Érdekes, elgondolkodtató és szórakoztató – e három jelző fejezi ki legjobban a modern, fiatalos lendületű, dramaturgiailag jól felépített, minden ízében aktuális kamaradarabot, melyet a K2 Színházból ismert, Junior Prima-díjas Fábián Péter írt és rendezett, aki 2019-ben, a 19. Győri Könyvszalonon megnyerte a Kortársasjátékot. 

A Jókedvvel, bőséggel egyetlen zárt helyszínen játszódik négy szereplővel, s ez a műfaj – mivel nem cselekményorientált – megköveteli, hogy a dramaturgia tökéletes legyen. A nézők érdeklődésének fenntartása, valamint a mű koherenciájának megőrzése érdekében a karakterek közötti dinamika és a kulcsfontosságú helyeken elhelyezett poénok kiemelt szerepet kaptak – ezek biztosították az egy pillanatra sem lankadó figyelmet és a színmű fokozatos építkezését a végkifejlet felé.

Egy igazi szatírát láthattunk, annak minden jellegzetességével: az irónia, a gúny, a túlzás, valamint a komikum különféle válfajainak felhasználásával világít rá egy társadalmi visszásságra, jelen esetben a magyar színház- és előadóművészet, tágabb értelemben a magyar kultúra működésének problémáira. Mindezt egy Kárpát-medencei szavalóverseny online megrendezett regionális fordulóján keresztül. A három zsűritag és a szervező régről ismerik egymást, s a köztük lévő/feszülő viszonyok igen sokrétűek mind szakmailag, mind magánéletileg, ez persze rányomja bélyegét a közös munkára éppúgy, mint a hivatalos kultúrpolitika vagy a valós és látszólagos alá-fölérendeltségi viszonyok.

Van itt minden: drámaiság, keserűség, naivitás, fölényesség, félelem, machináció, elszabadult indulatok, megalázkodás, féltékenység, sérelmek és még sorolhatnám. Mindent átitat és keretbe foglal a COVID és a humor, míg szép fokozatosan kirajzolódik, hogy valójában milyen objektív és szubjektív motivációk, intrikák befolyásolják a döntési folyamatot (a tehetségek kiválasztását és továbbjuttatását), valamint a végeredményt. A darab nevetve gondolkodtat, szórakoztatva mutat rá a kóros gócpontokra, illetve azok következményeire. S bár a szerző és a rendező Fábián Péter, nyilvánvaló volt, hogy közös munkáról van szó, melyből a színészek is bőven kivették a részüket.

A kitűnő darab azonban csak akkor tudja elérni a kívánt hatást, ha a megvalósítás is legalább olyan szintű. Fokozottan igaz ez a karakterorientált művekre, hiszen ott az előadóművészek „viszik hátukon” az előadást, rajtuk áll vagy bukik a siker. S ez a csapat igazán a topon volt. A minimalista díszletben és jelmezben mind a 4 színész odatette magát: szikrázott a levegő, forrtak az indulatok, ültek a poénok. 

Bársonyosi Dávidot, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves, drámainstruktor szakos hallgatóját már jól ismerjük, hisz többször is dolgozott együtt a RÉV Színházzal (kedvencem a Liliom). Neki jutott a számomra legkedvelhetőbb karakter, a szerethető és szeretetre vágyó, naivitását és bohémségét kinőni nem tudó vagy nem akaró, így ambícióit nehezen valóra váltó, csóró amatőr színész-rendező, aki még mindig hiszi, hogy a tehetség előbb-utóbb győzedemeskedni fog a középszer vagy az előírt kultúrpolitika felett. Ragyogó alakítást láthattunk Dávidtól: sajnáltuk sikertelenségéért, boldogtalanságáért, de titokban irigyeltük is, amiért meg tudta őrizni hitét, kreativitását, lázadását, még akkor is, ha emiatt nem sikerült érvényesülnie.

Balla Richie-t, a társulatvezetőt már sok szerepben láthattuk, megszoktuk, hogy hozza a formáját, bármit játszik is (kedvencem a Pillangó), de most sikerült meglepnie. Ahogy pattogott, dirigált, sértegetett, kombinált, intrikált, helyezkedett, lenézett, görcsölt, mint egy igazi csinovnyik, aki egy kis hatalomhoz jut, de állandóan retteg, hogy elveszíti, akinek már nem számít a művészet, a tehetség, csak az érvényesülés – az annyira nem Richie-s volt, annyira távol állt tőle, amennyire csak lehet, mégis elhitette velünk, hogy eladta magát a hatalomnak.

A független színpadi produkciókból ismert Árvai Péter is brillírozott a szervező szerepében, aki nem tagja ugyan a zsűrinek, mégis ő irányít mindent a háttérből, mint valami szürke eminenciás: láthatatlanul, de eredményesen, hiszen erős támogatója van. Nem mindig sikerül lenyelnie a sértéseket, a lenézést, a semmibe vevést, és szótlanul tűrni a megaláztatásokat, miközben „szürkének” kell maradnia, s úgy machinálnia, ahogy elvárják tőle. Megvettem.

Végül, de nem utolsósorban Kiss Tünde, a Győri Nemzeti Színház népszerű művésznője, a profizmus megtestesítője, aki másodszor dolgozik együtt a társulattal (az első a bravúros Etűdök Vid napjára volt) alakította az egyetelen női szereplőt, a kissé rejtélyes, kiábrándult és megkeseredett tanárnőt, akiben azért még pislákol a szakmai lelkesedés lángja. Kitűnően testesítette meg a nőiességében is kemény nőt, akinek páncélja mögé csak akkor pillanthattunk be egy kicsit, amikor megtalálta az újszülött patkányokat… Kiváló játéka megteremtette az őt körülölelő rejtélyességet, s olyan hiteles pedagógus volt, hogy egyetlen szemöldökrándulással, egy-egy metsző tekintettel képes volt leszerelni a férfiakat. 

Ez a kitűnő és kiválóan színpadra állított darab januárban még kétszer lesz látható Győrben (és egyszer Dunaszerdahelyen): 22-én és 29-én 19 órai kezdettel. Minden felnőtt korosztálynak ajánlom, de különösen a fiataloknak. Jegyek még kaphatók!

tmoni
Fotók: Mezősi Kristóf