Az első világháborút követően Németország köztársasággá vált, de az új berendezkedést stabilnak nem igazán lehetett nevezni. 1918 és 1932 között 13 kancellár váltotta egymást különféle koalíciók élén, és eközben nyolc választás is lezajlott alig 14 év alatt. A „weimari” Németország súlyosan megosztott volt, minden kulturális pezsgése ellenére. A társadalom végletesen kettészakadt, a nagyvárosok utcáin 1932-ben már folyamatos csetepaték zajlottak a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali csoportok között. A választásokon szinte végig 40% körül kapott voksot a szocdem-kommunista baloldali tandem (nem mintha annyira szerették volna egymást...), míg a konzervatív-liberális kormányok aprócska pártokból álló koalíciók élén manővereztek a két szélsőség között, sokszor parlamenti többség nélkül. Emellett 1929-től a gazdasági világválság az életszínvonal óriási eséséhez vezetett, így a tömeges munkanélküliség növelte a világháborús vereség okozta elkeseredést.

Adolf Hitler 1919-ben lépett be a világháború után Németországban alakuló sok kis pártocska egyikébe, a Német Munkáspárba (Deutsche Arbeiterpartei – DAP), amely még erősen baloldali jellegű volt, s nevét csak 1920-ban cserélte Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP), miután a nemzeti jellegre kezdett átkerülni a hangsúly. Az NSDAP politikai programját még 1920-ban összegezték 25 követelésben. Ez egy meglehetősen kusza vegyüléke volt a nacionalista és szocialista törekvéseknek. Egyszerre volt egyenlősítő a „vér szerinti” németek számára és kirekesztő a Németországban élő más származásúakra – kiemelten a zsidókra – nézve. Előbbieknek teljes egyenlőséget követelt, utóbbiaknak semmilyen jogot nem hagyott volna. A pontok jelentős része kapitalizmusellenes volt, a munka nélküli szerzett jövedelmeket meg akarták szüntetni, a nagy társaságokat társadalmasítani. Visszanézve ezek igencsak rémisztő előképei a náci bűnöknek, ugyanakkor sokak számára vonzó pontok is voltak benne, mint a német középosztály kialakítása, a nyugdíjasok életkörülményeinek javítása, vagy a szegény sorban élő gyerekek iskoláztatása, támogatása. Hozzá kell tenni, hogy Hitlernek ezek a pontok nem sokat jelentettek, ő pragmatikus volt, és céljaihoz alakította ki a taktikáját. Nem az elvhűség, hanem a hatalom érdekelte.

A párt 1923-ban – élén már egyértelműen Hitlerrel – puccsot kísérelt meg Münchenben (Sörpuccs), de az inkább komédiának, mintsem tragédiának tűnő esemény kudarcba fulladt. Hitler börtönbe került, ám ez inkább használt, mintsem ártott a terveinek. Belátta, hogy rosszul fogott a dologhoz, s bár több embere (például Goebbels) később is eljátszott a hatalom erőszakos megszerzésének gondolatával, Hitler eldöntötte, hogy lehetőleg demokratikus úton szerzi meg a hatalmat, mert úgy érezte, képes erre. Rájött, hogy kiváló szónok, aki képes megragadni az emberek fantáziáját, ígéretekben pedig nem szűkölködött. A 20-as évek a pártszervezéssel mentek el, átütő siker nélkül, de a gazdasági válság okozta tömeges nyomor a náciknak kedvezett.

