Józef Bem (a lenti képen) 1848 decemberében megkezdett erdélyi hadjárata kezdetben nagy sikereket hozott – felszabadította Észak-Erdélyt, majd kapcsolatot létesített Székelyfölddel ‒, ám 1849. január 21-én Nagyszebennél fordult a kocka. A Puchner Antal tábornok vezette császári osztrák erők véres összecsapásban visszaverték a szász főváros elleni magyar támadást, majd Bem seregét nyugat felé űzve újabb súlyos vereséget mértek rá Vízaknánál. A jelentős részben Bem túlzott merészsége okán elszenvedett vereségért igen drága árat fizetett a tábornok. Serege alig 1500 főre olvadt a veszteségek és kikülönítések miatt, tüzérségének 3/4-e pedig az ellenség kezére került (21 lövegből 15). Nyugati irányba vonult vissza, miután értesítést kapott, hogy komoly erősítések közelednek felé a Maros völgyében. Ekkor már mellette volt a személyi segédtisztként alkalmazott Petőfi Sándor, aki a január 24-i szelindeki ütközetet követően érkezett meg az erdélyi sereghez.

Bem szerencséjére a Délvidék magyar kiürítése kapcsán Vécsey Károly 6. (bácskai) és Damjanich János 8. (bánáti) hadosztályát a tervezett nagy ellentámadáshoz a Közép-Tiszához rendelték (ebből lett később a tavaszi hadjárat), s eközben Damjanich Aradról önhatalmúlag egy dandárnyi erősítést (3 zászlóalj gyalogság, 2 lovasszázad és 12 löveg) küldött a kétségbeesett helyzetben lévő Bemnek a Maros folyó mentén keletnek. Kossuth ugyanekkor a Zaránd megyében lévő erők egy részét csoportosította át az erdélyi sereg irányába Beke József alezredes parancsnoksága alatt. Ezek a csapatok Déva környékén egyesülhettek Bem csapataival, így a lengyel generálisnak ezt a térséget mindenképpen tartania kellett. Az utolsó védőállás Bem számára a Sztrigy folyó partján húzódott. Amennyiben kiverik innen az osztrákok, akkor kiszorul a Bánátba. A Sztrigy a Sebes-hegységből nagy eséssel fut le észak felé a Marosig, és a jobb partján lévő Piskit elhagyva ömlik abba bele. Így az állást északról nehezen lehetett csak megkerülni, míg dél – Vajdahunyad – felé hegyek fedezték. A folyó mentén füzes-bokros részek, lovassági összecsapáshoz is alkalmas síkságok, és távolabb ágyúk elhelyezésére alkalmas dombok feküdtek, röviden: tökéletes hely volt egy változatos és véres csatához. Maga a Sztrigy egy nagy esésű folyó, amely bár nem túl széles, mégis nehéz rajta átkelni. Így aztán kulcsfontosságú volt a Piskitől keletre a folyón átvezető híd (a fenti képen). Ez egy meglehetősen masszív, „kétsávos” alkotás volt, oldalain deszkából készült korláttal és közepén is válaszfallal. A híd elején kapu is volt, a szemöldökfáján felirattal: „Tilalmas a pipázás és a sebes hajtás!” Nem valószínű, hogy bármelyiket is betartották 1849. február 9-én, amikor rendkívül változatos összecsapás kezdődött a híd birtoklásáért…

Bem csapatai egy részét már korábban előreküldte a terület biztosítására, majd Vízakna után serege roncsaival maga is átkelt a Sztrigyen, és Dévánál egyesítette őket az érkező erősítésekkel. Serege így ismét 8000 fő fölé kúszott. Petőfit február 8-án futárként a lengyel hadvezér Debrecenbe küldte, így a költő a másnapi ütközetben már nem lehetett jelen. Puchner lassan követte Bem hátráló erőit, és előőrsei 7-én és 8-án kisebb összecsapásokat vívtak a Piskinél hidat biztosító magyar erőkkel (a 11. honvédzászlóalj, 2 század Mátyás-huszár és 4 ágyú Kemény Farkas alezredessel). Az osztrák hadvezér Déva és Piski között be akarta keríteni Bem erőit, így egy zászlóaljat a zarándi román felkelők mellé küldött, egy zászlóaljat pedig a Maros északi partjára különített ki. Úgy látszik, nem lehetett teljesen tisztában a Bemnek küldött magyar erősítések nagyságával, mivel magabiztosságában egy dandárt hátrahagyott a székelyek ellen Szászsebesen. Ezek a csapatok a késélen egyensúlyozó csata során nagyon hiányozni fognak majd neki, ráadásul az ütközet során így alig több mint 4000 embert tudott bevetni.

