A brit-francia Marie Louise de la Ramée (1839-1908) – szerzői nevén Ouida – pályafutása során több mint 40 regényt, valamint novellákat, gyermekkönyveket és esszéket írt. 1872-es „karácsonyi történetét”, A flandriai kutyát minden idők első kutyaregényének tartják. A 80 oldalas mű a fiatal Nello sorsát meséli el, akinek édesanyja szülés közben meghal. Beteg nagyapja veszi magához egy Antwerpen melletti kunyhóba. Nagy szegénységben élnek, majd összebarátkoznak egy bántalmazott kutyával, akit Patrasche-nak neveznek el. A fiú és hű társa elválaszthatatlanok lesznek. Együtt húzzák kocsijukat nap mint nap Antwerpenbe, hogy egy kis apróért tejet adjanak el. Ott Nello mindig megcsodálja a művészeti alkotásokat, arra vágyik, hogy ő is ilyeneket alkothasson. Peter Paul Rubens festménye, a Szűzanya Székesegyházban látható A kereszt felállítása különösen megbabonázza. Amikor a nagyapja meghal, kilakoltatják a kunyhóból, és hamisan megvádolják gyújtogatással. Nello és Patrasche egy havas karácsony estén hirtelen a szabad ég alatt találja magát. Egy kis melegség reményében a székesegyházba igyekeznek, ahol szerencséjükre nyitva találják az ajtót, így a fiú végre megcsodálhatja Rubens remekművét. Tragikus módon azonban másnap reggel Nellót és Patrasche-t halálra fagyva, egymást szorosan átölelve találják a katedrális előtt...

Ouida mindössze néhány Antwerpenben töltött nap után írta meg a történetet, amely közel sem érte el más műveinek népszerűségét. 1908-ban azonban Masujiro Honda, egy japán diplomata felismerte, hogy a könyv milyen hatással lehet hazája kultúrájára. Megérzése pedig aranyat ért: A flandriai kutya több mint egy évszázada az ottani gyerekek klasszikusa, a legismertebb gyermekkönyvnek tartják, és a legtöbb japán iskolában kötelező olvasmány. Az 1970-es években a japán televízió egy 52 epizódból álló animációs sorozatot készített belőle, amelyet több mint 32 millióan láttak. Sokan kívülről tudják énekelni a film főcímdalát, méghozzá holland nyelven. Nello a japánok számára a nyugati szamuráj példaképeként jelenik meg: bátor, tiszteletet parancsoló és önzetlen, aki méltóságteljesen hal meg egy magasabb rendű eszmény érdekében. Patrasche-t pedig a hűség, az odaadás és a gazdája iránti kötelességtudat szimbólumának tekintik – olyan értékeknek, amelyeket a japán kultúrában nagyra becsülnek.

Ennek ellenére a történet egészen az 1980-as évekig viszonylag ismeretlen maradt Belgiumban. 1982-ben azonban Jan Corteel, egy utazási iroda munkatársa felfigyelt rá, hogy az Antwerpenbe látogató japán turisták közül többen érdeklődnek „egy fiúról, egy katedrálisról és egy kutyás történetről”. Kíváncsi lett, utánakeresett, és talált egy régi angol nyelvű példányt a könyvtárban. A könyv annyira ismeretlen volt, hogy megjelenése óta mindösszesen 5 alkalommal kölcsönözték ki. Fogta magát, újra és újra elolvasta a történetet, japán források segítségével kutatta a hátterét, és idővel megismertette a saját hazájában is. 1985-re sikerült elérnie, hogy A flandriai kutya hollandul is megjelenjen, a könyv előszavában Corteel ezt írta: „A történet volt a belgák titkos nagykövete Japánban. Száz éven keresztül bejárta az egész világot.” Végül erőfeszítéseinek köszönhetően a „mese” bekerült a belga tévébe is, 2000 óta gyakran vetítik vasárnap esténként és szenteste.

