A katonai összecsapások egyik egészen különös, speciális válfaja az ostrom. Ez az az eset, amikor a gyengébb fél olyan megerősített területre vonul vissza, amelyet úgy érzi, képes megvédeni – s amely cserébe védi őt – túlerő ellen, még azon az áron is, hogy körülzáratja magát. Klasszikus esetben egy vár vagy város szokott lenni a helyszín, a modern háborúkban azonban nagyobb katlanok is kialakulhatnak. Az erődítés megvédi a gyengébb felet attól, hogy az ellenség túlereje érvényesülni tudjon, ugyanakkor megakadályozza azt, hogy vereség esetén kereket oldjon. A támadó fél előnye, hogy bármikor elvonulhat, ellenben támadás esetén szinte biztosan nagyobb veszteségekkel kell, hogy számoljon, mint ellenfele. Az ostrom így szinte minden esetben elkeseredett élet-halál harc.

Egy város védelme katonai szempontból lehet nagyon hasznos. Az erődök egyik funkciója a modern háborúban a következő: a támadó fél rendszerint kénytelen a védekező fél erejének többszörösét fordítani az erődítmény elfoglalására vagy blokád alá vonására, így a hadszíntér más helyén átalakulhatnak az erőviszonyok az ostromban védekező fél előnyére. Ez már csak a geometria miatt is majdnem biztos, hiszen egy katlan külső ívén nagyobb erőt kell felsorakoztatni a zároláshoz, mint a belsőn a védekezéshez. Ha ráadásul a védekező fél egy folyó mentén alakítja ki erődjét, ahol saját csapatait szabadon képes mozgatni egyik partról a másikra – és rendszerint így szokott történni ‒, a támadó kénytelen mindkét parton legalább akkora erőt hagyni, mint az ostromlott fél teljes ereje. Ha nem így tesz, akkor ugyanis fennáll annak az esélye, hogy a védekező fél az egyik oldalra gyorsan átcsoportosítva főerőit megsemmisítő túlerővel felszámolhatja a zárlatot egyik, majd a másik oldalon külön-külön. Ennek iskolapéldája Komárom 1849. július-augusztusi ostroma, amikor Klapka egymás után zúzta szét az osztrák erőket Komárom körül. Ebből következik, hogy az ellenség mögött lévő erődök a modern hadművészet nagyon fontos elemét alkotják. De talán kissé túlságosan átmentünk katonai teoretikusba...

A magyar történelem leghíresebb katonai összecsapásainak jelentős része ostromművelet volt, gondoljunk csak Eger 1552-es, Szigetvár 1566-os, Nándorfehérvár 1456-os ostromára vagy Buda várának ostromaira (1686, 1849). Buda a középkor óta Magyarország kulcsa, hiszen gyakorlatilag az ország közepén helyezkedett el kereskedelmi utak központjaként, és a Dunán is itt lehetett átkelni a legkönnyebben. A XIX. századtól kezdve különösen igaz ez, hiszen a vasúti és közúti közlekedés első számú csomópontjaként Budapest minden hadsereget maga felé húz. Bár Sztálin tervei szerint a magyar fővárost menetből kellett volna bevenni 1944 őszén, ez nem sikerült. Ellenben decemberben a Dunántúlon a szovjet támadás teret nyert, és Budapestet a második világháború során 1944. december 25-én ostromgyűrűbe zárták a szovjet csapatok, amelyet Hitler erőddé nyilvánított.

A várost mintegy 79 ezer fős német-magyar helyőrség védte 35 ezer fős ütközetlétszámmal (ezek a ténylegesen harcoló katonák, leszámítva az ellátó- és karbantartó legénységet) nagyjából kétszeres túlerő ellen, köztük 95 ezer valóban harcoló szovjet harcossal. Vajon Budapest erőddé nyilvánítása és védelme hasznos volt-e a német vezérkar számára katonailag? Utólag talán mondhatni, hogy nem, hiszen a háború így is, úgy is elveszett, és akkoriban már kevesen tápláltak illúziókat a világháború kimenetelét illetően. Magyar szempontból egyenesen katasztrófa volt (a civil lakosság szenvedése, a főváros pusztulása... stb.), de a német vezérkar nem magyar szempontból értékelte a helyzetet. Eredetileg a németek célja Budapest védelmével egy hídfő megtartása volt a Duna keleti oldalán egy esetleges ellentámadáshoz, de ez Pest január 18-i feladásával egyértelműen kudarcot szenvedett. Ugyanakkor a védelem kétségtelenül nagyobb erőket kötött le saját magánál, és közben a németek képesek voltak megszilárdítani vonalaikat a Vértes és a Pilis mentén. Márpedig Hitlernek Bécs biztonsága volt az első. Ilyen szempontból mondhatni, hogy január közepéig a város védelmének volt katonai értelme német oldalról figyelve. Hitler 1944 elején azt találta ki, hogy az erődített városok védelme „hullámtörőként” szolgál majd a szovjet előretörés lassításában (voltak olyan esetek, amelyek igazolták ezt), s így egyre nehezebb volt elfogadtatni vele a katonai szempontból egyébként indokolt visszavonulásokat és kitöréseket.