Hitler pártja 1930-tól megkerülhetetlen parlamenti tényező lett, amikor a voksok 18.3%-át kapta meg 107 képviselővel (1928-ban 2.6%-ot és 12 parlamenti helyet szereztek), s ezzel a második legerősebb párt lett a szociáldemokrata SPD után. Az 1932. július 31-i német választás pedig az NSDAP megdöbbentő előretörését hozta. Ekkor a nemzetiszocialisták a szavazatok 37.3%-át érték el 230 parlamenti hellyel, így a legerősebb frakció lett az országgyűlésben, több szavazattal, mint a szociáldemokraták és a kommunisták együttesen. Ugyanakkor a kormányalakítási tárgyalások nem sikerültek, a centrumban sokan tartottak az agresszívan harcias nemzetiszocialisták kormányba kerülésétől. Így Franz von Papen vezetésével tényleges parlamenti többség nélkül alakult kormány Hindenburg felhatalmazásával, de már szeptemberben feloszlottak. Mivel politikai patthelyzet alakult ki, 1932 novemberében újból választásokat írtak ki. A szavazás már jelezte, hogy az NSDAP nagyjából eljutott arra a szintre, ahonnan inkább lefelé vezethet az út. A kampányok rengeteg pénzt emésztettek fel, a pártkassza kezdett kiürülni. A voksolás után a július végihez képest 32-vel kevesebb széket sikerült begyűjteni az elért 33.1%-kal, de az erőviszonyok lényegesen nem változtak. Némileg erősödtek a baloldali pártok, ami arra figyelmeztette a még bekerülő jobboldali pártokat, hogy ki kell egyezniük Hitlerrel, különben egy szocdem-kommunista összefogás forradalomba taszíthatja az országot. Végül 1933. január 30-án Hitler kiegyezett von Papennel, hogy koalíciós kormányt alakítanak, s aznap Hindenburg elnök kinevezte kancellárrá Adolf Hitlert. Könnyen lehet, hogy amennyiben ez nem következik be, a következő választás tovább gyengítette volna az NSDAP pozícióját.

Hitler hatalomra jutásához sok tényező együttes hatása kellett. Az agresszív kommunisták ténykedése, akiktől minden vagyonnal bíró rettegett; a centristák, akik azt gondolták, hogy a jelentéktelen Hitlertől nem kell félni, mert kézben tudják majd tartani. Kellett a világválság, amely munkanélküliek és elégedetlenek millióit vitte urnákhoz a fennálló hatalom elleni protest-szavazatokkal. A weimari köztársaság bukásában a nyugati hatalmak is vaskosan benne voltak. Amikor csak lehetett, kényelmetlen helyzetbe hozták a német politikusokat , illetve olyan követelésekkel álltak elő velük szemben, amelyek vagy elfogadhatatlanok voltak, vagy elfogadásuk esetén otthon megmagyarázhatatlanok. Németország érdekeit egyszerűen lesöpörték az asztalról minden konferencia során (legjobb példa erre az 1922-es genovai), a világháborús jóvátételeket pedig megfizethetetlen összegekben határozták meg. Mikor a gazdasági világválság során Heinrich Brüning centrista és nyugatbarát német kancellár az osztrák kancellárral, Johann Shoberrel a gazdasági problémáik orvoslására kidolgozta a Németország és Ausztria közötti vámszövetség tervét, a két, elvileg független ország együttműködését Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Csehszlovákia egyszerűen megvétózta, Franciaország ráadásul konkrétan megzsarolta Ausztriát a pénzügyi támogatások felfüggesztésével. Hamarosan mindkét kancellár megbukott, három évvel később pedig már mindkét ország diktatúra volt. Franciaország olyannyira félt Németország megerősödésétől, hogy ostoba ténykedése végül hatalomra juttatta azt, aki majd legyőzi a franciákat. Az sem véletlen, hogy az első tartomány, ahol a nácik – igaz, csak relatív – többséget szereztek, Kelet-Poroszország volt, amelyet a világháború lezárásakor elvágtak a német törzsterülettől, és német exklávéként Lengyelország vette körül. Az 1919-20-as határmeghúzások ostobasága a választásokon is megmutatkozott…

Adolf Hitler kancellár és Hindenburg elnök, 1933.március 21.

