Az amerikai polgárháború kitörésekor volt egy régió – alakjára nézve inkább sáv ‒, amely ingadozott a két fél között. Ezek voltak az úgynevezett határállamok (Border States). Elsősorban Delaware, Maryland, Kentucky, Missouri sorolhatóak közéjük, de ide vehető Tennessee és Virginia is. Ezek az államok már a polgárháborúhoz vezető 1860-as amerikai választás során is igyekeztek középen maradni, és úgy is voksoltak. A háború kitörése után azonban nem lehetett semleges senki. Delaware és Maryland az unió része maradt, Tennessee és Virginia a konföderációhoz csatlakozott, míg Kentucky és Missouri gyakorlatilag kettészakadt. De ez csak nagy vonalakban fedi le a helyzetet, mivel mindegyik állam mindkét félnek adott kisebb-nagyobb számban katonákat. Jellemző például, hogy az unió elnöke, Abraham Lincoln és a konföderáció elnöke, Jefferson Davis is egy határállamból, Kentucky-ból származott.

A határállamok feletti ellenőrzésért kezdettől nagy versengés zajlott, mindkét fél igyekezett a helyi államigazgatási szerveket megnyerni a maga számára, illetve hadsereget szerveztek a hozzájuk hű erőkből. 1861-ben a konföderáció, hogy biztosítsa a területét kettészelő Mississippi folyót, valamint Tennessee fővárosát és ipari központját, Nashville-t, két erődöt épített: Fort Henry-t a Mississippi és Fort Donelsont a Cumberland folyók mentén. Ezek az egymástól nem messze álló erődök biztosították azt is, hogy az uniós tábornokok ne törhessenek be a folyók mentén a Dél szívébe, miközben bázist jelenthettek egy Kentucky vagy Missouri elleni támadáshoz. Az északiak ezzel szemben arra törekedtek, hogy felszámolják ezeket a déli erődöket, és fölényes folyami flottillájuk segítségével a Mississippi folyó mentén kettévágják a konföderáció testét. A feladatot egy meglehetősen ismeretlen északi tábornoknak, bizonyos Ulysses S. Grantnek kellett abszolválnia.

Ulysses S. Grant (eredeti nevén Hiram Ulysses Grant) 1822-ben született régi amerikai család gyermekeként (felmenői már 1630-ban az Újvilágba érkeztek), majd szülei korán katonai iskolába küldték, amelyet gyűlölt. A West Point-i Katonai Akadémián középszerű eredménnyel végzett (21. helyen 39 kadétból), ez azonban inkább fegyelmezetlenségének és önfejűségének volt köszönhető, mert egyébként kiváló aggyal rendelkezett, és végezve matematikát tanított. Másik erőssége a földrajz volt, rajongott a térképekért. Nem túl meglepő módon Napóleonnak szintén a matematika és a földrajz volt az erőssége 50 évvel korábban, mindkettő alapvető a hadtudományhoz... Az 1846-48-as, Mexikó ellen vívott háború ismét a katonai pálya felé terelte, és többször bizonyította kiváló képességeit. A háború után azonban Kaliforniába került helyőrségi szolgálatra, ahol – távol lévén szeretett feleségétől – ivásnak adta a fejét. Többször összeveszett parancsnokaival, és végül kérte nyugállományba helyezését. 1861-ben már apja tímárműhelyében dolgozott, minden remény nélkül, hogy feltörjön, mígnem kitört a polgárháború, és az uniónak égető szüksége lett minden katonai tapasztalattal bíró emberre. Grant véletlenek sorozata után egy ezred élén találta magát, majd dandártábornokként 1861 szeptemberében kinevezték Illinois-ban az Ohio és Mississippi folyók találkozásánál fekvő Cairo katonai körzetének parancsnokává. Cairo fontos pont volt, hiszen a Mississippi túlpartján már a határállamnak számító Missouri feküdt.

(Megjegyzés: Ulysses S. Grant nevében az S. rövidítés tulajdonképpen nem rövidít semmit. Mindenki Ulyssesnek hívta, ezért a katonai iskolában azt gondolták, ez a keresztneve – valójában Hiram volt ‒, majd egy elírás során S. rövidítés került be a papírjaiba középső névként. Mivel így neve jól harmonizált az Egyesült Államok (U.S. ‒ Uncle Sam) nevével, rajta ragadt. Bajtársai West Pointban emiatt Samnek becézték, ő pedig használni kezdte az S betűt az aláírásában.)

Hadműveletek Fort Donelson erődje körül

Első parancsnokként vezetett ütközetét Leonidas Polk konföderációs tábornok ellen Belmontnál vívta Missouriban (1861. XI. 7.), ahol eldöntetlen küzdelmet folytatott a sokszoros túlerő ellen 3100 fős csapatával. Senki nem hitte volna, hogy belőle lesz majd az unió legsikeresebb tábornoka, azt meg végképp nem, hogy egyszer – sőt, igazából kétszer – az USA elnökévé választják. Grant hamar ráérzett arra, hogy a szerencse a bátrakat segíti, így agresszív és merész parancsnokként irányított. Napóleon egyszer, mikor ajánlottak neki egy tábornokot hadvezérnek, azt mondta: „Tudom, hogy jó tábornok. De vajon szerencsés-e?” Grant az volt. Sokszor túlzott merészséggel lépett fel, de Fortuna istenasszony szinte mindig a kezét fogta. Fort Donelson alatt is.

