Továbbra sem tudtam felidézni, hogy miért választottam ilyen nyomasztó témájú olvasmányt az ünnepek környékére, ezért halogattam az olvasást. Pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna. Most, hogy a végére értem, sokféleképpen tudom jellemezni, de nyomasztóként egyáltalán nem. Pont, hogy ennek az ellentéte.

In medias res kezdődik a cselekmény. A parkolóban gyülekeznek az emberek, hogy útbaigazítást kapjanak. Rebecca Shaw-t keresik, azt a 13 éves lányt, aki a szüleivel érkezett a faluba szilveszterezni, és aki órákkal korábban tűnt el. Keresik a szülők, a rendőrök, a hegyimentők, a helikopter és a falubeliek is. Az eltűnés óta eltelt órák napokká állnak össze, a keresés rendületlenül folytatódik – de közben meg kell fejni a teheneket, el kell látni a juhokat, kerítést kell javítani, ágyat kell vetni és ebédet főzni. Gombóc nő az olvasó torkába, ahogy passzívan nézi, hogy a lánynak semmi nyoma, de az idő kíméletlenül megy tovább, és az élet – a szülőkön kívül – senki számára nem áll meg. Paradoxon, de végül pont ez hozott megnyugvást számomra. Hogy történjen akármi, akármekkora tragédia, az élet folytatódik.

A teljes regényt lényegre törő, rövid mondatok jellemzik. Olyan érzése támad az olvasónak, mintha hosszú fókuszálás helyett körülnézne, hogy minden apró információt rögzítsen. Részletgazdag a leírás, és ez fájdalmasabbá teszi a felismerést, hogy hónapok telnek el. Ezalatt annyi minden történik az emberek életében és a természetben egyaránt, az eltűnt lány viszont változatlanul eltűnt marad. „Hangereje volt annak, amit nem mondtak ki.” A lány neve Rebecca vagy Becky vagy Bex.

Időbe telik, amíg megszokjuk, hogy nincs konkrét főszereplő. A falubeliek és a természet egyenértékű szereplők. Eleinte nehézséget okoz eligazodni a sok név között. James, Liam, Sophie, Lynsey, Martin, Ruth, Jones, a Jackson és a Cooper család, Richard, Cathy meg Nelson, a kutya, mind a figyelmünket követelik, és időbe telik, amíg a fejünkben kirajzolódik a 13 víztározóval körülvett falu és a lakói. De ha egyvalamink van csupán, az az idő. A könyv 13 fejezete (észrevettük a folyamatosan ismétlődő számot?) bőséges időt biztosít, hogy otthonosan mozogjunk a faluban, ismerősként üdvözöljük a szereplőket. Vannak ugyan karakterek, akik belépnek, majd kilépnek a történetből, anélkül, hogy igazán tudnánk, hogyan alakul a továbbiakban a sorsuk, és maradnak elvarratlan szálak, de a legtöbbjük fejlődése nyomon követhető. Nem csupán a szereplők lesznek számunkra ismerősök, hanem a természet ismétlődő ciklusai is. Újra meg újra külső megfigyelői leszünk a fácánok, a borzok, a rókakölykök és a lepkék életciklusának, a hangák és a gesztenyék növekedésének. Talán ez volt a varázsa a könyvnek. Hogy olyan egyensúlyt teremtett, amire eddig még nem láttam példát. Egy lány eltűnik, kisbabák születnek, idős emberek meghalnak, szerelmek lángolnak fel, majd alszanak ki, kamaszok nőnek fel, repülnek ki egyetemre, majd onnan vissza haza, új lakók költöznek a faluba, mások meg onnan a nagyvárosba, gyalogos hidak omlanak le, majd épülnek fel, de a természet körforgása zavartalanul ugyanaz marad. Ugyanilyen nyugtatóan ringató hatása van a falu évente ismétlődő tevékenységeinek, szertartásainak is. A kútdíszítő táblák készítése az olvasó számára is fontos eseménnyé válik, és sokszor ez az évente ismétlődő szertartás figyelmeztet, hogy eltelt egy újabb év. Mostanra már bizonyossággal tudjuk, hogy a történet nem is annyira az eltűnt lányról, mint a falura tett hatásáról szólt. Ha keveset is beszéltek róla, még tíz év elteltével is ott járt az emberek fejében. Az emberek még mindig tudni akarták. A neve Rebecca vagy Becky vagy Bex volt.

Úgy érzem, nem lenne teljes a recenzió, ha nem esne szó a nyelvezetről. Különösen igényes és lírai, már-már versszerűen szép. A magyar fordítás magas színvonalú, olykor leragadunk egy-egy szónál, és úgy ismételgetjük, mintha ízlelgetnénk, akár egy finom falatot. Az idő múlásának az ábrázolása kimondottan lírai. „Az órák előrementek és az esték kinyíltak, és a nappalok kicsit egyenesebben álltak a lábukon.” „Éjfélkor, mikor fordult az év, tűzijáték szállt fel.” „Az idő kezdett bezárulni.” „A nap nem is annyira lement, inkább elsodródott a távolban, és maga mögött hagyta a nyárközépi fény nyomát, ami szinte reggelig ott időzött.” „Az órák visszafele mentek, és az éjszakák legyőzték a rövid nappalokat.” Csodálkozunk hát, hogy elveszítjük időérzékünket, és csak az új fejezetek juttatják eszünkbe, hogy eltelt egy újabb év? Akár az idők végezetéig folytathatta volna a szerző a történetet, de az üzenet 13 fejezet után is világos. Néha vannak dolgok, amikre sosem derül fény, és ha mi, emberek meg is torpanunk egy tragédia miatt, körülöttünk a világ nem áll meg.

Szeretettel ajánlom felnőtt olvasók számára. Egy szép, szomorú, a végletekig emberi történet a természetről, természetközelben élő emberekről, bizonytalanságról és bizonyosságról, amelyben az egyetlen állandó a folyamatos változás.

Jon McGregor 1976-ban született, és az Egyesült Királyságban él. Öt regénye és három novellás kötete jelent meg ezidáig, ezek közül A 13-as tározó az egyetlen, ami magyar fordításban is kiadásra került. Nagyon remélem, hogy hamarosan egyéb műveit is olvashatjuk magyar nyelven – kicsit úgy érzem, mintha eddig nem is sejtett kincsesbányára bukkantam volna.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com