„Hatodik és hetedik consulságom idején, miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem. Ezért az érdemért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek, és házam ajtófélfáját az egész nép nevében babérral díszítették, ajtóm fölé koszorút tűztek polgártársaim megmentésének jutalmául, és aranypajzsot helyezeek el a Curia Iuliában, melyet a felirat szerint a senatustól és a római néptől vitézségemért, nagylelkűségemért, igazságosságomért és jámborságomért kaptam. Ezután tekintély dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak.”

A fenti idézet az ókor egyik legismertebb feliratából való, az úgynevezett Res Gestae Divi Augustiból (Az isteni Augustus tettei), amely voltaképpen Augustus császár önéletrajza, amit propagandisztikus célból több helyen is elhelyezett a birodalomban. A feliratnak magyar vonatkozása is van, mivel a XVI. században Verancsics Antal találta meg a legteljesebb példányát egy ház falába falazva Ankarában, s amely innen a Monumentum Ancyranum nevet kapta. A nyilvánvalóan hírverési célzatú és álszerény feliratban Augustus római császár számolt be tetteiről és eredményeiről. „Uralkodása” kétségtelenül fordulópont a római történelemben, és közvetve egész Európa történelmében is. Az augustus címet viselték őt követve a római császárok, majd a bizánci és német-római uralkodók is. Az elnevezések bonyolultak persze, hiszen a magyarban nem az augustus honosodott meg, hanem a császár (Caesar után szabadon), míg a legtöbb európai nyelvben az imperator különböző formája terjedt el. Mégis általában arról beszélünk, hogy Augustus volt az első igazi császár, Caesart pedig célszerűbb diktátornak tekinteni.

(Megjegyzés: valójában sem Bizánci Birodalom, sem Német-római Birodalom nem létezett e néven. Ezek történelmi terminus technicusok, amelyek leegyszerűsítik, hogy beszéljünk róluk. Az előbbit egészen bukásáig Római Birodalomnak, az utóbbit pedig Szent (Római) Birodalomnak, később a Német Nép Szent Római Birodalmának nevezték, így mindegyik „Római Birodalom” volt. A németben a Kaiser cím a magyarhoz hasonlóan szintén a Caesarból ered, azonban ők még az eredeti kiejtéshez közelebbi K-val ejtették. Igen, Caesar nevét az ókori Rómában valószínűleg „kájszárnak” ejtették, nem „cézárnak”!)

A császárság a köztársaságot váltotta, és bár – főleg mai fejjel – rosszul hangzik egy ilyen változás, amely kétségtelenül egy személy uralmához vezetett, a rómaiak számára Augustus uralkodása mégis az aranykort hozta el. Az akkor még Octavianus néven ismert Augustus Kr.e. 31-ben az Actium hegyfoknál vívott nagy tengeri csatát követően az egész birodalom ura lett, és békét hozott a hosszú polgárháborús korszakot követően. Róma polgársága Kr.e. 48 óta nagyon ritkán élvezhette a békét, hiszen előbb Caesar vívta a háborúját Pompeius Magnus ellen, majd Caesar halálát követően a második triumvirátus (benne már Octavianus) küzdött meg Caesar gyilkosaival, hogy aztán a két igazi győztes Octavianus és Marcus Antonius vívjon sok tízezres római haderőkkel véres testvérháborút. A beteges Octavianus nem volt sem jó, sem túlságosan bátor hadvezér, ellenben vérbeli intrikus, aki jól tudta kiválasztani a tehetséges embereket maga köré, és nem riadt vissza egy kis becstelenségtől sem. Okult Caesar sorsából is, és kiegyezett a római társadalom minden rétegével, akiktől nemcsak elvett, hanem adott is cserébe. Tett azért, hogy kevesebb ellensége legyen, mint amennyi lekötelezettje.

A régi köztársaság államberendezkedése egy városállamra alakult ki, nem egy Szíriától Galliáig terjedő birodalomra, így Augustus átalakította azt. Ravasz módon a régi, már pacifikált tartományok ellenőrzését meghagyta a senatusnak (22 tartományból 10-et), míg maga az „új”, kevésbé lecsendesített, ám nagy hadseregekkel rendelkező provinciák irányítását vette kézbe. A birodalom 28 legiojából 25 utóbbiakban állomásozott, így ezek hozzá voltak hűségesek. Rendszere a Principatus nevet kapta, mivel a senatus első emberének (princeps senatus) hívták, aki hivatalosan nem volt több, mint bármely római senator, ám tekintélye (és vagyona) révén mégis maga irányította a birodalmat, ténylegesen pedig élet és halál ura volt. Hatalmát egyértelműen a hadseregnek köszönhette, amely hozzá volt hűséges, s amelynek katonáiról az ő pénztára gondoskodott. A princeps védelméről Rómában az ott állomásozó testőrök gondoskodtak, a pretorianusok.

A Res Gestae Divi Augusti felirata Ankarában

Augustus gondoskodott arról, hogy komoly elégedetlenség ne alakuljon ki vele szemben, leszerelte a vele szemben potenciálisan ellenséges csoportokat, sőt korábbi ellenfeleivel is képes volt kiegyezni. A korábban felhígított senatust visszaadta a régi római családok kezébe, a lovagrendet a béke által beálló gazdasági fellendüléssel és tisztségviseléssel csendesítette le, míg a köznép az olcsó élelmiszert és a játékokat élvezhette, melyeket Augustus biztosított nekik szintén a saját költségén. A béke persze csak Róma városára korlátozódott, hiszen Augustus folyamatosan tolta ki a birodalom határait, bár néha vereség is érte a római hadsereget. Consulként, majd proconsulként a princeps irányította a külpolitikát. Augustus felváltva cserélgette a régi köztársasági címeket, sokszor volt consul, rendelkezett tribunusi hatalommal, majd amikor megüresedett a poszt, a pontifex maximus, vagyis Jupiter főpapja is ő lett. Gondosan figyelt arra, hogy nyoma se legyen annak, hogy királyként (ez szitokszó volt Rómában) ül a rómaiak nyakára, és a keleti despotákra jellemző körítés sem járt uralmával. Egyszerűen élt, öltözködött, a fényűzést megvetette, és a régi római erényeket igyekezett mutatni ténykedése során. Ugyanakkor a hiúság mégsem állt tőle távol. Sok későbbi diktátorhoz hasonlóan ábrázolásaiban Augustus kortalan volt, gyakorlatilag nem „öregedett”. Szinte minden hivatalos szobra, érméje ugyanabban az életkorban mutatja az uralkodót, holott 56 évig állt Róma élén.

A senatus Kr.e. 27-ben szavazta meg neki új hivatalos titulusát, amely aztán uralkodói névvé alakult: Imperator Caesar divi filius Augustus, vagy az isteni Caesar imperator fia, Augustus. Az augeo (megnövel) igéből kialakult uralkodói név egyben összekötötte az istenekkel, s noha a római princepseket halálukig nem említették istenségként Rómában, a császár tisztelete keleten közel állt ehhez.

Augustus kétségtelenül a jó császárok egyik prototípusa volt, akikből később már kevesebb jutott Rómának. Elvégre a Iulius-Claudius dinasztia, amelyet Augustus megalapított, Nero uralkodásával halt ki, aki pedig már elég távol állt Augustus nagyságától…

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Németh-Hegyi: Görög-római történelem. Bp.: Osiris, cop. 2011; mult-kor.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.