Az etnikai ellentétek a Bácskában és a Bánátban szerbek és magyarok, Erdélyben és a Partiumban pedig a románok és a magyarok között igen véres kegyetlenségekhez vezettek már 1848 őszén. Habár előfordultak magyarok és székelyek által elkövetett esetek is, de összességében inkább a szerb és román vérengzések voltak a jellemzőek. Nem lehet véletlen az sem, hogy rendszerint a vegyes lakosságú részeken tombolt az erőszak (Zenta, Zalatna, Nagyenyed, Abrudbánya). Bár e helyeken több nemzetiség élt együtt béke idején nyugodtan, a politikai feszültség növekedésével gyorsan elszabadultak az indulatok.

Mint a felsorolásból is kiderül, a románok által elkövetett legvéresebb mészárlások nagyrészt az Erdélyi-érchegység környékén történtek meg, ahol a magyarok lakta városok exklávéként ékelődtek a szinte teljesen románok (mócok) lakta falvak tengerébe. Az érchegységben a kezdetben békésen induló román mozgalom gyorsan radikalizálódott. Míg 1848 áprilisában a románok még üdvözölték a magyar változásokat, és nem zárkóztak el az uniótól Magyarország és Erdély között, addig októberben már 700 magyart gyilkoltak le Zalatnán. A románok májusi balázsfalvi nemzetgyűlése a románság Erdélyben negyedik nemzetként történő elismerését követelte, ám ezt az erdélyi országgyűlés elutasította, mondván, hogy ennek a középkorból származó rendnek már nincs létjogosultsága, hiszen a márciusi változások és az áprilisi törvények mindenkinek egyenlő jogokat garantáltak, és mind a székely, a magyar és a szász rendi nemzet megszűnt működni. Éppen eltörölt jogokat meg nem lehetett megadni. A románok erre válaszul szeptemberben fegyverkezni kezdtek, majd októbertől nyíltan fellázadtak a magyar kormány ellen, mely ténykedésüket a magyarok ellen forduló Bécs támogatta is.

Nagyenyed az erdélyi magyar elit egyik legfontosabb alma matere volt a XVII. századtól egészen a XX. századig. A híres református kollégiumot még Bethlen Gábor alapította 1622-ben (a lenti képen), jelentős birtokadományokban részesítette, valamint neves tanárokat hívott meg oda tanítani. A „Tündérkert” romlása idején, 1662-ben az eredetileg Gyulafehérváron székelő intézmény Nagyenyedre költözött. A diákok elemitől főiskolai szintig nyertek képzést a bentlakásos intézményben, lehetővé téve, hogy Erdély immár részben maga nevelje ki saját értelmiségét. Az iskola komoly tudományos hellyé fejlődött, jelentős gyűjteményekkel. Nagyenyedet – történelmi múltjából is fakadóan – nagyrészt magyarok lakták némi román és német kisebbséggel, ám maga Alsó-Fehér vármegye és a környékbeli falvak túlnyomó román többséggel bírtak. 1848-ban így rendkívül éles helyzet alakult ki a környéken, amint fellángoltak a nemzetiségi ellentétek a térségben.

A közbiztonság érdekében Nagyenyeden is nemzetőrség alakult, más településekhez hasonlóan (nagyenyedi románok is voltak benne), ám októberben a császári kormányzat magyarok ellen fordultával ezt az erdélyi császári főparancsnok, Puchner Antal feloszlatta. Erdély novemberre a császáriak kezére került, és tanulva az október 23-i zalatnai vérfürdőből, Puchner igyekezett a román felkelőket megrendszabályozni és a veszélyben lévő, magyarok lakta településeket reguláris katonasággal biztosítani. Így 1848 novemberétől 1849 januárjáig nem is történtek nagyobb atrocitások. S bár Nagyenyed november 8-i elfoglalását követően előfordultak rablások, de gyilkosságokra legalább nem került sor. Különös módon részben Józef Bem honvédtábornok december-januári sikerei vezettek el Nagyenyed pusztulásához. A lengyel tábornok december 7-én vette át az Erdélyből kiszorult magyar haderő parancsnokságát, majd december 18-án Csucsánál támadást indított, és visszafoglalta Kolozsvárt. Ezután kiverte az Urban vezette osztrák erőket Észak-Erdélyből, majd kapcsolatot létesített az addig elszigetelt harcot vívó székelyekkel. Puchner látva, hogy a kezében lévő erőkkel nem bír Bemmel, összevonta csapatait, így Nagyenyedről is kivonták az azt biztosító rendes katonaságot, akik addig féken tartották a románokat. Bár a nagyenyediek ezután Bem alvezérétől, Cecz János alezredestől kértek csapatokat a város védelmére, utóbbi megtagadta ezt, hiszen éppen hadjárat zajlott az erdélyi osztrák főerők ellen, és nem lehetett csapatokat elkülöníteni ilyen célokra. Katonai szempontból mind az osztrák, mind a magyar hadvezérek érthetően cselekedtek, de ez nem sokat segített a nagyenyedieken.

1849. január 7-én ugyanis 8-9000 fős román irreguláris sereg érkezett Nagyenyed közelébe Ioan Axente Sever vezetésével. Utóbbi azt állította később, hogy parancsot kapott Nagyenyed elpusztítására, hogy a város ne lehessen a magyarok támpontja egy Gyulafehérvár elleni támadáshoz, de ez aligha tükrözi a valóságot. Gyulafehérvár erődjét a magyarok az egész szabadságharc alatt nem tudták elfoglalni. Axente Sever valószínűleg saját embereinek bosszú- és rablási vágyát akarta kielégíteni, valamint szeretett volna megszabadulni a magyarok fontos központjától. A román sereg január 8-án este váratlanul tört be a településre, amely teljesen védtelen volt. A legközelebb lévő császári helyőrség Mihálcfalván (22 km-re délre) tétlenül nézte, amint a románok válogatott kegyetlenségek közepette végeztek a nagyenyediekkel, igaz, sem ereje, sem ideje nem lett volna közbelépni. Több mint 800 magyar esett áldozatul a brutális vérengzésnek, majd csaknem ugyanennyi, mikor menekülés közben egy szál ruhában megfagytak a téli hidegben. A támadók nem kíméltek sem gyerekeket, sem nőket. A románok lakóházakat, templomokat égettek fel, és a református kollégium jelentős részét is elpusztították a lángok. A 200 éves könyvtár is leégett, pótolhatatlan értékekkel együtt. A pusztítás és gyilkolás három napon át zajlott, egészen január 11-ig. Végül Bem csapatainak dél-erdélyi előretörése vetett neki véget. A szabadságharc végén azonban az egykori magyar kulturális centrum immár csak üszkös romváros volt.

Nagyenyed pusztulásának emlékműve sincs, mindössze egy aprócska tábla emlékeztet a szomorú eseményre a templom falán (a címlapképen), mivel a román történetírásban az esemény gyakorlatilag meg sem történt. Az erdélyi etnikai villongások 1848-49-ben közel 20 ezer ember életét követelték – harci eseményekben aligha estek el ennyien ‒, nagyrészt magyarokét. Az elkövetőket sem 1849 után, sem 1867 után nem büntették meg. Habár időnként felmerült erre az igény, de mindenki jobbnak látta, ha nem bolygatják ezeket a történéseket, mivel csak előhozta volna a kölcsönös sérelmeket a múltból. Mindenesetre a két nemzet kapcsolatát erősen beárnyékolták ezek az esetek.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubiconintezet.hu, konfliktuskutato.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.