A háborús film az alapműfajokon (dráma) belüli meghatározás. Nyíltan használható kategória (például a „misztikus thriller” megnevezéssel ellentétben), így bizonyos kereteken belül ab ovo szabályozza a történet dramaturgiáját. És itt fel is merül a nagy kérdés: mi fér bele ezekbe a keretekbe? Háború, komédia, esetleg szerelem? Nálam a háború és a szerelem ütik egymást! Sőt, még másféle érzelmek is. Mert az például nem hiteles, hogy egy kisebb szakaszt – életüket kockára téve – elküldenek egyetlen katona felkutatására a háború kellős közepén (Ryan közlegény megmentése). Igaz, hogy a harcmezőn mindent elnyomva érvényesül a bajtársiasság (lásd Erich Maria Remarque könyvei), de az észszerűtlen, csupáncsak az amerikai pátosz „szítására” szolgáló idea távol áll a háború „eszményétől”! Éppúgy, ahogy a szerelem az ellenség csőre töltött fegyverei előtt. Bizonyos formában ugyan előfordulhat (Szerelemben, háborúban), de ha ez az érzelem pont a film vezérfonalától szakítja el a „figyelmet”, az nagy baj. Nagyon nagy baj! Ezért lett feledhető film az Ellenség a kapuknál.

Pedig Jean-Jacques Annaud tudatosan csinálja a filmeket, nem esik bele a műfajkeveredés és a „kötelező” (pl. happy end-jelleg) csapdájába. Korábbi alkotásai, A rózsa neve, A szerető vagy A medve a bizonyítékok rá. Az adott műfaj keretein belül marad, és lenyűgöző atmoszférán keresztül bonyolítja történeteit úgy, hogy még az adódó klisék sem csikorognak a szemünk előtt. Az a hangulat, amely alapfeltétele lett volna, hogy az Ellenség a kapuknál jó film legyen, most is hiba nélkül jelen van. Viszont a háborús műfaj szabta miliő ezúttal kitágult, új elemeket fogadott magába, ezáltal belülről rombolta le úgy a feszültséget, mint a történet hitelét. A szerelmi szál (Vaszilij és Tánya) nemcsak az izgalmat oltja ki teljesen, hanem egyenesen érdektelenségbe taszítja a filmet. Teljesen eltereli a figyelmet a vezérszálról (a párbaj), a végén pedig klisékkel próbálja menteni a menthetőt – persze még jobban tönkretéve a mozit. Így a túlzottan és indokolatlanul elnyújtott, 131 perces film nálam teljes közönybe fullad.

Annyit hibázik az Ellenség a kapuknál, hogy felsorolni is nehéz. Bántóan kétdimenziósak a karakterek (se lélekábrázolás, se motivációk), a néző nem igazán tudja eldönteni, a harcban melyik fél mellé álljon. Hiszen az orosz Vaszilij „alapból” a jók oldalához tartozik, viszont a német König őrnagy sem az a fogcsikorgatóan vadállat (főleg, mikor elesett fia érdemrendjét adja át a felettesének). Ezért aztán a film vége felé gyorsan felköti az orosz kisfiút, Szását, hogy rögtön átvegye a rossz szélsőséges szerepét. Most már könnyű eldönteni, melyiküknek szurkoljunk, csakhogy! Csakhogy ekkorra a feszültség úgy elszáll, mintha itt se lett volna, és a bugyuta végkifejlet már csak mosolyra fakaszt. Az a Walt Disney kreálta happy end pedig, amidőn Tánya felépül a halálos repeszsérüléséből, már csak hab a tortán. Amerikai vég egy koprodukciós filmben, ez az igazi globalizáció!

A színészválasztással viszont nincs gond. Bár véleményem szerint Jude Law (Vaszilij) átlagos teljesítményt mutat (csak úgy „van”, ő a legszürkébb), Joseph Fiennes (Danyilov) igazán ott lélegzik a vásznon. Rachel Weisz (Tánya) hozza a formáját, őt inkább el tudom képzelni valódi drámai szerepekben, mint Múmia-féle kaland-vígjátékokban. És egyébként is, még a harctéren is gyönyörű! Ed Harris (könig őrnagy) játéka számomra nem meglepetés (4-szer jelölték már Oscarra), ő kitűnő karakterszínész, most is végtelenül elegánsan alakítja az „érzéketlen” német katonát. Aztán feltűnik még a 2014-ben elhunyt Bob Hoskins (Hruscsov) is, aki a Felícia utazása óta a szívemben volt, és az egyik legkarakteresebb arcú színész, akit ismerek, Ron Perlman. A színészek mellett jó még a zene is (bár nagyon Schindler-gyanús), illetve a díszletek. Amire viszont teljes mértékben támaszkodhatott volna Annaud, az igazi főszereplő lehetett volna, az háttérben maradt: a mesterlövész-puskák...

Pedig igazán jól indul az Ellenség a kapuknál. Csodásan komponált naturalizmus, valós feszültség, igazi dráma. Aztán a dramaturgia nagyobb lyukakat kezd ütni a filmen, mint a német golyószórók, hogy a végén egy szita-történettel gazdagodjunk. Mindent egybevetve nekem egyértelmű csalódás Jean-Jacques Annaud-tól.

Szilvási Krisztián