Minden biztonsági rendszabály mellett előfordulhatnak olyan hibák, amelyek veszélyes helyzeteket, olykor baleseteket okozhatnak. Ilyen volt az Apollo-1 tragédiája is 1967. január 27-én, amikor a földi felkészülés közben három űrhajós bennégett a fülkében egy elektromos szikra miatt. Az űrhajósok halála fékezte, de nem állította meg a Hold-program menetét. 1969-ben az első holdra szállás sikere nem sokon múlt, mert az üzemanyag majdnem kifogyott, mire odaértek.

A NASA egyedülálló Space Shuttle programja 1981 tavaszán vette kezdetét a Columbia űrsikló első repülésével. Nagy reményeket fűztek hozzá: évente legalább 20, de akár 60 sikeres küldetést is szerettek volna. A Challenger volt a Columbia után a második amerikai űrrepülőgép. 1983-ban állt szolgálatba, és végzetes útjáig már kilencszer járt a világűrben. Utolsó küldetésének több feladata lett volna: két műhold pályára állítása, a Halley-üstökös megfigyelése, több tudományos kísérlet elvégzése, valamint az első pedagógus kísérleti órája a súlytalanság bemutatására.

1986. január 28-án a Challenger űrrepülőgép felszállt a floridai Cape Canaveral űrközpont indítóállványáról, majd milliók szeme láttára, 15 kilométeres magasságban megsemmisült. A 2349 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó űrhajó az Atlanti-óceán fölött három részre szakadt, és darabjaira esett. Ez volt az első, repülés közben bekövetkezett amerikai űrkatasztrófa. A felbocsátást a helyszínen figyelték a személyzet rokonai és barátai, a CNN pedig élő adásban közvetítette, így a szerencsétlenséget sok millió tévénéző láthatta. Az amerikaiak 85 százaléka már egy órával utána értesült a történtekről.

Hogyan történhetett meg ez a szomorú esemény? A start a szokásos módon zajlott, és az emelkedés is rendben folyt 73 másodpercig, mintegy 15 kilométeres magasságig. Ekkor váratlan fényfolt jelent meg a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta mellett, majd az űrrepülőgép és nagy hajtóanyagtartály között is. A tűz azonnal átterjedt az űrrepülőgépre, amely óriási robbanással megsemmisült, az űrhajósok szinte rögtön életüket veszítették. A 100 méteres füstfelhőből törmelékek hullottak lefelé. A legénységi kabin egészben levált a darabokra hulló űrhajóról, és tovább emelkedett 20 kilométeres magasságig, majd innen visszahullott, és az Atlanti-óceánba zuhant. A vizsgálatokból kiderült, hogy a legénység egy része valószínűleg a 333 km/órás sebességű becsapódás következtében halt meg. Az utolsó hangfelvételen szavakat nem, csak ijedtségre utaló hangokat hallottak, valószínűleg pontosan tudták, hogy nagy baj van.

A Challenger katasztrófájában emberi felelőtlenség és szerencsétlen véletlenek egyaránt szerepet játszottak. A január 22-re tervezett startot többször elhalasztották, még január 28-án reggel is, mert az éjszakai fagy miatt jég borította az indítóállványt. A jegesedést nem sikerült teljesen megszüntetni, másfél órával az indítás előtt, az ellenőrzés során a jobb oldali gyorsítórakéta alján mínusz 13 fokot mértek, de erről az illetékeseket nem tájékoztatták. Elrendelték a fellövést, és a Challenger délelőtt 11 óra 38 perckor felemelkedett a magasba. A baj pontosan itt, a jobb oldali gyorsítórakéta alsó részén kezdődött. A belsejébe esővíz szivároghatott, amely a nagy hidegben megfagyott, az alsó és középső része közti szigetelőgyűrű a hidegben veszített rugalmasságából, és az indítás után néhány másodperccel elégett. A lángcsóva átégette a külső üzemanyagtartályt, amely néhány másodperc múlva szétesett. A hidrogéntartály nekicsapódott a folyékony oxigént tartalmazó üzemanyagtartálynak, az üzemanyag lángra kapott, és hatalmas tűzlabda jött létre. Az űrsikló a robbanást követően irányíthatatlanul száguldott tovább, majd a kicsapó lángok és a fellépő légköri közegellenállás együttes hatására szétesett. Ezután zuhant vissza az Atlanti-óceánba.

