Bágyi Ferit, akit a világ Franz Bagyi néven ismert, az új évezred első éveiben ismertem meg. Dr. Alexay Zoltán mutatta be nekem egy győri fotós rendezvényen. Az ismeretségem képeivel azonban már sokkal korábban kezdődött. Főiskolás koromban, az 1980-as évek első felében külföldi fotós szaklapokhoz a Kisfaludy Károly Könyvtár olvasótermében lehetett hozzájutni. Kedvencem volt a Leica Fotografie nevű magazin. Ebben láttam először Franz Bagyi-fotót. Álmomban nem gondoltam volna, hogy magyar, és hogy egyszer személyesen is megismerem.

Ferinek köszönhető, hogy volt szerencsém többször is részt venni Dél-Németország legnagyobb fotós rendezvényén, a Laupheimi Fotós Napokon. Közös szervezésünkben adatott meg győri fotósoknak bemutatkozási lehetőség a rendezvényen. Itt találkoztam a Berlebach fotóállvány-gyártónál a természetfotózáshoz kialakított statívval, amely a „Franz Bagyi Edition” nevet viseli. Nem gyakran adatik meg, hogy fotográfusról eszközt neveznek el.

Feri nagyszerű előadó volt, érezte és élvezte a közönséget. Kitűnően tudta az információt megosztani a nézőivel, és mindezt élvezhetően, sokszor humoros formában. Résztvevője voltam, mikor Laupheimben a több száz férőhelyes, telt házas teremben a közönség nevetve hallgatta végig. Győri kiállítása alkalmával, amelynek a Xántus János Múzeum adott helyet, a megnyitót követően a barokk díszteremben tartott előadásán még az ajtókban is álltak.

Az 1990-es évek közepén elsőként kezdett természetfotós szemináriumokat tartani Németországban – egyúttal próbálta a fejébe verni tanítványainak, ne azt nézzék, mennyit fizetnek a képért, hanem a munkát lássák benne, az örömöt –, s amikor őrültnek tartották, hogy konkurenciát nevel magának, csak legyintett: nem ezen múlik. Mert csak a tehetségtelen tart a riválisoktól, ráadásul a titkokat nem is lehet átadni. A megfelelő pillanatot látni-érezni kell, az nem tanulható. Olyan ez szerinte, mintha valaki arra kérte volna a legendás Papp Lacit, magyarázza el, milyen egy védhetetlen balhorog – fogalmazta meg egy interjúban.

Bágyi Ferenc Budapesten született 1945-ben, anyai ágon sváb felmenőkkel. Sok időt töltött nagyszüleinél, ahol beleszeretett a természetbe. Nyomdai fényképész szakmát szerzett, egy nagy múltú cégnél dolgozott, ahol nyomtatott áramköröket készítettek. Negyven évvel később egy általam Erdélybe szervezett workshopon találkozott újból egy korabeli munkatársával. Az itt szerzett precíz munkatapasztalat sokat segített, mikor 1980-ban, az egykori szóhasználattal „disszidált” Németországba. Rövidesen már egy jelentős nyomdai előkészítő cégnél dolgozott.

Fiatalon elkezdett sportolni, ami egész életén végigkísérte. A kezdeti labdarúgást gyorsan lecserélte a kerékpárra. Tizennégyszeres magyar bajnok. Az első magyar testépítők egyike volt az 1960-as években. Vallotta: a sportból rengeteget tanult, amit természetfotósként is használni tudott. Fegyelmezettségre, kitartásra, kalkulációra tanította. Reprófotósként dolgozott, mikor találkozott egy cirkuszi emberrel, aki a jó testfelépítése miatt elcsalta válogatásra. Elindult az artista karrierje. Mint mondta: „Még bukfencezni sem tudtam, aztán vegyes párosban nyertünk két országos bajnokságot, s mentünk volna a moszkvai világbajnokságra is, csak a partneremnek eltört a válla.”

1978-ban alapító tagja volt Magyarország első természetfotózással foglalkozó fotóklubjának, a Nimródnak. Olyan, ma már legendás fotósokkal, mint Nagygyörgy Sándor, Szalánczy Béla és mások.

Mint Bágyi Ferenc fogalmazta: „Az élet nem körülbelül van! Nem menetrend, de tervezni kell. És az út teljesítménnyel, kitartással, szorgalommal, valamint cefet munkával van kikövezve. Ha ez mind összeáll, bizonyosan meglesz az erkölcsi és anyagi hozadéka. A tehetség önmagában kevés. Küzdeni kell mindenért. Tizenegy éves koromban elváltak a szüleim, onnantól tulajdonképpen bármit megtehettem, még a pia és a cigi is szabad volt – szinte kikövezett út a börtönbe. A bizonyítványom is olyan volt, mint a totó, csak a döntetlenek hiányoztak... De tudtam, mit akarok. Persze szerencsém volt, anyámtól a pedantériáját, apámtól a kitartását örököltem. Tudtam és szerettem dolgozni, emellett beláttam, ahol nincs rend, káosz van. Négyszáz forintot kerestem az ötvenes évek végén, tizenöt éves koromtól rengeteg irigyem volt, de mindig imádtam, amit csináltam. A fotózás sem munka vagy hobbi számomra, hanem vallás.”

Az akarat, kitartás meghozta eredményét. 1981-ben már címlapon hozta egy magazin fotóját. „Olyan lehetőségekhez jutottam, amelyek itthonról elérhetetlenek lettek volna – magyarázta egy beszélgetésben. – Svájc, Skandinávia, az olasz Alpok. Négy évvel később pedig már Alaszkában jártam. Akkor még nem volt ennyire felkapott, nyolcan szálltunk le Anchorage-ben.” Oda azóta is visszajárt, jellemzően a fehérfejű sasok kedvéért, melyek a tengerparti sziklás falakon gyűlnek össze ősz végére. Terveztük, hogy együtt is elmegyünk, de a Covid elvitte az ötletet. Ordas mínuszokban kell órákon át mozdulatlanul ülni, s várni a pillanatot, ahogyan a zergék miatt kedvelt Grand Paradisón is. Azért a kevésbé zord vidékeket is kedvelte, végigfotózta például Kalifornia összes nemzeti parkját.

A hideg ugyanúgy leküzdendő, mint a sziklák, a hó. Ez benne a gyönyörű. A kihívás, az izgalom. A teljesítmény számít: emberé, gépé. Mert a fotómasinákról is ekkor derülnek ki, mit érnek. Ezért is ragaszkodott mindvégig a Leicához, néhány év pauzát leszámítva. Ekkor Nikonra váltott, a cég ugyanis már régóta próbálta átcsábítani: már leicás korában rendszeresen hívták előadásokat tartani, így érthető volt az öröm, amikor odakerült a szerződésre a Franz Bagyi szignó. Ez is közrejátszhatott, hogy a Leica őrült fejlesztésekbe fogott, ledolgozta hátrányát, és ismét az arcai között tudhatta a világ egyik legismertebb és legelismertebb természetfotósát. Szerepelt a Inspiration Leica Akademie című kötetben, amely a világ legjelentősebb Leica fotográfusait mutatta be.

Hatalmas életművet hagyott maga után és még hatalmasabb űrt.

Mikor este a hálószobába megyek, az ajtó mellett mindig megnézem azt a fotót, amelyet Feri kisebbik lányomnak dedikált. A másik oldalon a galántai születésű, Prágában elhunyt fotós barátom, Rasto Cambal rólam készült portréja van.

Ők már fentről néznek le rám.

Szabó Béla fotóművész

Fotógaléria: Franz Bagyi / Bágyi Ferenc: 1945-2022

Szabó Béla fotói

13 kép