Budapest ostromának elbeszélésére most nem koncentrálunk, arról már írtunk korábban. A német-magyar védőrség kitörése Budapestről januárban még talán sikerülhetett volna, különösen jó esély nyílt erre, mikor a „Konrad” hadműveletek keretében három kísérlet is történt a város felmentésére, de a várost védő német parancsnok, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer (a képen) nem mert Hitler parancsával szembeszegülve megindulni a közeledő saját csapatok felé. Az ostrom előrehaladtával a kitörés esélye radikálisan csökkent, hiszen a védők mozgékonysága, fegyverzete, élelme, harcképessége fogyott. A helyőrség helyzete február 10-re tarthatatlanná vált, a védett terület immár a várnegyed és a Citadella közvetlen környezetére szűkült. Pfeffer-Wildenbruch a kitörésről tájékoztató február 11-i táviratában a kitörő csapatok számát 43900 főre tette, benne 23900 németre (ebből 9600 sebesült) és 20000 magyarra (2000 sebesült), de ténylegesen a sebesültek egy része nem vehetett részt az akcióban, és a magyarokra vonatkozó szám is igen erős túlzás volt. Utóbbiak egyre kevésbé akarták folytatni a harcot fővárosuk végzetét látva, és amúgy is könnyebben elrejtőzhettek a civil lakosság sorai között. Ungváry Krisztián szerint a tényleges létszám 22 ezer fő lehetett, amelyhez némi magyar katonaság csatlakozott. A velük szemben bevethető szovjet erőket 91500-ra taksálja. A németeknek még 37-40 harckocsija, néhány tucat egyéb páncélozott járműve és 50-60 lövege maradt bevethető állapotban, de világos volt, hogy ezek maximum Budapest határáig támogathatják majd az akciót.

A kitörést a német tábornok február 11-én este 8 órára időzítette, de nem mindenkihez jutott el időben a parancs. A szovjetek, úgy tűnik, megtudták a német szándékot, és az első perctől kezdve tüzérségi tüzet zúdítottak a Bécsi kaputól meginduló németekre és magyarokra. Egyes emlékezések szerint a környező házakból a szovjet katonák gramofonon Karády Katalin Hiába menekülsz, hiába futsz című dalát játszották, miközben közeledtek a németek. A rohamozók északnyugat felé tartottak, amerre a legközelebb állomásoztak saját erők. A kitörők néhány nagyobb csoportja elérte Budapest határát, majd megindult a nehéz terepen, a hóval borított hegyek közt Perbál és Zsámbék irányába. Egyes csoportok északnak fordultak a Duna irányába. Nagy hátrányt jelentett, hogy – tél lévén – a fák sem rejtették el a csapatmozgásokat, így másnap reggeltől ki voltak téve a légi megfigyelésnek és a légitámadásnak is. A kitörés szovjet felszámolása napokon át zajlott, és február 17-re gyakorlatilag véget ért. A kitörők közül, végsőkig kimerülve, mintegy 700-an jutottak el a saját vonalakig, a többiek elestek a harcokban vagy fogságba kerültek. A katlanból kijutók többsége a könyéket jól ismerő magyarok kalauzolása mellett érte el a német állásokat, a legnépesebb csoportot Nagykovácsi közelében. Maga Karl Pfeffer-Wildenbruch sebesülten esett fogságba, és túlélte a háborút.

A második világháború utolsó két évében a német csapatok többször katlanba kerültek, néha szándékosan, néha a szovjet hadműveletek okán, vegyes eredménnyel. A sztálingrádi halálos csapdának bizonyult, de Ukrajnában néha sikerült kimenteni legalább a legénység nagyját (Korszuny-Cserkaszi katlan), sőt az 1. német páncéloshadsereg 1944 tavaszán mozgó katlanként visszaverekedte magát a német vonalakig, meglepően kis veszteségekkel. Budapesten utóbbira nem volt esély sem. A főváros ostroma 1945. február 13-án véget ért, a város teljes mértékben szovjet ellenőrzés alá került. A hősiességet aligha tagadhatjuk meg a kitörés résztvevőitől, de katonai szempontból katasztrófa volt, amely ismét tízezrekkel csökkentette a német hadsereg bevethető állományát. Persze ez utóbbi fegyverletétel esetén is megtörtént volna, de talán többen maradhattak volna életben. Bár azt sosem tudjuk meg, hogy a védőrség esetleges kapitulációja után szovjet hadifogságból vajon hányan kerültek volna haza élve... Igazán jó megoldás Budapest védői számára nem létezett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Számvéber Norbert: A vándorló katlan. Bp.: Peko, 2022; Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp.: Corvina, 2013; Ungváry Krisztián: Utak a senkiföldjén. Bp.: Jaffa, 2021

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.