„Nem írnék verset, ha nem falura születek, és akkor sem, ha nincsen Kedves Szerkesztőm. Ezekben egészen biztos vagyok, ellenben abban nem, hogyha lesz, mikor lesz meg az első kötetem.”

Loschitz Ferenc Pécs közelében, Újpetrén nőtt fel. Majd némi vargabetű: cementgyári gyakorlat és a szakmunkások szakközépiskolája után majdnem húszévesen küldött először verseket Várady Szabolcsnak, akivel utána évekig leveleztek, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Tíz évvel később, 2007-ben végzett a Pécsi Tudományegyetemen a Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar művelődésszervező szakán, és még ebben az évben Győrbe költözött. 2007-től a Molnár Vid Bertalan Művelődési Központ munkatársa, majd 2017-től igazgatója. A Győrszentiváni Krónika felelős szerkesztője. Rendszeresen publikál irodalmi folyóiratokban, első önálló verseskötete Az elmozdítás tilalma címmel 2018-ban jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Nevéhez fűződik a győrszentiváni Irodalmi Szalon megalakítása és működtetése.

„Lebeg és bársony térbe lép az éj,
a tárgyak közé bepréselt sötétség,
nehéz csodálni, mert távolra ér,
és nem látni a csúcsát és a mélyét,
a tegnap imbolyogva átgurul
egy határtalan, dermedt óceánba,
nincsen kolonc rajta, viselni súly
a vállán, reszket, lúdbőrzik a háta,
s a mai nappal még összekacsint.”

(Már és még – részlet)

Egy díj lehetőséget ad az embernek, hogy visszatekintsen, és kicsit összegezze az eddigieket. Te mit látsz, ha visszanézel?

Két életszakaszt látok: a 28 éves koromig tartó periódus Pécshez és környékéhez köt, 2007-től pedig Győrben élek. Ekkor nősültem be egy győrszentiváni családba. A Molnár Vid Bertalan Művelődési Központ ekkor jött létre, ott kezdtem el dolgozni. Úgyhogy ez a két időszak látszik számomra, ami érvényes mind fizikailag, mind szellemileg. Volt, amit hoztam magammal, és volt, amivel itt gazdagodtam. Győr, és azon belül Győrszentiván hamar befogadott, és itt élve ma is jól érzem magam. Amit kaptam a helyi emberektől, azt én is igyekszem a helyi intézmény vezetőjeként és emberileg is visszaadni.

Van-e olyan első könyvélmény, ami valamilyen szempontból meghatározó az életedben?

Minden fontos magyar írót olvasok, most éppen Móricz az aktuális kedvenc. Ami megvan tőle otthon, azt újraolvasom, a Sáraranytól az Árvácskáig. A legkedvesebb ifjúsági regényeim, mint például Szabó Magda Abigélje, a Légy jó mindhalálig vagy Krúdytól a Szindbád egész életemben végigkísérnek. Vernét is szeretem mind a mai napig, például A rejtelmes szigetet három-négy évente el szoktam olvasni. Felső tagozatosként kezdtem el falni a verseket, főleg a Nyugatosok köteteit. Ők olyan erős hatással voltak rám, hogy a stílusuk teljesen áthatotta az első költői próbálkozásaimat.

Ki a kedvenc költőd?

Egyet nehéz lenne kiemelni. Sokakat szeretek, és sokan vannak rám hatással: például Babits, Juhász Gyula, József Attila, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor. A húszas éveimtől pedig megismerkedtem kortárs költőkkel is. Eljártam irodalmi táborokba, ami azért fontos, mert másként olvasom annak az írásait, akivel személyesen is találkoztam.
Bertók László pedig nemcsak költői nagysága miatt, hanem azért is hangsúlyos számomra, mert pécsi volt és személyesen is ismerhettem. Egyszer fogtam néhány versemet, és bedobtam a postaládájába egy levél kíséretében. Válaszolt, és találkoztunk, meghívott a Király utcai lakásukba. A pécsi Jelenkorba először neki köszönhetően került be versem. Majd, amikor a Literától felhívtak, hogy szeretnének bemutatni, úgyhogy szükség lenne egy ajánlásra, Bertók Lászlót kértem meg, hogy írjon néhány sort a verseim elé. Nagyon szép bevezetőt fogalmazott meg, túlzónak is találtam, ugyanakkor hatalmas motivációt jelentett, hogy ő ilyen jókat gondol rólam.

Mióta írsz verseket?

