„Houstoni idő szerint délután 5 óra 31 perc 4 másodperckor rövid jelentés döbbentette meg a kilövési és irányító csapatokat. Döntő pillanat volt a Holdért folytatott versenyünkben.
‒ Tűz van!
‒ Tűz van a kabinban!
‒ Komoly tűz ütött ki... szabadítsatok ki...! Elégünk...!
Az utolsó hang egy rövid fülsüketítő üvöltés volt. Tizenkét másodperc telt el.” (Gene Kranz: Houston, baj van!)

Az Egyesült Államok Gemini-programja 1966. november 15-én a Gemini-12 (parancsnoka az Apollo-8-ról és Apollo-13-ról ismert James Lowell, míg társa a „második ember”, „Buzz” Aldrin volt) földet érésével sikeresen véget ért. Az USA a program végére az űrversenyben utolérte a Szovjetuniót, amely 1961-ben még komoly előnnyel rendelkezett, sőt sok szempontból le is hagyta őt. Sikeresen hajtották végre az első dokkolást a világűrben (ennek begyakorlása nélkülözhetetlen volt a a Holdra történő eljutáshoz), és Aldrinnak köszönhetően lezajlott az első igazán jól kivitelezett űrséta (EVA) is amerikai részről. Bár időnként akadtak problémák (Neil Armstrong és David Scott a Gemini-8 fedélzetén például igen komoly vészhelyzetbe került), de végül minden űrhajós élve tért vissza a földre a küldetéséből. A következő program már egyértelműen a Holdra szállást tűzte ki célul, nevét pedig a római Apollo isten után kapta. Az Apollo-program első repülését 1967. február 21-re tervezte a NASA, amely igencsak magabiztosan vágott neki az új kihívásnak. Talán túl magabiztosan is.

1967 elején megkezdődtek az Apollo-1 kilövésével kapcsolatos előkészületek. Az Apollo-program űrhajósai között voltak „veteránok” az 1959-es első űrhajós csoportból (ők a „Mercury hetek”), tapasztalt profik a második válogatásból (1962, az „Új kilencek”) és feltörekvő kiválóságok a harmadik csoportból (1963, a „Tizennégyek”). Ezt kiegészítették 1965-ben a negyedik csoporttal, amely a „Tudósok” nevet kapta, mivel nem pilótaként, hanem tudományos munkatársként számítottak rájuk, így orvosokat, geológusokat és fizikusokat válogattak be közéjük. Volt kiből választani a NASA-nál, és titokban szinte minden asztronauta abban bízott, hogy ő lesz az egyik, aki majd ott hagyja lábnyomát a Föld kistestvérének poros arcán.

Az Apollo-1 legénységét Deke Slayton (maga is „Mercury hetek” tagja volt, de szívbetegség miatt „visszavonult”, hogy aztán – már megőszülve – 1975-ben végül mégis feljusson a világűrbe), a NASA repülőszemélyzeti vezetője jelölte ki még 1966 elején. A háromfős legénység parancsnoka Virgil „Gus” Grissom lett (a képen balra), aki már a Mercury-Redstone 4-gyel, illetve a Gemini-3-mal is repült, így rutinos rókának számított. A parancsnoki egység pilótájának Edward „Ed” White-ot tették a hajóba (a képen középen), aki a Gemini-4 küldetés során első amerikaiként hajtott végre – kicsit botorkáló – űrsétát. Végül a holdkomp pilótájaként – amely egyébként csak 1968-ben készült el, és még az Apollo-8 is komp nélkül repült a Holdig – Roger Chaffee készülődött első űrutazására (a képen jobbra), miután az eredeti asztronauta, Donn Eisele válla megsérült.

1967. január 27-én a háromtagú legénység bemászott a 34-es kilövőálláson lévő, 65 méter magas Saturn-IB rakéta tetejére rögzített űrhajójába, majd beszíjazta magát az ülésbe. Minden úgy zajlott a teszt során, akár egy valós indítás esetén, azt leszámítva, hogy ténylegesen nem lőtték fel őket a világűrbe. A szimuláció alacsony kockázatúnak számított, mivel a rakéta nem volt feltöltve üzemanyaggal. A 012-es számú parancsnoki és műszaki egységben mégis tragédia történt. Az írás elején olvasható beszélgetést a NASA rögzítette, de meghallgatni sokkal rémisztőbb, mint olvasni. A tűz pillanatok alatt elharapózott a kabinban, és bár a három pilóta közül kettő sikeresen kiszabadította magát a székéből, képtelenek voltak belülről kinyitni az űrhajó ajtaját, és hiába viaskodtak a tűzzel. A segítségükre siető kinti alkalmazottak már nem tudták időben felnyitni a kabint, amely teljesen kiégett (a képen). Mindhárom űrhajós életét vesztette.

