Nagy-Britannia utolsó ''inváziója''

Ezen a napont történt: 1796. február 22. ‒ Horváth Gábor írása

fishguard-francia-csapatok

Karl Marx szerint ami a történelemben először tragédia, az másodszor már komédia, és bár a Kommunista kiáltvány szerzőjével ritkán szoktam egyetérteni, ebben a megállapításában sok igazság lakozik. Ma éppen egy komikus invázió évfordulója van.

Britannia földjét – mint bármelyiket a történelemben – viszonylag sokszor érte idegen invázió. Volt közötte sikeres és kevésbé sikeres is. A helyzete annyiban könnyebb volt persze más európai államokénál, hogy szigetként pajzsként óvta és óvja a tenger. A rómaiak az I. század közepén foglalták el a mai Anglia és Wales területét, majd az V. században a germán angolok, szászok és jütök érkeztek a kivonuló itáliaiak helyett. A britek visszaszorultak Wales, Cornwall és Skócia felé, a mai Anglia területén pedig angolszász királyságok jöttek létre. A VIII. század végétől aztán a vikingek érkeztek, s egyidőben a dán királyok lettek Anglia királyai is. 1066-ban aztán a Normandiában letelepült vikingek/normannok győzték le az angolszászokat Hastingsnél, ami után a már „franciás” műveltségű normannok adták Anglia királyait és elitjét a középkorban, majd szép lassan angollá váltak az idők során. Angliára a következő valós veszélyt a spanyol armada jelentette 1588-ban, bár közel sem akkorát, mint ahogyan később az angol történetírók sokáig hangsúlyozták. A XVII. század végén az egyre inkább a tengerek urává váló Angliát, majd a megalakuló Nagy-Britanniát mind ritkábban érte közvetlen fenyegetés. A következőre egészen a francia forradalmi háborúkig kellett várni.

1796-ra a forradalmi francia kormányzatnak – mert a jakobinusok bukása ellenére az új kormányzat magát továbbra is annak definiálta – lassan sikerült úrrá lennie a Vendée-i királypárti felkelésen. A valamivel mérsékeltebb köztársaságot egy öttagú direktórium vezette, élén az élvhajhász, dekadens, ám nagyon ravasz Paul Barras-szal. A direktórium külpolitikája továbbra is offenzív maradt, és az 1792-ben kirobbant forradalmi háború tovább zajlott. 1795 januárjában a francia csapatok elfoglalták Hollandiát, ahol Batáviai Köztársaság néven egy vazallus államot hoztak létre, így a mai Belgium mellett már Németalföld északi része is francia kézre került. Nagy-Britannia egyik sarkalatos külpolitikai célja volt mindig, hogy a térség ne jusson egy nagyhatalom birtokába, de ezzel most kudarcot vallott. A francia katonai sikereket diplomáciai győzelmek követték, mikor sikerült Poroszországot és Spanyolországot kiléptetni az ellenük harcoló első koalícióból (utóbbi hamarosan egyenesen szövetkezett a gallokkal), amely 1796 közepére Ausztriára és Nagy-Britanniára redukálódott. 1796 őszére világos lett, hogy a friss köztársaságot már nem fenyegeti bukás, sőt a franciák kezdték fenyegeti Nagy-Britanniát!

Ugyanis miközben Napóleon Itáliában sikeresen harcolt, Franciaország nyugati részén inváziós sereg készült Nagy-Britannia ellen. Az ötlet nem volt éppen új, a jakobinus vezetés már 1793-ban tervezett egy partraszállást Angliában, de akkoriban Franciaország helyzete kísérletet sem tett lehetővé erre. A Lajosok korának egykor nagyszerű francia haditengerészetét a forradalom szétzilálta, a tisztikar jelentős része emigrált, a legénység szétzüllött, a hadihajók pedig kikötőkben rohadtak szét a karbantartás hiányától. Ami még alkalmas volt hadakozásra, azt lekötötte a megmaradt gyarmatok és a francia tengerpartok védelme.

royal-oak-pub-fishguard

A brit parancsnok főhadiszállása a Royal Oak Pub Fisfguardban volt

Az ötletelgetés azért folytatódott. Először az volt az elképzelés, hogy a francia forradalom angol támogatói segítségével ott is revolúciót robbantanak ki, de gyorsan rá kellett ébredni, hogy Londonban erre nincs igény. Ezek után inkább az a gondolat került előtérbe, hogy miként lehetne a brit erőket elvonni a kontinensről, így a Nagy-Britanniához tartozó, de az angol uralommal esetlegesen elégedetlen országrészekre kell fókuszálni: Skóciára (amely a középkorban hagyományos szövetségese volt Franciaországnak Anglia ellen ), Walesre és Írországra. Spanyolország 1796-ban Franciaország mellé állt, ráadásul a tengeri erőviszonyok is kedvezőbbé váltak. A Vendée-i felkelés egyik legyőzőjét, Lazare Hoche tábornokot nevezték ki a művelet vezetőjének, akit ír hazafiak meggyőztek, hogy Írország lenne a legjobb helye a partraszállásnak, mivel több ezer ír szolgált az elmúlt évtizedekben is a francia hadseregben, akik tömegesen fognak majd felkelni a britek ellen. Az expedícióhoz 15 ezer fős haderő gyűlt össze Brestnél, 44 hadihajó fedélzetén, de utóbbiak legénysége nagyrészt újonc volt, akik nem nagyon tapasztalták még meg a tenger erejét. Hoche így nem sok reményt fűzött a vállalkozáshoz (a direktóriumot az akció törlésére igyekezett rávenni), de 1796 decemberében a flotta kifutott Írország felé. Végül leállították az akciót, de a parancs két nappal később ért Brestbe, mint kellett volna – a hajóhad már úton volt.