Hetedik-nyolcadik osztályos korom óta. A környezetemben nem indokolta semmi, hogy költészettel foglalkozzam, egyszerűen csak jött, ki tudja, honnan eredően. Már az általános iskolai könyveimet teleírtam rímekkel. A szakmunkásképzőben is kilógtam a sorból. Mások az elektrotechnikát bújták, én meg az irodalmat. Tudtam, hogy nem vagyok odavaló. Aztán amikor munka mellett elvégeztem a főiskolát, kinyílt a világ.
Itt meg kell említenem Várady Szabolcs nevét. Húszévesen küldtem el neki néhány versemet, amikor ő a Holmi folyóiratnál a versrovatot irányította. Nagy szerencsém volt, hogy az irodalmi újságokat lapozgatva őt választottam, mert – mint később megtudtam – nagyon odafigyelt a fiatalokra. Biztatóan azt írta, hogy látszik a tehetségem, és írt észrevételeket is. Úgyhogy éveken át leveleztünk. Amikor összegyűlt egy adag írásom, feladtam Várady Szabolcsnak, ő pedig egy hónapon belül postázta a visszajelzéseit. Ez így ment éveken át. Majd 26 évesen az egyik válaszában azt olvashattam, hogy az aktuális verseim közül hármat elküldött megjelenésre a Mozgó Világba. Leírhatatlan gyönyörűség volt, amikor az újságárusnál megvettem a lapot, és a címoldalán ott olvashattam a nevemet. Évek óta erre vártam, és fantasztikus érzés volt, hogy megvalósulhatott.

„Négyszöget alkotnak a szájak,
az átlójában ott a részeg
napból kiszakadt versidézet,
a fénygömb süt, de nem parázslik,
csak lenéz, hogy valahogy értse
a vers zuhanó hieroglifáit.”

(Nyár eleji vers – részlet – megjelent a Mozgó világ 2003 márciusi számában)

Ezután felbátorodtam, és más irodalmi lapokba is eljuttattam az írásaimat. Meg is jelentek, többek között az Élet és irodalomban, a Kortársban, a Jelenkorban, a Holmiban és különböző antológiákban.
Sokat köszönhetek Villányi Lászlónak is. Amikor Győrbe költöztem, felvettem vele a kapcsolatot. Szívesen fogadott, találkoztunk, beszélgettünk. A verseim ezután megjelentek a Műhelyben, és a tematikus számokba is többször felkért, hogy írjak.

2018-ban megjelent a saját köteted Az elmozdítás tilalma címmel…

Igen, ez tulajdonképpen Mezey Katalinnak köszönhető. A Versmaratonon találkoztunk Budapesten, együtt olvastunk fel. Utána beszélgettünk, és megkérdezte, hogy van-e már könyvem. Mondtam, hogy sajnos még nincs. Viszont már össze volt állítva egy kötet, Villányi Lászlóval dolgoztunk rajta. Katalin felajánlotta, hogy beadja a kötettervemet a kiadója nevében az NKA-hoz. Sikeres lett a pályázat, úgyhogy meg is jelenhettek a verseim a Széphalom Könyvműhely kiadásában. Fantasztikus érzés volt. A kötetet a Győri Könyvszalonon is bemutattuk, épp Mezey Katalin volt a beszélgetőtársam, a verseket pedig Lázár Balázs olvasta fel.

Loschitz Ferenc Az elmozdítás tilalma című kötetével a 18. Győri Könyvszalonon

Miért érdemes szerinted verseket olvasni?

Az észnek és a léleknek is nagy gyönyörűséget nyújthat, ami számomra máshoz nem hasonlítható. Természetesen ehhez kell egyfajta fogékonyság. Öröm elmélyedni olyan szövegekben, amelyek ezen a szép magyar nyelven szólnak.
Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mit éltem át, amikor elkezdtem megismerni a Nyugatos költők verseit. Lelkemig hatoló élmény volt. Egyébként elejétől fogva azzal a vággyal telve olvastam, hogy én is szeretnék ilyen szépeket írni, szeretnék költővé válni.
Mindig a kötött formájú versek fogtak meg elsősorban. Megcsodáltam a szonettek pazar rímeit, a verstani remekléseket, és külön hatást gyakorolt rám annak a felfedezése, hogy az író hogyan oldja meg a versét. Hozzáteszem, én kizárólag kötött formában írok, nem tudok másként. Amint elkezdek gondolkodni, azonnal jönnek a rímek. Próbálkoztam szabadverssel is, de nálam az nem működik.

Mit ad neked a versírás?

Az írás azért vált fontossá az életemben, mert így ki tudtam fejezni mindazt, amit – zárkózott ember lévén – másként nem tudtam vagy nem mertem elmondani. És rengeteget tanultam belőle, mert van, amikor komoly szellemi munka megírni a gondolataidat és érzéseidet. Máskor meg jön könnyen, mintha önmagát találná ki a szöveg, csak téged használ eszközül a saját megvalósulására. Egy-egy sor kattan be, vagy megálmodok egy versszakot, és utána rá kell szánni az időt, és beletenni az energiát, hogy abból vers születhessen.

Mire van szükséged, hogy írni tudj?

Nyugalomra, csöndre, ráhangolódásra, többnyire órákon keresztül. A húszas éveim első felében voltam a legaktívabb ezen a téren, amikor még a szüleimmel éltem. Bezárkózhattam a szobámba akár egész napra is. Amikor elkezdtem dolgozni a Pécsi Galériában, ott is olyan közeg vett körül, ami megengedte, hogy az írással is foglalkozzak, sőt előfordult, hogy egy-egy festmény inspirált bennem verseket.
Bevallom, az utóbbi öt évben nem nagyon jutott energiám a költészetre, nem jönnek a vers-gondolatok. Persze, ha jön egy felkérés, mint tavaly, amikor a Műhely folyóirat A város lelke című tematikus számához kértek tőlem egy verset, akkor a kihívás inspirál. Úgyhogy most a jelenlegi munkámon van a hangsúly, de nincs lezárva bennem a költészet, és bízom benne, hogy az elkövetkező évek során majd újra előtérbe kerül az írás.

„Annyi a hétszázötven,
amennyi múlt a ködben.
A jelen, ami tartja:
ivódott nagy falakba.

Annyi a hétszázötven,
amennyi emlék röppen,
s ahogy jönnek a képek,
magadat beleéled.

…

Egy város titkot őriz.
Van szellem, van erő is,
s a részletek egészét
eggyé vonzza a szépség.

Te győri vagy? Mert annyi
az évforduló, annyi
a hétötven, amennyit
az emlékezet említ,

amit írás jegyezhet.
Győri vagy? Gondold ezt meg!
És ha ráébredsz közben...
Ennyi a hétszázötven.”

(Mennyi a hétszázötven? – részlet)

Azt mondtad, hogy alapvetően zárkózott ember voltál. Hogyan változtál meg?

Úgy lettem nyitottabb ember, hogy amikor közművelődési szakemberként kezdtem dolgozni, akkor azt mondtam magamnak, hogy muszáj változtatnom. Hiszen az a munkám, hogy például a klubfoglalkozásokon beszélgessek az emberekkel vagy konferáljak. Emlékszem, mennyire izgultam az első kiállításmegnyitón, ahol ki kellett állnom, és meg kellett szólalnom a látogatók előtt. De aztán túlléptem a félelmeimen, és ma már az sem okoz gondot, hogy akár ezer ember előtt beszéljek.

2023. január 20-án a győri Városházán A magyar kultúra napja alkalmából átvett Győr Közművelődéséért Díjjal

Mesélnél az Irodalmi Szalonról?

Ez tulajdonképpen egy klub olyan emberek számára, akik szeretnek olvasni, érdekli őket az irodalom bármilyen formában. 2009-ben fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne valami irodalommal kapcsolatos kezdeményezést elindítani. Beszélgettem ismerősökkel, egyéb klubjaink tagjaival, utána pedig megjelent a felhívás. Úgyhogy hamarosan meg is alakult az Irodalmi Szalon 15-20 fő rendszeres résztvevővel. Azóta is működünk, kéthetente jövünk össze, és fél évre előre megtervezett programjaink vannak. Egy-egy témához időnként vendégeket is szoktunk hívni.
Amikor kitaláltam, nem gondoltam, hogy 13 év múlva is létező dolog lesz. Most, hogy télen nincs fűtés a művelődési központban, klubtagoknál találkozunk, megőrizve a kétheti ritmust. Nagy összetartó erő az azonos érdeklődési kör, és egy olyan közösség, ahol szívesen meghallgatják egymást az emberek.
Az Irodalmi Szalon egyébként nekem is sokat ad, az együttlét örömén kívül például a tagok fel szoktak készülni egy-egy írói életműből, és ilyenkor olyan részletek is elhangzanak, amiről addig nem tudtam.

Mit kívánnál magadnak a jövőben?

Olyan nyugodt helyzetet, amiben folytatni tudom az intézményvezetői munkámat, és meg tudom valósítani a terveimet. Most jól mennek a dolgok, a magánéletemben is, ha már így maradna ezután, akkor meg is elégednék ennyivel. Amit még remélek, hogy egyszer majd költőként vissza tudok térni az irodalmi életbe.

„A már és még határa ez, ami
most van, idekúszott egy széllökéssel,
fémpoharak csengését hallani,
csobog, remeg a krémes, sűrű fénytej,
a holdban halkan két angyal kacag,
hogy kinek álmát édesítsék, rontsák...
Már és még. Mindegyik test és alak
a bársony égre tükrözi az arcát.”

(Már és még – részlet)

Szabados Éva
Fotók: Szabó Béla, Vas Balázs

A versek forrása: epa.oszk.hu, litera.hu

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: ''A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás'' ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: ''Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét'' – Interjú Lebó Ferenccel
8. rész: ''A mese csak akkor él, ha mesélik!'' – Interjú Zalka Csengével
9. rész: ''A könyv az otthonosság fokmérője is'' – Interjú Bajzát Zsuzsival
10. rész: ''A fénnyel elmondani …'' ‒ interjú Szabó Béla fotóművésszel
11. rész: ''A történelem nem halott dolog …'' ‒ interjú Bagi Zoltán Péter történésszel
12. rész: ''Egyre jobb olvasó leszek az írási tapasztalatok birtokában …'' – interjú dr. Horváth Sándor Domonkossal
13. rész: Ambroozia, talbotípia, Gyökeres ház ‒ Interjú Szalai Zsolttal
14. rész: Rendes embernek is kell lenni – Interjú Bakos-Kiss Gáborral
15. rész: ''Szükségem van arra, hogy más világokat is felfedezzek'' – Interjú Velekei Lászlóval
16. rész: ''Minden a szívből indul, és szeretettel teljesül…'' – Beszélgetés Tóth Csillával