Az indítás előtti éjszakán Bob Eberling mérnök megérezte a tragédiát, a hideg időjárás miatt úgy gondolta, hogy baj lehet az űrhajóval. Aggodalmát megosztotta a párjával is, aztán évekig gyötörte a lelkiismeret-furdalás. A legénység – akik közül többen már a második űrrepülésükre indultak – mind a hét tagja életét vesztette a balesetben: Francis Scobee (46 éves, parancsnok), Michael Smith (40 éves, pilóta), Judith Resnik (36 éves), Ronald McNair (35 éves), Ellison Onizuka (39 éves, űrhajós), Gregory Jarvis (41 éves, mérnök) és Christa McAuliffe (36 éves, tanárnő), akik összesen 14 félárva gyermeket hagytak hátra. Kivételesen egy civil, egy általános iskolai tanárnő is a fedélzeten tartózkodott, akit a NASA a tudomány népszerűsítése érdekében küldött a fedélzetre. Tízezer jelentkező közül választották ki, és az űrből tartott volna órát a gyerekeknek, hogy bemutassa az iskolásoknak az űrrepülőgépet és az ott folyó munkát. Így sok gyermek is élőben látta a borzasztó tragédiát. Ezután csak 22 év múlva küldtek civilt az űrbe.

A Challenger roncsai szétszóródtak az Atlanti-óceánban. A katasztrófa után hosszú ideig tartott a törmelékek összegyűjtése, pedig számos eszközzel igyekeztek az 1670 négyzetkilométeres területet átfésülni, a repülőktől kezdve a tengeralattjárókig mindenféle járművel. A roncsdaraboknak csak mintegy a felét sikerült kiemelni a víz alól. Érdekesség, hogy a fedélzeten szállított amerikai zászló érintetlenül került elő, valamint egy focilabda is kibírta a katasztrófát. Utóbbit az egyik asztronauta vitte magával, amely aztán az űrhajós lányának középiskolájában volt kiállítva 30 évig. A búvárok hat héttel a tragédia után találták meg a legénységi kabint, benne az asztronauták maradványaival az óceán mélyén, Cape Canaveral közelében, majd a vizsgálatokat követően temették el őket. De még egy évtized elteltével, 1996-ban is az űrrepülő két hatalmas darabját mosta partra az óceán.

A tragédia okainak feltárására Ronald Reagan elnök egy különbizottságot nevezett ki, élén William Rogers volt külügyminiszterrel, tagjai között pedig például Richard P. Feynman Nobel-díjas fizikus professzorral. Már a vizsgálat elején nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a baleset műszaki okaival kell foglalkozni, hanem fel kell tárni az emberi tényezőnek tulajdonítható felelősséget is. A korábbi jegyzőkönyvekben megtalálták a – végül semmibe vett – tömítőgyűrűk problémáját. Írtak a tömítések átégéséről, és arról, hogy javítani kellene, mégis úgy ítélték meg, hogy „a repülések biztonsággal folytathatók”. Feynman professzor látványos kísérletet mutatott be az eredeti anyagból készült tömítőgyűrűvel: ez a kísérlet mindenkit meggyőzött arról, hogy a jeges vízbe mártott gumi a hideg hatására elveszti rugalmasságát, rideggé, törékennyé válik. Az is kiderült, hogy ez a hiba a gyártó cég előtt ismert volt, jelezték is a NASA-nak, de az űrhivatal vezetése mégsem halasztotta el a startot.

A katasztrófa okait vizsgálva elemezték a szokatlanul hideg időjárás hatásait is: korábban 10 fok volt a legalacsonyabb hőmérséklet, amelynél a felbocsátást engedélyezték, most azonban csak 3 fokot mértek Cape Canaveralban. A tragédia után elterjedt, hogy a rossz időjárás ellenére a Fehér Ház utasította a NASA-t, hogy a Challengert Reagan szokásos éves beszédével egy napon indítsák útnak. A katasztrófa miatt az elnök ezt végül elhalasztotta, és tévébeszédét az űrhajósok emlékének szentelte, majd maga is részt vett a január 31-i gyászszertartáson (a lenti képen). A tragikus sorsú űrhajósok emlékét ma a 3350. és 3356. közötti sorszámmal bejegyzett kisbolygók nevei őrzik.

A NASA a baleset után azonnal leállította a Space Shuttle programot. A különbizottság 1986 júniusában adta át Reagan elnöknek a 2872 oldalas jelentést, amit azonnal közzétettek. A vizsgálat végigkövette a baleset eseményeit, megnevezte az okokat, és ajánlásokat fogalmazott meg a NASA-nak a szükséges átalakításokhoz. A hordozórakétákat és az űrsiklókat áttervezték, a biztonsági berendezéseket tökéletesítették. A program végül csak 1988 szeptemberében folytatódott, szerencsére sokkal szigorúbb biztonsági feltételek mellett, mint előtte.

Az Amerikai Egyesült Államok másik nagy űrhajó-tragédiája 2003. február 1-jén történt: a Columbia űrsikló akkor esett darabokra, amikor már visszatért a Föld légkörébe. Űrhajózási balesetekben összesen 30 ember, ebből a repülés során 19 fő hunyt el, a többiek földi balesetek, kiképzés során veszítették életüket, és adták a legdrágábbat az űrkutatás, a tudomány fejlődése érdekében.

Sulyok Attiláné

Forrás: ng.24.hu, mult-kor.hu, magyarnemzet.hu, hirado.hu, blikk.hu, Élet és tudomány cikkek 1986/268-270. o.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.