Petőfi befogadástörténeti élményiségéről – a kortársak megnyilatkozásaitól az utódnemzedékek írásain keresztül egészen a kortársi közelmúlt alkotóinak megfogalmazásaiig – a szépírói-értekező irodalom termővilágából válogattunk, kronologikus elrendezésben. Természetesen ezek a gazdag gondolatiságú szemelvények csak cseppek a tengerben, de mindenképpen megismerésre, felidézésre és továbbgondolásra méltók. Petőfi Sándor velünk és bennünk élő jelenlétét, reflexióját, hagyományát és recepcióját kívánjuk megragadni, közel hozni és hitelesíteni két évszázad folyamatában. Az áttekinthetőbb csapásirány kedvéért csupán a prózai írásokból válogattunk ismert és kevésbé ismert írói-szaktudósi megközelítésű, szakirodalmi-kritikai jellegű szövegeket. Lássuk hát őket!

„Nem emlékszem irodalmunkban senkire, ki első fellépése után a közfigyelmet oly rövid idő alatt magára vonta volna, mint Petőfi… alig múlt néhány hét, s a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkáról hallá szavait. Honnan ez általános hatás?... dalaiban nem vala semmi, mi egyes éppen divatos eszméknek vagy érzelmeknek hízelgett volna... Petőfi kiválólag magyar, legkisebb műve is a nemzetiség bélyegét hordja magán, s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavait, de az érzést is, melyet dalaiban kifejez, minden magyar megérti... Petőfi a szó legszorosabb értelmében magyar költő, s ez az, mi valamint magyarázatául szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak: úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbike.” (Eötvös József, 1847)

„Mások éreznek, sejdítenek, gyanítanak: te beszélni és írni mersz, s ezért imádjuk mi benned a lélekfüggetlenség félistenét. S mi után te sóvárogsz, az szent, annak teljesedni kell. Te a népet karoltad fel, ezt akarod polgárjogokkal felruházva látni… Te költő vagy, a népszabadság halhatatlan költője… Nevedre büszke a nemzet… Te európai pontra tudtál emelkedni, s onnan tekintesz hazád sorsára, s azért tudsz élesen ítélni e hon zivataros múltjáról, azért mersz függetlenül széttekinteni a jelen felett és mersz álmodozni egy szebb jövőről...
Az igazi költő élete lassú áldozat a haza oltáránál. A költő keblét az érzelemláng szokta megemészteni, de azért kétségbe ne essék, le ne mondjon a halhatatlanság koszorújáról. Ő ezerek helyett érez, s érzelmei azért égnek lángokban, hogy ezek lobogásánál milliók keble fölmelegedjék...
Buzdítson munkásságodban ernyedetlenül a köz-elismerés, a köz-méltánylat.” (Vasvári Pál, 1848)

„Minden versén meglátszik a frissesség, a szapora elevenség, az ifjú életszín; s azok hatása jött magától, mint az ifjú leány kedvessége, a virág illata, a tavasz lehe.” (Erdélyi János, 1854)

„Egy reggel csak arra ébredt föl, hogy Magyarország legnépszerűbb költője. Dalait kunyhóban, palotában éneklik. Esténként dalai mellett alszik el, amelyeket az utcákon énekelnek. Minden héten egy újabb üdvözletet vesz költőtársaitól. Az ifjúság és nők kedvence, s körüle egy egész fiatal irodalom képződik... Kedélyén különös vegyületben olvadt össze, mi gyöngéd és vad, magasztos és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, letesszük az ítészi szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunkat az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött...
A népből szakadt ki… Ösztöne-, hajlamai- s élményeinél fogva demokrata volt.” (Gyulai Pál, 1854)

„Forradalmi költő egész lelkében, s nemcsak a magyar hazafiság, hanem az általános népszabadság eszméi lelkesítik… Szerencsésen egyesül benne a forradalmár mozgalmassága, erélye, békétlensége a költői kedély merengő és önlelkébe mélyedő hajlamával… rajongva várja a vihart, hogy megtisztítsa a társadalmat… Lelkesülése benső, mely saját lelkében foganszik, s onnan hévvel tör elő. Szubjektivitása erősebb, mint valaha magyar költőé volt…” (Arany László, 1873)

