„...ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdető táblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. [...] Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben. Azon a tündöklő papírtáblán Ferencz József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónraléptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az osztrák-magyar monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé” ‒ emlékezett Bánffy Miklós későbbi magyar külügyminiszter 1916. november 22-re, mikorra elterjedt a hír.

Ferenc József császár és király végtelen hosszúnak tűnő, 68 éves uralkodása 1916. november 21-én, kedden este 9 órakor ért véget. Ágyban, párnák közt halt meg, hálószobájában a Schönbrunni kastélyban. Még az ágya is olyan volt, ami inkább egy bürokratához, mintsem császárhoz illett: egyszerű, fényűzéstől mentes. Pont olyan, mint állítólagos utolsó mondata: „Fáradt vagyok.” