Szemiramisz, a „gyönyörű, de bűnös életű, nagyravágyó és kéjsóvár asszír/babiloni királynő” alakja babiloni, szíriai és görög mítoszok keverékéből született meg, történetét számos ókori történetíró megörökítette műveiben. A források alapján azt feltételezik, hogy Szemiramisz Sammuramat asszír királynővel lehet azonos (a bal oldali képen egy ábrázoláson). Története számos operaszerzőt megihletett.

Rossini 1815 és 1822 közötti nápolyi korszakát követően Itáliát és Európát is beutazta, személyiségével és zenéjével egyaránt elvarázsolta Bécs, Bologna, Palermo, Vicenza, Róma és Verona lakosságát, valamint zeneszerető közönségét, mindenhol óriási népszerűségnek örvendett. A Szent Szövetség kongresszusán a résztvevők tiszteletére zenét komponált, és a hangversenyt is maga vezényelte, a kor olyan jelentős politikusainak estélyein vett részt és muzsikált, mint Metternich herceg és Lord Wellington, sőt még az orosz cárnak is bemutatták.

A velencei Teatro La Fenice igazgatója kérte fel Rossinit egy új opera komponálására, ráadásul a kor megszokott honoráriumaihoz képest óriási összeget, 5000 frankot ajánlott fel az itáliai zeneszerzőnek a munkájáért cserébe. A megbízást Rossini 1822. augusztus 13-án fogadta el. A szövegkönyvet az akkori időszak egyik legkeresettebb librettistája, Gaetano Rossi írta 1822. október 4. és 10. között, miután ő maga ajánlotta Voltaire művét. A szerződést pedig ugyanezen év novemberének közepén írta alá Rossini, addigra azonban a zeneszerző a partitúra jelentős részével már kész volt.

Semiramide című operáját tartják a komolyabb témájú zenedrámái közül a legkiemelkedőbbnek és legtökéletesebbnek, az opera seria műfajának „legletisztultabb, minden részében legkiérleltebb képviselője”. A szakértők szerint ezen operája számos újdonságot tartalmaz, ilyen például „a dobpergéssel, majd angolkürtökkel bevezetett nyitány szerkesztése”, mivel „minden részlete az operában megszólaló témát dolgoz fel”, nem csak néhány zenei motívumot használ fel a műből. Továbbá mind a két felvonás fináléja tudatosan felépített, „a drámai tetőpont mindkét felvonásban a nagy tömegeket mozgató zárójelenetben ölt testet”. Saját nápolyi komolyabb operáihoz képest nagyobb szerepet kaptak az áriák és a kettősök, továbbá az áriák egységes szerkezetűek.

A címszerepet Rossini akkori felesége, Isabella Colbran (1785-1845, a jobb oldali képen) számára komponálta. Arsacét az olasz kontraalt Rosa Mariani (1799-1864), Assurt az olasz basszista Filippo Galli (1783-1853), Idrenót John Sinclair (1791-1857), Oroét az olasz basszista Luciano Mariani (1801-1859) alakította.

Az operát az ősbemutatón kedvezően fogadta a publikum, „de a dallamvezetés és a szerkezet újszerűsége, s a mű hossza némileg meglepte a közönséget”, a nyitányt és a zárt számokat óriási tapssal jutalmazták a nézők, de az igazán újító részeket csak udvariasan tapsolták meg. Rossinit magát mind a két felvonást követően színpadra szólították, a nézők dübörgő tapsorkánnal köszöntötték őt. Az előadást követően pedig „kivilágított gondolák kísérték otthonáig, s mellette egy nagyobb hajón osztrák katonazenekar kísérte, mely egyfolytában a mű és a szerző más operáinak legismertebb dallamait játszotta”. A kritikusok azonban felismerték Rossini ezen művének egyedülálló értékeit, írásaikban a zenedráma azon részleteit is külön kiemelték, amelyekért a nézők kevésbé lelkesedtek. Végül a Semiramide 28 előadást élt meg, előtte Velencében kevés operát játszottak ennyi alkalommal.

1823-ban műsorra tűzték a bécsi Kärtnertortheaterben, a következő évben Londonban és Münchenben játszották, 1825-től kezdve pedig Párizsban, Lisszabonban, Barcelonában, Odesszában, sőt Pesten is előadták. A tengerentúlra is eljutott, 1832-ben Mexikóvárosban, 1835-ben Havannában, 1837-ben New Orleansban és Algírban is színre került.

A Semiramide (Szemiramisz) című operája volt az utolsó, amelyet Rossini Itáliában komponált és ott is mutattak be, valamint ez volt az utolsó olyan zenedrámája, amelynek női főszerepét Isabella Colbran számára írta meg.

oszem

Felhasznált irodalom: Opera képes enciklopédia összeáll. Stanley Sadie; Gábor: Barangolás az operák világában; wikipedia

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.