A „csata” február 9-én, reggel 8 óra felé kezdődött a tüzérség bevetésével. Magyar oldalon ekkor összesen 2 zászlóalj (egy a hídnál, egy hátrébb tartalékként), 4 lovasszázad és 10 löveg volt jelen a csatatéren Czetz János irányításával, mivel Bem még sebláztól kimerülten feküdt. A tüzérségi összecsapás osztrák fölénye miatt Kemény a 11. zászlóaljat a híd elől hátrébb rendelte, mire az osztrákok birtokba vették a hidat, s megkezdték rajta az átkelést. Kemény – belátva, hogy hibát követett el – lovasságát indította az átkelő fehér kabátos császári gyalogság visszaszorítására. Dercsényi László (akkor hadnagy a 15. (Mátyás) huszárezrednél) így emlékezett: „Mikor hitték már a császáriak, hogy az ágyúgolyó elkergetett bennünket a híd közeléből, 1 zászlóalj Bianchi gyalogságot keresztülparancsnolt, a felszedett hídon keresztül is jött már néhány század, s a 11. h[onvéd]zászlóalj meg néhány embereit hátrálásra késztette, midőn Kemény Farkas ezt látva hozzánk nyargal és kiáltja: Lovasság előre! A lovasok mi voltunk, és Horváth Miklós, Jósika, és én már régolta a század előtt álltunk és biztattuk embereinket. Kemény Farkas parancsszavára megindult a század a sűrűségből, és egyszerre elleneink előtt voltunk. A cs[ászári] gyalogság, mely már a mi oldalunkon volt, annyira megijedt hirtelen rohanásunkon, hogy tüstént hátat fordítva […] szaladott.”

A huszárok legázolták az osztrák gyalogosokat, a 11. honvédzászlóalj pedig áttört a hídon a jobb partra, megtisztította a híd környékét, majd ismét állás foglalt a folyó bal – mondhatni „magyar” ‒ oldalán. Mindkét oldalhoz lassan befutottak az erősítések, hamarosan már 5 magyar zászlóalj volt a folyó mentén, és keményen szorongatták túlerejükkel a jelen lévő osztrák erőket, akik ismét megpróbáltak áttörni a hídon. Ekkor egy meglehetősen bizarr eset történt, amely nem teljesen világos. Egyes osztrák zászlóaljak a megadás jeleként fehér zsebkendőket kezdtek lengetni, majd beszélgetésbe elegyedtek a magyar oldalon harcoló Máriássy-zászlóaljjal, amely még a régi császári-királyi egyenruháját hordta. Valószínűleg saját erőnek vélték őket. Mikor kiderült a helyzet, mindkét fél a másikat vádolta árulással. Ráadásul egyik honvédzászlóalj tüzelni kezdett a Máriássyakra, ellenségnek nézve őket. A bekövetkező zűrzavarban a híd ismét császári kézre került, de a magyar túlerő rövid idő múlva újból a túlpartra nyomta őket. Elesett egy osztrák dandárparancsnok, Losenau ezredes is.

Bem ekkor érkezett a csatatérre. Észrevéve, hogy egy osztrák zászlóalj a jobb szárnyát igyekszik Piski fölött megkerülni, ágyúkkal szétlövette azt. Majd szokása szerint úgy döntött, ideje átmenni offenzívába. Pihent csapatokat küldött az első vonalba a már fáradtak helyett, tüzérségét igyekezett átvinni a folyó jobb partjára, és a lovasságát is rohamra vezette. A csapatok felváltása csata közben nagyon kényes manőver, amely a nem eléggé képzett honvédek között zavarhoz vezetett (többen visszavonulásnak nézték a felváltott egységek hátramenetét), ráadásul a lovasroham beleszaladt egy rejtve álló osztrák zászlóalj sortüzébe. A magyar seregben kitört a pánik. Ha ekkor Puchnernek van még némi tartaléka, könnyen végzetessé válhatott volna a helyzet. Ám felelőtlenségének hála, nem volt. Bem pedig képesnek bizonyult végül megfékezni a menekülő tömeget a híd bal partjától kissé távolabb. Mire az osztrák sereg kibontakozott a hídon való átkelést követően, ismét rendezett magyar zászlóaljak néztek vele farkasszemet. Puchner előrevonta ágyúit, hogy azzal lője őket, de hamarosan elkezdett fogyni a lőszerkészlete, amit az eredetileg is tüzér Bem észlelt, és ki is használt. A hátában a híddal álló császáriak ellen szuronyrohamra indította gyalogságát, akik ismét átkergették az osztrákokat a hídon. Innen már nem volt visszaút, Puchner nem tudott gátat szabni a honvédek előretörésének, így elrendelte a visszavonulást Szászsebes felé. A csatatér magyar kézre került.

Hivatalos adatok szerint a császári sereg 128 halottat, 390 sebesültet és 164 eltűntet és 23 foglyot, összesen 705 embert és 29 lovat veszített, míg magyar oldalról csak a sebesültek száma ismert pontosan, ami 308 fő volt. A honvédsereg veszteségét 670-700 főre lehet tenni. Bem serege teljesen kimerült, és nem volt képes üldözni a visszavonuló ellenséget, de a kezdeményezés ismét a lengyel tábornok kezébe került, és ezt követően már nem is nagyon adta ki a kezéből. Megnyílt a lehetőség arra, hogy Erdélyt teljesen felszabadítsa a honvédsereg, amit március közepén végre is hajtott.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Dercsényi László huszárkapitány visszaemlékezése. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2022. 4. sz. 897-950. o.; Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Budapest: Zrínyi, 2004

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.