Az expedíció az első perctől kezdve szerencsétlenül alakult. Még a francia partoknál négy hajó súlyos sérüléseket szedett össze a szikláktól, egy ötödik pedig el is süllyedt. A sűrű ködben és nagy szélben a flotta szétszóródott, és a Bantry-öbölbe (Írország délnyugati csücskében) egyesével futottak be a hajók, már amelyiknek sikerült oda eljutnia. A flotta zöme végül megérkezett, de Hoche és a vele tartó admirális, Morard de Galles zászlóshajója késett. A jelen lévő parancsnokok a rossz időjárási körülmények miatt nem kísérelték meg a csapatok partra tételét, és végül visszafordultak. Mire Hoche hajója befutott az öbölbe, a flottája már útban volt hazafelé. A meglévő erőivel ő sem tehetett mást, visszahajózott Brestbe. A brit hajók és a szél 12 francia hajó vesztét okozták, miközben semmiféle eredményt nem sikerült elérniük. Az mindenesetre biztató volt, hogy eljutottak az ír partokig, anélkül, hogy a brit flotta komolyan megzavarta volna a műveletet.

carregwastad-point

Emlékkő a partraszállás helyén Carreg Wastad Pointnál

Az utolsó Britannia földjén lezajlott csata 1746-ban Cullodennél történt, de azért követte még egy kisebb összecsapás, amelyre Walesben került sor 1797-ben. A fő írországi hadművelettel párhuzamosan zajlott ugyanis néhány mellékküldetés megtervezése, melyekből az 1797 februári walesi művelet fejlődött ki. William Tate, egy írországi születésű francia katonatiszt ugyanis gerillaháborút akart kirobbantani Walesben és Liverpool környékén, hogy megkönnyítse Írország felszabadítását, így mintegy 1200 főnyi seregecskét (benne 600 reguláris francia katonával) gyűjtött össze a francia kormány támogatásával. A légion Noire-nak, azaz Fekete légiónak nevezett csapat tele volt kétes elemekkel, elítéltekkel, szerencselovagokkal és elvakult forradalmárokkal. Tate emberei 1797. február 22-én érték el a Carreg Wastad Point nevű sziklafokot Walesben (a fenti képen), ahol megkezdték a partraszállást. Ez az emberek mellett a magukkal hozott robbanóanyag, fegyver- és lőszerkészlet kiszállítását is jelentette, amelyekre szükség volt a tervezett gerillaháborúhoz. A reguláris katonák ugyan fegyelmezetten viselkedtek, de a csatlakozó elemek szétszéledtek, és fosztogatni kezdték a környéket. Pedig a brit tartalékosok és a helyi milícia már gyülekezett John Campbell, Cawdor bárójának vezetése alatt. A partraszállás helye Fishguard városkájától nem messze feküdt, Cawdor utóbbiban ütötte fel főhadiszállását a helyi pubban, amely ma is megvan. Tate csapata megindult a szárazföld belseje felé, de a walesiek nem csatlakoztak hozzájuk, sőt ellenségesen viszonyultak a franciákhoz, amit persze nagyban elősegített a fosztogatás, amely seregük nyomában járt. Ráadásul a francia hajók távoztak, és a menekülésre sem maradt remény. Február 23-án este Tate ráébredt, hogy helyzete reménytelen – az egész vállalkozás abszurdum volt ‒, és tárgyalásokba bocsátkozott a vele nagyjából azonos erővel rendelkező Cawdorral. A franciák ráadásul jóval erősebbnek hitték a szemben álló felet a valóságosnál, így végül Cawdor követelésére a feltétel nélküli kapitulációt is elfogadták. Másnap, 24-én a franciák gúlákba rakták fegyvereiket, és hivatalos procedúra során megadták magukat.

Ahogy a komikus walesi invázió, úgy Írország felszabadításának álma is szétoszlott az elkövetkező hónapokban. Hoche francia tábornok 1796 végén ígéretet tett az íreknek, hogy még visszatér egy erősebb had élén, de nem érte meg, hogy betarthassa. 1797-ben a Rajnánál hadseregparancsnokként betegség következtében ugyanis meghalt. 1798-ban ugyan kitört egy komoly ír felkelés, de néhány hónap alatt a britek úrrá lettek ezen, mivel az Egyiptom megszállására készülő franciák nem tudták komolyan támogatni azt. A Nagy-Britannia elleni invázió lehetősége ennek ellenére egészen az 1805-ös trafalgari csatáig fennállt, de végül sohasem következett be újabb francia partraszállás a szigeteken.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Come, Donald R.: French Threat to British Shores, 1793-1798. In.: Military Affairs. 16. 4.. p. 174-188

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

2023.02.22