A történet emlékére három emlékművet is emeltek. 1985-ben egy a fiút és kutyáját ábrázoló szobrot állítottak fel Antwerpen egyik külvárosában, Hobokenben, a Kapelstraat 7. szám alatt, ahol a regény vélhetően játszódik. A Toyota pedig egy emléktáblát, egy fiktív sírkövet adományozott, amelyet az antwerpeni katedrális mellett helyeztek el, angol és japán nyelvű felirattal: „Nello és kutyája, Patrasche, A flandriai kutya című történet főszereplői, az igaz és rendíthetetlen barátság, a hűség és odaadás szimbólumai.” 2016. december 10-én aztán az antwerpeni Miasszonyunk székesegyház főbejárata előtti Handschoenmarkt téren új emlékművet avattak, a fehér márványból készült alkotás a békésen alvó Nellót és Patrasche-t ábrázolja, macskakövekből kirakott takaró alá bújva. A szobrot, amely a feltétel nélküli barátságot ünnepli, Batist Vermeulen készítette. Nello és Patrache egymás karjaiban fekszenek, a tér és a macskakövek takaróként terülnek el felettük. A takaró védelmet nyújt a zord világtól, amely elfordult tőlük. Magába szívja őket az utca, csendben eltűnnek. Az egyetlen, ami nem tűnik el, az a barátság, amit egymás iránt éreznek. A nézők szó szerint átgázolhatnak rajtuk, de nem bánthatják őket. A művész ugyanis kikötötte, hogy semmilyen kerítés vagy akadály nem veheti körül az alkotást, mivel azt akarta, hogy olyan objektum legyen, „amelyre az emberek támaszkodhatnak, és amelyen a gyerekek játszhatnak”. Vagy talán, hogy mi magunk kézzelfoghatóan őrizzük Nello és Patrasche örök álmát...

Batist Vermeulen (Tist) belga multidiszciplináris művész (szobrászat, festészet, illusztráció), akit nem lehet beskatulyázni. Több mint 15 éve dolgozik művészeti vezetőként, stílusa mélyen átgondolt, konceptuális. Műveinek figuratív jellege, valamint a popkultúrára és a tömegtermelésre való utalásai sosem hagyják közömbösen a befogadót. A munkáihoz felhasznált anyagok, objektumok ismerőssé, mégis üdévé teszik a műveit, ahol a humor és egy csipetnyi belga abszurditás adja meg a szükséges könnyedséget. A mai világból ismert műtárgyak felnagyításával, torzításával, hozzáadásával a szépség, a kifinomult képek, a színek és a formák teljesen új világát teremti meg.

Szilvási Krisztián

Forrás: angol és magyar wikipédia, atlasobscura.com, statues.vanderkrogt.net, mjaac.com, brusselsmorning.com, behance.net

A képek a flickr.com gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Dan Kitchener: A Rainy Night in Tokyo (Camden, London)
2. rész: Bordalo II: Lince Ibérico (Parque das Nações, Lisszabon)
3. rész: Hunto & Mister Thoms: Connectivity Matters (Shoreditch, London)
4. rész: Claes Oldenburg és Coosje van Bruggen: Houseball (Mitte, Berlin)
5. rész: Tadas Šimkus és Žygimantas Amelynas: The Master – Wise Old Man (Kaunas, Litvánia)
6. rész: Bjørn Okholm Skaarup: Hippo Ballerina (Manhattan, New York)
7. rész: Robert Hannaford és Cam Scale: Wheat Bags to Sand Bags (Owen, Ausztrália)
8. rész: John McEwen: Weaving Fence and Horn (Calgary, Kanada)
9. rész: Hugo Lomas (Sfhir): The Golden Legend (Guarda, Portugália)
10. rész: Gillie and Marc: Dogman and Rabbitwoman with Coffee (London, Anglia)
11. rész: Karabo Poppy Moletsane: Soweto Towers (Soweto, Dél-Afrika)
12. rész: Pacita Abad: Alkaff Bridge (Szingapúr)
13. rész: Odeith: Carlos Paredes és Amália Rodrigues (Amadora, Portugália)
14. rész: Barry Flanagan: Hare in O'Connell Street (Dublin, Írország)
15. rész: Okuda San Miguel: The New Mona Lisa (Párizs, Franciaország)
16. rész: Tommy Weisbecker Haus Murals (Berlin, Németország)
17. rész: Astro – BUMP Festival (Calgary, Kanada)