Christopher C. Kraft, a program irányítója azonnal minden műveletet leállított, és minden kapcsolatot megszakított a külvilággal: a telefonhívásokat letiltatta, a bejáratokat lezáratta, nehogy a szenzációra éhes sajtóval kelljen foglalkozniuk az azonnali dokumentáció helyett. Kraft rögtön megkövetelte, hogy minden részletet írjanak le, amit láttak vagy hallottak az esettel kapcsolatban. Ilyen helyzetben ez a legjobb megoldás, mivel a jelenlévők emlékeit még nem torzítja el az utólagos okoskodás, nem kezdenek el találgatni, és nem befolyásolja őket külső körülmény vagy másvalaki véleménye. Elszigetelten és egyesével célszerű leíratni mindenkivel az emlékeit, ami összefüggésben lehet az adott eseménnyel. Természetesen hamarosan megkezdődött a kiégett űrhajó és a holttestek vizsgálata is, amely egy vaskos jelentést eredményezett.

A vizsgálóbizottság jelentése fényt derített a baleset okaira. Kiderült, hogy egy aprócska elektromos vezeték hibája okozta a szerencsétlenséget, amely tüzet okozott. Ez önmagában is veszélyes egy zárt térben, de a szimuláció annyira élethű volt, hogy a valódi űrutazáshoz hasonlóan az űrhajósok nem földi levegőt, hanem színtiszta oxigént kaptak a teszt során, amely miatt a tűz irtózatos sebességgel terjedt. Alig 12 másodperc alatt megpecsételődött az űrhajósok sorsa. Ráadásul az űrhajó tobzódott tűzveszélyes anyagokban, mint például a kifejezetten űrutazáshoz kifejlesztett tépőzár (ez a dolgok egyszerű rögzítését teszi lehetővé súlytalanság állapotában), amely ellenben kifejezetten gyúlékony. Olyan elképesztő dolog is kiderült, hogy az űrhajót belülről nehéz kinyitni, így nem lehetett gyorsan elhagyni azt. Vagy, hogy nem volt például tűzoltókészülék…

Mindezek alapján az űrhajót újratervezték, hogy a három asztronauta halála ne legyen hiábavaló. Persze a korszakban a biztonság még nem volt olyan elsődleges, mint a mai világban, és mindenki tudta, hogy az űrutazásnak komoly kockázatai vannak. Nem véletlenül volt szinte minden űrhajós veterán pilóta – sokuk harcolt a koreai háborúban is, mint például Neil Armstrong ‒, és mindegyikük számolt azzal, hogy a következő repülésük egyben az utolsó is lehet. A tét amúgy is nagyobb volt, mint pár űrhajós élete, hiszen az űrverseny a két szuperhatalom között egyben katonai versenyt is jelentett. Nem ez volt az első eset, hogy űrhajósok vesztek oda, hiszen egy évvel korábban, 1966. február 28-án a Gemini-9 eredeti legénysége, Elliott M. See és Charles A. Bassett egy T-38-as szuperszonikus kiképzőgéppel történő repülés során – az űrhajósok, hogy formában maradjanak, gyakran repültek – a földbe csapódott, és életét vesztette. Ami elfogadhatatlan volt az Apollo-1 esetében, hogy nem az űrben, hanem az indítóállványon veszítettek el három kiváló embert.

A program átmenetileg leállt. Ilyen problémával nem lehetett a Holdra eljutni, hiszen láthatóan még a földön sem volt biztonságos az űrhajó. Az Apollo-2 és Apollo-3 repülését törölték, majd egészen az Apollo-7-ig ember nélküli tesztrepülések történtek csak. Végül 1968. október 11-én az Apollo-1 egykori tartalék legénysége repült elsőként (Wally Schirra, Donn Eisele, Walt Cunningham), miután 23 hónapig nem járt amerikai az űrben. A show-nak és az űrrepülésnek folytatódnia kellett. A Challenger 1986-as felrobbanásáig az Egyesült Államoknak nem veszett oda űrhajósa tényleges misszió közben. Utólagos bölcsességgel elmondhatjuk, hogy ez sok esetben valószínűleg csak a szerencsén múlott.

Bár az űrben utazni nagyon veszélyesnek látszik – és persze az is ‒, eddig az összes baleset (Szojuz-1, Challenger, Columbia) jelzi, hogy jelenleg az űrutazás legkomolyabb problémája a légkör elhagyása, illetve az oda történő visszatérés. A 18 misszió közben elhunyt űrhajósból ugyanis 15 éppen elhagyni készült bolygónkat, vagy ide tért vissza, mikor életét veszítette. „Mindössze” a Szojuz-11 három szovjet űrhajósa az, aki ténylegesen a világűrben halt meg.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Gene Kranz: Houston, baj van! [s.l.]: Fornebu Books, 2019; James R. Hansen: Az első ember. Bp.: Akkor, 2018

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.