Ne féljünk kimondani azt sem, hogy Hitler tehetsége, karizmája is hozzájárult választási sikereihez. Modern szemléletű volt, aki kampányai során a korszak legújabb technikáit és megoldásait vetette be. Nem félt repülőre ülni a kampányok során, a korban szokatlan módon a legkisebb helyekre is elment beszédet tartani, hogy személyével hasson a választókra. Kihasználta a sajtó és a rádió erejét. Pszichológiailag is igyekezett megfogni a tömeget. Rendkívül gondosan felkészült politikai beszédeire, még a legutolsó mozdulatokat is begyakorolta. Heinrich Hoffmann, Hitler fényképésze e gyakorlások során lefotózta a későbbi Führer mozdulatait (a címlapképen), hogy aztán főnöke kiválaszthassa közülük a szerinte leginkább hatásosakat. A Hitler és Horthy közötti generációs és gondolkodásbeli különbséget szépen mutatja be előbbi 1938-as bécsi és utóbbi ugyanazon évi kassai bevonulása. Míg a magyar kormányzó „fehér” (valójában szürke) lovon vonult be a Felvidék fővárosába, addig a kancellár egy fekete Mercedes-Benz 770K cabrioletet választott. Horthy XIX. századi maradt 1938-ban is, Hitler ízig-vérig modern volt, ekkoriban nagyon sok embert le is nyűgözött. Memóriája rendkívülinek számított, és képes volt megnyerni közvetlen munkatársait azzal, hogy figyelt rájuk. Sokszor – csak hogy titkárnői / gépírónői lélegzethez jussanak ‒ a legfontosabb tárgyalások közben is szünetet rendelt el a kedvükért. Alaposan kikutatta tárgyalópartnerei gyengéit, szokásait, és nagyon figyelmes tudott lenni. Mikor 1938-ban Horthyékat fogadta – bár nem sikerült a kormányzót rávennie Csehszlovákia megtámadására ‒, Horthy felesége számára még imazsámolyról is gondoskodott, mivel megtudta, hogy buzgó katolikus. Hitler a megtévesztés mestere volt, az adott szó nem sokat jelentett a számára. Jelentékeny színészi képességgel bírt, egy találkozón belül is váltogatta a szerepeket. Tudjuk, hogy több dühkitörése nem valós őrjöngés, hanem előadott művi harag volt, hogy ezzel is megfélemlítsen másokat.

Nem szabad az 1933-as Hitler képét összetéveszteni az 1945-ös emberi ronccsal. Az ember élete során ráadásul egy fejlődési ívet ír le, a 20 éves önmaga nem azonos a 40 évessel vagy a 60 évessel. Hitler a 30-as években a csúcson volt (a 44-et töltötte be 1933-ban), és sok nyugati politikust is a hatása alá vont. A populáris, ismeretterjesztőnek tűnő filmsorozatok gyakran a megtestesült ördögnek mutatják be, ami rendkívül szerencsétlen megoldás. Nagyon is ember volt, és ez az, amitől még félelmetesebb felemelkedése, bukása és a kancellársága idején elkövetett embertelenség mértéke. Az 1933-as Hitler még nem a katonásdit játszó Hitler volt – a világháború kezdetén fogadja majd meg, hogy a nyilvánosság előtt csak egyenruhában jelenik meg ‒, hanem a politikus Hitler, aki 1938-ig sikert sikerre halmozott.

Kancellári kinevezése végett vetett a köztársaságnak, bár ez csak lassan mutatkozott meg, és 1934-től lett egyértelmű a náci párt korlátlan hatalma. Első kormányában nem is volt nemzetiszocialista túlsúly. A kancellárhelyettes von Papen lett (független), a birodalmi miniszter szintén pártok nélküli volt (von Neurath). Ám a következő választások előtt a kulcsfontosságú tárcák (belügy, propaganda) a nácikhoz kerültek. A kancellári kinevezést követően szinte rögtön új választás írtak ki 1933. március 5-re, amely során már erős nyomást gyakoroltak közvetve a szavazókra. Hitler elsősorban a szociáldemokraták gyengítésére játszott, és nyert. Az NSDAP 44%-ot ért el, az SDP 18.3%-ra zuhant vissza. Nyárra Hitler uralkodó pozícióba került a koalíción belül, majd 1934-ben, Hindenburg halála után a kancellár magához vette az elnöki funkciókat is, és a német nép egyedüli vezetője, Führere lett. A kezdeti sikerek után azonban rossz sofőrnek bizonyult, és az országot végül szakadékba vezette...

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Kershaw, Ian: Hitler 1889-1936 – Hybris. Szeged: Szukits, 2003; Lukacs, John: A történelmi Hitler. Bp. :Európa, 1998

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.