„… Petőfinek az a kiváltsága a költői nagyságok között, hogy aki műveit elolvassa, azokat meg is érti, át is érzi; s még az idegen is, ki nem magyar szívvel érez, maga előtt látja a költő egész alakját, költeményei után, igazán, egy hamis vonás nélkül.
De nemcsak a költőt kell maga előtt látni az olvasónak, hanem a kort is, amelyben élt. A magyar nemzet közéletében nincs korszak, mely olyan erős fénnyel és árnnyal legyen rajzolva, mint amely Petőfi verseiben visszatükröződik… lánglelke művei százezernyi számban vannak elterjedve széles e hazában… A hazaszeretetnek, a szabadságnak zsoltára ez a könyv, melynek címe: ’Petőfi költeményei’.” (Jókai Mór, 1892)

„Jobban, egyre jobban szeretem, búsabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot… Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom… Aranyos, csunya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban...
Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyébe, sorsába – soha még – be nem avatkoztak... Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora – s önmagunk megkorbácsolásával...
Csoda volt a számunkra, szenes vízzel oszlatott megigézés... Ez az ember csodát látott mindenben s nagy szerencsénkre a próféták őrületével vallotta, hogy minden csoda s hogy a csodák e légióját csak ő tudja megfejteni.” (Ady Endre, 1910)

„Petőfi tud teljesen azonosulni nemzetével, tud annak nevében méltó ünnepi ihlettel szólani… Vérmérséklete hamarább buzgásnak indul az átlagénál; még csak szellő lebeg, ő már sejti, várja, átéli a vihart; indulattal, képzelettel megelőz másokat; tettvágyban, önbizalomban, hitben, hazafiságban… mások előtt jár.. Jóslataiból betelt annyi, aminek beváltása részben rajta múlott. Vállalt kötelezettségét teljesítette.” (Horváth János, 1922)

„Petőfi Sándor költészete a magyarság ezeréves lelki életének legjellemzőbb és legnemesebb megnyilatkozásai közé tartozik. A csodálatra méltó ifjút már élettani alkata is lírikusnak predesztinálta, mert érzelmi élete oly páratlanul gazdag és érzékeny, mint magyar és külföldi költőtársai közül egyiké sem… Az ő szíve afféle természeti csoda, mint azok a titokzatos sziklabarlangok, ahol a lehulló kavics mennydörgő visszhangot ver föl...
Az érzések lantosa, a szív költője. Szíve… úgy lakik benne, mint valami titokzatos istenség, amelynek a költő keble a temploma, elméje pedig papja és ihletett prófétája.” (Herczeg Ferenc, 1923)

„Bányász a költő s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén s őt olvasták minden magyar költő közt a legtöbben...
Petőfi arra tanít, hogy hódítani kell. Költészetté kell nemesíteni a realitást, a környező életet, a koréletet, az Úristen virágos kertjét... Én úgy érzem, Petőfi-szellemű költőkre van szükségünk... Petőfi nagy, serkentő példa. A legnagyobb példa, amelyet a magyar irodalom fölmutathat. Arra tanít, hogy a költőnek mohónak kell lennie. Egyre tágabbá gyűrűző hullámokban kell a valóságot művészetté ölelnie.” (Németh László, 1927)

„Pályája sima. Nyomban készen jelentkezik. Huszonegy éves korában már az egész ország költője s az egész irodalom vezére. Fáklyásmenettel fogadják, ha megjelenik. Huszonhat és fél éves korában pedig meghal, váratlanul. Hátrahagy olyan művet, melyet majd az egymás nyomdokába lépdelő évszázadok igyekeznek megérteni…
Mindent tudott és látott. Érzékei teljesen magukba fogadták a valóságot…Verseiben a hétköznapi élet zajong, isteni mellékzöngével...
Érzése és értelme egyívású. Okossága fékezi lobogását, amikor alkot. Talán innen magyarázható, hogy prózája éppoly talpraesett és friss, mint a verse… az értelem és az érzelem együtt zenél. A lényeg művészének nevezték… a belső forma legnagyobb művésze…
Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi.” (Kosztolányi Dezső, 1928)

„Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as...
Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.
Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.
Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték… Aztán gyorsan megfürösztötték... Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.” (Illyés Gyula, 1936/1962)

„Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel. Ő az a költő, akinek a képe a legerősebben és a legigazibb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni. Petőfi eleven volta a legszebb bizonyítéka annak az egyébként sokszor tagadott ténynek, hogy a magyarság meg tudja becsülni irodalmi nagyjait.” (Szerb Antal, 1936)

„Tudomásul vehetem mindazt, amit eddig elmondtak felőle, de végül is úgy kell elindulnom versei sűrűjében, mintha idegen tájon felfedező útra indulnék, bele kell magam élnem, ahogyan ő beleélte magát mindenbe, ami versre ihlette… Az ő számára költőnek lenni olyan tökéletes életforma volt, ahogyan a fa számára a fa, tenger számára a tenger, hegy számára a hegy a legtökéletesebb életforma... Ő volt a költő – úgy, ahogyan a költők csak a szerelmesek és lázadók fantáziavilágában élnek, és ő volt az az ember, aki minden kívüle történtekért is felelősséggel tartozik magának. Szenvedett a szenvedőkkel, és örült az örvendezőkkel. Háborgó ellenség volt, és érzelmes jóbarát. A forradalom viharmadara volt, és a szűk családi élet gondjaival bíbelődő apa. Nem lehet tehát egy szemponttal közeledni hozzá, és nem lehet sima, egyenes úton végigkövetni, mint az olyan valakit, aki kitervelt rendben s mintegy szűkre fogott kőmederben futja le életét.” (Kassák Lajos, 1936)

„Korlátlan benne az egyéni szabadságvágy és ezt a korlátlanságot követeli a szimbólum, a Nép számára… Egész élete egyetlen harc volt egyetlen nagy eszme érdekében: megszüntetni a jogtalan és oktalan rabságot, amiben emberek milliói feküdtek… Petőfi nem volt politikus… Ő maga volt a politikai jel. Több, volt idő, mikor lángjel volt s mikor irányította a tömeg érzését és volt, mikor félelmes vészjel lett…
Petőfire nyugodtan kimondhatjuk, hogy a hajnali fény első sugara. Új világ maradt utána. Új lett az egész magyarság. Élete, formája, értéke és jövője Petőfi által… Az Élet maga igazolt mindent eleitől végig, ami benne kigyulladott… Petőfi őserő.” (Móricz Zsigmond, 1941)

„Halhatatlan szigorát kell megtanulnunk tőle, azt a makacs szigort, soha-föl-nem-oldható törvényt, amellyel élt, ítélt és dolgozott. Az igazságra hangolta meg-nem-ereszkedő húrjait és mondta szigorú, szép, kifogyhatatlan dalait halálig... mert ő szigorú volt a barátságban, szerelemben és szigorú volt a hazaszeretetben. Csak a jelenben élt és a jövőnek álmodott... Neki szent volt e haza, de ki tudta és ki merte keményebb szavakból font töviskorbáccsal végigverni elgyávuló nemzete homlokát, mint ő, és ki tudta ilyen arany-szájjal, pacsirta-tisztasággal, sebzett ajakkal is dicsérni a hazát, mint ő? Szigorú volt a hazaszeretetben és szigorú volt a népszeretetben. Neki szent volt a nép…
Szigorú volt a szabadságban, nem tűrte a szellem bilincseit és nem tűrte volna a testi bilincseket sem. Nem ismerte a megalkuvást, a középszert, a megbocsátást, a gyávaságot. A forradalomra áhítozott és a forradalomért ment meghalni Erdélybe: bár nem a pusztulásra készült, mindig a több-életre, az elkövetkezendőre. Ment a maga útján, a forradalom útján, végül már egyedül. Ó, mit gondolhatott, amikor ott állt a megbomlott csatarendben, füst-gyászszalagot húzó ágyúgolyók, rémülten-nyihogó, reszkető-szügyű, véreresen-kimeredt-szemű lovak, szétlőtt szekerek, vinnyogó-nyöszörgő, virágkehelyként-kitárulkozó emberhús-cafatok között magában… Gondolt-e a Végre, és gondolt-e a Folytatásra? Hogy ki mondja tovább a dalt, ami talán most abbamaradt? Hogy lesz-e majd, aki beszélni mer és beszélni tud a Hazáról? Hogy lesznek-e új költők, akiknek a Szabadság a legfontosabb, mint neki volt, a Csodálatosnak? Hogy percek múlva ott fekszik majd kifosztva, mezítláb, alvadó vértócsával a mellén, a nagyszerű koponyára feszülő dohánysárga bőrrel, véres szakállából kivillanó farkasfogakkal? Mit gondolhatott a Drága, mikor már csillagsugár-nyakát csapkodta a ló növény-illatú, forró lihegése, átizzadt szőr-szaga, a döfés-előtti idő-törmelékben? Haldoklott-e sokáig, vagy meghalt azonnal: de egyedül maradt, egyedül, iszonyatosan egyedül. Gyász-zene nélkül, virág-kötél nélkül, fújó paripák közt, ágyúdörejben. Egyedül.” (Juhász Ferenc, 1959)

„Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig Hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusában vergődve mindig vágyakozzam az egyenes útra, a Szép Szóra, egyszóval – az igazságra.” (Pilinszky János, 1973)

„Aki magyarul azt mondja: költő – mindenekelőtt Petőfire gondol. Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni: aki magyarul verset ír, az valahogy viszonylik Petőfihez. A róla írt kritikák, cikkek, tanulmányok, könyvek könyvtárat tesznek ki, és minden korban új szempontokból új mondanivalókat tesznek hozzá a hagyományhoz. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom – akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe...
Költészete mögött szakadatlanul ott kell érezni életét, ezt a tüneményes életet, amely a XIX. század európai történelmének nagy alakjai közt jelöli ki alakját és egyéniségét. Ezt a nagyszerű, gyorsan elviharzó életet azonban a tetteken és az eszméért vállalt hősi halálon túl nemcsak díszíti, hanem hitelesíti költészete, mint ahogy költészetének eszméit és hőfokát hitelesíti élete és hősi halála...
Petőfi nem avul. Nemcsak a maga idejének volt leghaladóbb elméje és legkorszerűbb poétája, de oly mértékben aktuálisan élt, hogy időtlenné tette a maga aktualitását. Az ő forradalmisága ma is forradalmiság. Az ő szerelmi lángolása ma is szerelmi lángolás. Amit ő tragédiának érzett, azóta is folyton tragédia: és ami az ő számára humor, az mindmáig derűt áraszt...
Máskor éppen a szabadság nevében szinte kizárólag politikai költőnek tették meg. Ez sem volt nehéz, mert a legnagyobb politikai költők egyike. De még ezen belül is annyi a színtörése, hogy az elmúlt száz év alatt minden politikai árnyalat igyekezett a magáénak kisajátítani, és mindenki talált megfelelő idézeteket a maga számára. De külön-külön egyik idézet sem egészen igaz, csak az életmű egésze az, ami egészen igaz. Ezt kell minekünk birtokba vennünk. És ehhez csak segítenek a magyarázatok, de senki sem olvassa el helyettünk magát a költőt. Ezt nekünk kell mindig újra meg újra megtennünk, hogy költészetéből lassanként elénk álljon ő, akit oly jól ismerünk. De mindig vigyáznunk kell, hogy őrá nézzünk, őt ismerjük, és élő valóságát ne tévesszük össze tiszteletre méltó, de megmerevedett szobraival.” (Hegedüs Géza, 1991)

„Közhelyszerűen hangzik fel állandóan a szinte megcáfolhatatlan állítás: a magyar közönség számára az első költő Petőfi Sándor. Nem azt jelenti ez, hogy ő lenne a legjobb vagy legnagyobb költő (bár nem kevesen vannak, akik így vélekednek), hanem azt, hogy a magyar nyelvű közösségben aligha akad olyan írni-olvasni tudó valaki, aki ne hallotta volna Petőfi nevét és jelentőségét, ne tudná, hogy költő volt (még ha verseit nem is ismerné), s bizonyára nem kevesen vannak e magyar nyelvű közösségben, akik csak Petőfiről tudják biztosan, hogy költő volt, s ha irodalomról esnék szó, elsőként vagy egyetlenként őt neveznék meg. Ilyen értelemben Petőfi jelenléte a magyar nyelvű közösség kulturális, politikai és mindennapi életében egyértelműen unikális jelenség, amelynek szociálpszichológiai összetevői, működése és hatása komoly tudományos elemzést igényelne.” (Margócsy István, 2022)

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér emlékezése Petőfi Sándor emberi és költői nagyságára az intézmény honlapján és Facebook-oldalán követhető nyomon.

Vass György

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép.