Ez idő tájt rengeteg, gyerekekre koncentrálódó, de gyermekperspektívából megírt szöveggel is találkozhatunk, amely nemcsak az elbeszélő személye, hanem a történet elbeszélhetősége miatt is érdekessé, ugyanakkor nélkülözhetetlen vizsgálóponttá válik. Idén újabb kiadásban olvashatjuk Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, mely – témájából adódóan – nem mondható könnyed, szórakoztató irodalmi műnek. A könyv az írástechnikáját és szerkesztését tekintve kiváló; a szépirodalom és a szociográfia ötvözete viszont – főként a valóság mércéje okán – nyomasztóan hat.

Az író nem félti és nem is óvja olvasóját, kegyetlen nyersességgel és hitelesen tárja elénk a múltbéli események valamennyi töredékét. Az írótoll mögött egy kisfiú hangja szólal meg, az ő szemén keresztül látunk rá mindarra a borzalomra, melyet egy szegénységben élő gyermek és annak családja a hatvanas-hetvenes években elviselt, túlélt. Az emlékezet mint narratíva a regény szerkezeti egységeit is szépen megbontja, így pedig a kronológia is lazábbá válik, puzzle-szerű darabokból összerakott időegységekkel van dolgunk – s igaz ugyan, hogy néha összefolynak az események, de utólag az emlékfoszlányokból egy érthető és értelmezhető szövegtérkép rajzolódik ki.

A regény deprimáló mivolta a narráció feszességéből, tényszerű, dokumentarista jellegéből fakad, hiszen a – Borbély alteregójaként is értelmezhető – kisfiú érzelmi kirohanásai mellett csakis közölni képes, viszont ítélkezni – épp gyerek énjéből adódóan – nem tud. Az édesapjával, édesanyjával, nővérével és csecsemő öccsével az egyszobás kis házban élő elbeszélő azokról az éveiről számol be, azokat az emlékeit hívja elő memóriájából, melyek meghatározták és keretezték gyermekkorát. A legfontosabb állomásai ennek a gyermeki útnak pedig a halál és a hiány megtapasztalásai lesznek, hiszen amellett, hogy kisöccse meghal, az elbeszélőnek az édesapja fokozatos hiányához is hozzá kell szoknia. A megismerési folyamat kerüli az idealizált létállapotot, a falusi megélhetőség, a mélyszegénység beskatulyázza a gyermekkor legszebb éveit: „Elképzelem, hogy meghaltam. Anyám folyton meg akar halni. A libákat legeltetem a hátsó kertben. Fekszem a friss fűben. Azt hiszem, jó érzés halottnak lenni. Elképzelem a ravatalomat.” (233. oldal) A gyerek azon képe körvonalazódik itt, amelyik olyan perspektívából tekint a világra, hogy a félelem és az élni akarás keresztmetszetét is szétszaggatja, ez pedig a regény újabb komponensére mutat rá. A szocializmus időszaka, a vallásbeli különbségek, a szexualitással túlfűtött emlékképek és a nincstelenség egy olyan közeget hoz létre, melyben a gyerek felnövését és fejlődési folyamatát egy traumákkal szőtt hálón keresztül tudjuk értelmezni.

A könyv erős hangsúlyt fektet a nyelvhasználat kérdésére is, melyben az elkülönítés, azaz a normálistól való megkülönböztetés reflektálódik. Azok a tájegységi szóhasználatok a legfeltűnőbbek, melyekre az elbeszélő maga is szinte oldalanként felhívja a figyelmet: „Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocsmába. Mi korcsmának mondjuk. (…) Meg a bolt, de mi bótnak mondjuk.” (23. oldal) A rendszeres ismétlődések pedig egyrészt a gyerek-énnel, másrészt a memória működésével hozhatók összefüggésbe.

Borbély Szilárd sem tematikailag, sem pedig művészetileg nem hoz be újat az irodalomba, viszont elbeszélésmódja abban az értelemben újnak számít, hogy Magyarország szocializmusát egy gyerek perspektívájából közelíti meg, mely által a falusi szegénységből fakadó szorongással teli emberek életképeit vetíti elénk, s onnan mutatja meg történelmünk egyig legelrettentőbb – s valószínűleg egyik legmaradandóbb időszakát.

Ilyés Krisztinka
Forrás: olvasoterem.com