dini és az ötletgazda-író-grafikus Bruce Timm nem kispályás, és a szívük is a helyén: úgy mozgatják a kényes témákat és a szatíráig tolt többrendbeli zsáner-kavalkádot, hogy ebből ilyen jól kijönni valóban művészet – ott a helyük a nagykönyvben. Jokerről egyébként ki is mondatják Harley-val az utolsó képkockák egyikén, mielőtt visszaesne a kiúttalan szerelem révületébe: „Végre látom, hogy mekkora féreg.” Aztán persze megy tovább a verkli, és sajnos ez az életszerűbb, a felébredés és gyógyulás csak az édes álom ópiumszagú mákonyában megy pikkpakk, nem adják azt olyan könnyen, és emellett ugye a képregényes showtájmnak is folytatódnia kell. Többek közt én vagyok rá az egyik vevő. Ennyit a felmentő seregről…

Dini és Timm kivételes tehetsége ugyebár nem kérdéses az azóta is nagyjából meghaladhatatlannak tetsző rajzfilmsorozatból, amit aztán ráadásul képesek voltak úgy képregénnyé konvertálni, hogy annak dramaturgiai körében is működőképes legyen. A filmes-rajzfilmes metódusban természetszerűleg ott a montázs/vágás lehetősége, hogy a célzott megmutatás szándéka mellett a nézőnek is nyújtson némi teret beleálmodáshoz és egyéni kibontáshoz, de azért mégis folyamatosan peregnek a képek, míg ugye a képregényt úgy érdemes mozgásban tartani, hogy a panelek és a kockák kimerevített pillanatai oda-vissza működjenek, és a jelentésbeli összeszálazás mellett a tablók önmagukban is lehetőleg minden szinten érvényesek maradjanak. A narratíva kiívelése és a jó rajztudás még egy dolog, de ugye ott a ritmusérzék is, ami tán még inkább számít az animációszerűen zakatoló fabuláknál, és mindezt annak tudatában, hogy az olvasó néha szeret a nagy rohanásban szemlélődni is a legjobban eltalált panelek láttán, de azért tempóban is maradjon, azaz legyen, ami továbbhúzza. Nyilván mindezt nem csak általánosságban mondom, Timmék sikeresen vették ezt az akadályt is. Néha én azért ütemszámokkal és alkotói szándékkal mit sem törődve hosszabban leragadtam, hogy a huszadik század mélyének nagyvárosi-amerikai világát formai és tárgyi csecsebecsékkel, valamint korhű kosztümökkel és gesztusokkal beidéző tablóit ráérősen és büntetlenül szemlélhessem. Máig ellágyulok ezen a sosemvolt és karcos világvárosi bűnaranykoron, végtelenítve a távoli felhőkarcolók éji fényekbe homályosult stilizált díszletei előtt a lehetetlen pózokba merevített felek szüntelen sziluett-csatározásait, úgy látszik, tényleg sokféleképpen lehet magunkat visszaálmodni a képregényeken és filmeken szocializálódó gyerekkorba.

A kötetbe persze nem csak a sokat emlegetett fősztori került, a szerzőpáros egymással és (rajzoló, kihúzó, beíró és színező) alkotótársakkal összerakott, különböző különszámokba szánt rövid történetei egytől egyig mind ragyogóan működnek még mai szemmel is, hozzátéve, ha nem is rajongani, de legalább kedvelni szükséges hozzájuk az eddig vázolt irodalmi és vizuális nyelvezetet. Az Őrült szerelem és a pár oldalas frappáns, poénokra kihegyezett képnovellák mellett nagy kedvencem a tudathasadásos Bábjátékos története a Helyes úton-ból, amelyben végül is pont az ex-bűnöző lesz kihasználva, hogy lehetőleg összemosódjanak a jó és rossz fekete-fehér kontúrjai, és a nagyobb lélegzetűek közül a Démonok viszi még a prímet. Ha hozzávesszük, hogy a több oldalnyi pszichedelikus Batman-bedrogoztatós jelenet valójában csak oldalszámnövelés miatt került bele, mert elfogyott alóla a megírt sztori, miközben ettől lett igazán különleges és egyedi, akkor újfent megerősíthetjük: érdemes volt ezeket kötetbe rendezni és kiadni 2022-ben is. Paul Dini előszava és Bruce Timm közbevetése, majd utószava sok részletre rávilágít: beavat műhelytitkokba és alkotói folyamatokba, vicces sztorikat idézve fel, és a kétkezi segítő barátokat is fókuszba hozva, hogy úgy érezhessük, mi is bennfentesek lettünk. Pazar anyag, nem érdemes kihagyni.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu