Egyszerű család gyermekeként látta meg a napvilágot, szülei szegény, nyomorúságos körülmények között élő parasztok voltak. Ő maga előbb cipész, később asztalos inas volt. Gyermekként templomi kórusban énekelt, „itt figyeltek fel hangjára és kiváló hallására”. Alapavetően autodidakta módon tanult meg énekelni.

11 éves korában járt először színházban, a környezet, a látottak teljesen elvarázsolták. Mindössze 16 éves volt, amikor egy operetteket játszó társulathoz szerződött, később vándortársulatokkal tartott, végigjárta a ranglétrát. 1894-től Tbilisziben működött, ahol például Giuseppe Verdi Aidájában Ramfis szerepét énekelte. Itt öt hónap alatt tizennégy szerepet tanult meg, valamint professzionális énektanár foglalkozott vele. 1894-től a szentpétervári Mariinszkij Színházban lépett fel, 1896 és 1899 között egy moszkvai magán operatársulat tagja lett, ahol Charles Gounod Faust című operájában Mefisztóként aratott jelentős sikert, később nagy klasszikus orosz szerepeket énekelt, például Mogyeszt Muszorgszkij Borisz Godunovának címszerepét, ezekkel szerezve hírnevet magának. Ebben a színházban ismerkedett meg és kötött barátságot a jeles zeneszerzővel, a teátrumban ekkor segédkarmesterként működő Szergej Rachmanyinovval. 1899-től kezdve egészen 1914-ig a legendás moszkvai Bolsoj Színházban lépett fel.

Saljapin nemzetközi karrierje is hamar elindult. Első külföldi fellépése rögtön a milánói Teatro alla Scalában volt. 1901-ben Arrigo Boito Mefistofele című operájának címszerepében debütált a neves karmester, Arturo Toscanini vezényletével. Eredetileg Saljapin meztelenül akart színpadra lépni, testét fényes fémötvözettel festette volna be, mivel úgy gondolta, „hogy egy jelmezes ördög sose fog úgy kinézni, mint a sátán”, azonban – a botrányt elkerülendő – végül egy nagy köpenyt vett fel, mely alól festett fedetlen karja és mellkasa is kilátszódott. Saljapin jött, látott és győzött, hangja „és újszerű alakítása révén” megnyerte magának a milánói közönséget, sőt, ettől kezdve egész Olaszországban csodálták őt. 1907-ben lépett először színpadra a New York-i Metropolitanben, azonban az ottani nézők ekkor még nem álltak készen a számukra teljesen szokatlan színészi alakításra.

Az 1917-ben megalakuló Szovjetunió egyik legtöbbre tartott művészének számított, de sok ok miatt végül szakított hazájával, 1921-ben lépett fel utoljára szülőföldjén, és végleg elhagyta az országot.

1921 és 1925 között már a Metropolitanben is sikerrel szerepelt, mivel a nézők látóköre addigra kiszélesedett. 1926-ban a londoni Covent Garden Királyi Operaház szerződtette. Az 1920-as évek végén Párizsban telepedett le. Utoljára Monte-Carlo operaházában lépett színpadra Borisz Godunovként. 1938. április 12-én hunyt el Párizsban leukémia következtében. Itt temették el, de 1984-ben Moszkában újratemették.

Saljapin Borisz Godunov szerepével szerzett magának hírnevet, ez volt talán legemblematikusabb alakítása. Pályafutása során a legjelentősebb basszista szerepeket énekelte és játszotta el, a teljesség igénye nélkül olyan jelentős szerepeket énekelt, mint Gounod Faustjában Mefisztó, Arrigo Boito Mefistofeléjének címszerepe, Mozart Don Giovannijából Leporello, Jules Massenet Don Quichotte címszerepe, Giuseppe Verdi Don Carlosának Fülöp királya stb. Repertoárjából természetesen nem hiányoztak a nagy orosz operahősök sem, nyugaton az ő fellépéseinek köszönhetően ismerték meg a nézők Muszorgszkij Borisz Godunov és Hovanscsina, Glinka Ivan Szuszanyin, Borogyin Igor herceg, valamint Rimszkij-Korszakov A cár menyasszonya és Szadko című zenedrámáit. Azonban nemcsak a színpadon alkotott maradandót, hanem a koncertpódiumokon is, szólóestjein az operaáriák mellett orosz népdalokat is énekelt.

Saljapin volt az első, aki basszistaként a jól kereső énekesek közé számított, ugyanis korábban a basszusok közel sem kaptak akkora gázsit, mint a szopránok vagy a tenorok. A kortárs zenészek és zeneszerzők is nagyra tartották. Arturo Toscanini karmester azt mondta róla, hogy pályafutása során Saljapin volt „a legnagyobb énekes tehetség, akivel valaha együtt dolgozhatott”. A francia zeneszerző, Camille Saint-Saëns így vélekedett róla: „Olyan csoda, amilyen csak egyszer tűnik fel egy évszázadban.” Jules Massenet Don Quichotte című operáját 1911. február 24-én mutatták be Monte-Carlóban. A francia zeneszerző a címszerepet az egyik kedvencének számító Saljapin hangi adottságainak megfelelően, „kiváló technikai felkészültségéhez alkalmazkodóan” írta meg. A kész művet a nagy orosz basszistának ajánlotta, aki az ősbemutatón játszotta a szerepet. Érdekesség, hogy Don Quijotét filmvásznon is megformálta, ráadásul három különböző nyelven, angolul, franciául és németül is leforgatták ugyanazt a filmet. A Georg Wilhelm Pabst által rendezett hangosfilm azonban nem Massenet operájának adaptációja volt, hanem az eredeti regény nyomán készült változat Jacques Ibert zenéjének és dalainak felhasználásával.

1925-ben a budapesti Erkel Színházban adott koncertjét követően a neves zenetudós, kritikus Tóth Aladár a Nyugat hasábjain így írt: „Saljapin világhírének titkát nem annyira művészetének abszolút nagyságában, mint inkább sajátosan vonzó karakterében kell keresnünk. Igaz, hatalmasabb, gazdagabb basszbariton-hangot sohasem hallottunk; énekkultúrája is páratlan a maga nemében; érzelem festő ereje gigantikus; saját érzelmei pedig, melyekkel az objetivált érzelmeket festi, megragadóan mély, elementáris belső szenvedély világból törnek fel. … Saljapin titka, hogy művészetének világa összefolyik a való-világgal. Minden művészet a reális életből táplálkozik, hogy aztán egy magasabb élet alakjában elszakadjon tőle. Saljapin művészetében azonban ennek a realitásból táplálkozásnak és a realitástól elszakadásnak határai elmosódnak. Ő nem előbb él, hogy aztán alkosson, hanem akkor is él, amikor alkot. Poézis és prózai valóság Saljapin koncerten egybefonódik.”

Az orosz basszista már annak az énekesgenerációnak volt tagja, akik a hangrögzítés kezdetén örömmel álltak mikrofon elé, így az utókor meghallgathatja őt.

Saljapin „nagy énekes színészként mindig a tökéletességre törekedett a rendezés, a smink és a jelmez apró részleteiben is”, az első operaénekes volt, aki a minél tökéletesebb színészi alakítás érdekében az általa megformált hősök pszichológiai motivációit is meg akarta érteni, minden hanggal a drámai előadásmódot szolgálta.

oszem

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; Opera : képes enciklopédia. összeáll. Stanley Sadie; Brockhaus Riemann zenei lexikon; wikipedia; oe1.orf.at; caruso.blog.hu; epa.oszk.hu; www1.wdr.de

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.