1862 februárjában Grant megindította hadjáratát, amelyet Fort Henry megtámadásával kezdett. Az erődben alig több mint 3000 déli tartózkodott, míg Grant 15 ezer fővel rendelkezhetett. A jenki tábornok folyami flottillája is komoly erővel bírt, 7 páncélozott monitorral, fedélzetükön nagy kaliberű lövegekkel. Miután Grant csapatokat tett partra Fort Henry mögött, annak helyőrsége nagyrészt elhagyta azt (átvonult az erősebb Fort Donelsonba), kisebb része a parancsnokkal kapitulált. A Donelson erőd 18 km-re keletre feküdt Fort Henry-től, egy folyóparton emelkedő dombon, de az itt összpontosuló 16 ezer déli katona nemcsak ezt a magaslatot tartotta, hanem a környéken lévő települést, Dovert is, sőt a kettő közötti térséget is megerősítette árkokkal és földművekkel. Grant február 11-én megindult 24 ezer főre szaporodott hadával a Donelson erőd felé. Az időjárás nem volt éppen kedvező a táborozáshoz, a hőmérséklet február 13-án bőven fagypont alá esett, és szakadni kezdett a hó. Grant csapatai 1862. február 12-én értek az erőd alá, és vacogva ásták be magukat állásaikba.

A Kentucky-t és Tennessee-t védő déli főparancsnok, Albert Sidney Johnston (aki majd áprilisban, a Shiloh-i csatában esik el) bizonytalan volt, mit tegyen, Donelsont sem akarta feladni, de félt elmozdulni Bowling Green-i főhadiszállásáról is, nehogy Kentucky északi kézre kerüljön. Mint ilyenkor lenni szokott, így mindkettő bekövetkezett. Fort Donelsonban John B. Floyd és Gideon J. Pillow vezetésével 16 ezer déli katona összpontosult, de a két tábornok nem állt a helyzet magaslatán. Pedig eleinte jól alakult minden. Mikor a Grant csapatait támogató hadihajók a Cumberland folyón megközelítették a konföderációs erődöt, a támadást a déli tüzérség visszaverte. Február 15-én Grant csapatai a Nashville felé vezető utakat próbálták elvágni, hogy bekerítsék az erődöt, ám Floyd ellentámadást indított, és visszavetette az északiakat, akiket csak Grant megjelenése mentett meg a teljes vereségtől. Floyd tábornok táviratozott felettesének, Johnstonnak, hogy nagy győzelmet aratott, majd csapatait a drága véren megszerzett állásokból visszavonta az erődítések mögé... Óriási lehetőséget szalasztottak el. A konföderációs tábornokok nem győzni akartak, hanem megmenekülni. Pillow – nevéhez méltó módon – meglehetősen kényelmes társalgást folytatott Floyddal, miként lehetne megmenteni a csapatokat, s közben feladták a kezükben lévő szabadulási útvonalat Nashville-be.

Hajnali 1 órára a két tábornok haditanácsot hívott össze az alárendelt alakulatok parancsnokaival, amelyen azt a határozatot hozták, hogy hajnali 4 órakor kiürítik az erődöt, és elvonulnak. Azonban hamarosan ellentmondó hírek érkeztek arról, hogy közben az unió – kihasználva a déliek sáncok mögé történő visszavonulását – ismét elállta a kivezető útvonalakat. Tény, hogy érkeztek hajón újabb északi alakulatok, de Pillow csapatai előtt még nyitva állt az út a folyó mentén, ahogy azt a lovassági parancsnoka, a rendkívül tehetséges Nathan Bedford Forrest ezredes jelentette is. A kiürítés időpontját 5:30-ra tolták, hogy bizonyosságot nyerjenek a helyzetről. Közben egy felderítő beszámolt arról, hogy a folyóparti út túl iszapos, így a gyalogság számára nem lesz járható. Floyd és Pillow teljesen elvesztették realitásérzéküket, és hajnalban 1500 emberükkel hajón elmenekültek az erődből, miközben otthagyták egyik alvezérüket tárgyalni a megadásról. Így Simon Bolivar Buckner tábornok ezt követően tárgyalásokba bocsátkozott Granttel, de utóbbi közölte, hogy nincs más megoldás, csak a feltétel nélküli kapituláció. Buckner 11500 katonával, 40 ágyúval és sok felszereléssel február 16-án ténylegesen is kapitulált. A déli lovasság zöme még kijutott az erődből ezt megelőzően Nathan Bedfort Forrest vezetésével.

A folyóra néző ágyúk ma Fort Donelsonban

Fort Donelson eleste óriási csapás volt a déli pozíciókra a térségben, ráadásul igen nagyszámú konföderációs katona esett ki a háborúból, minimális uniós veszteség árán. A konföderáció egyetlen „nyeresége” Fort Donelson elestekor az volt, hogy nem vesztette el Forrest ezredest. Nathan Bedford Forrest ugyanis az egész polgárháború legsikeresebb lovassági parancsnoka lett később, aki sokszor megtréfálta az uniósokat. Az ő nevét azért is érdemes megjegyezni, mert aztán egy nagy karriert befutó, hírhedt titkos társaság első vezetőjeként tűnik fel a háborút követően: ő lesz ugyanis a feketék ellen terrorisztikus eszközökkel küzdő rasszista szervezet, a Ku-Klux-Klan első Nagy Varázslója (Grand Wizard). Grant sikere megnyitotta az északi bakák útját dél felé, míg a tábornoknak az utat a hírnév felé.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai, 2012; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.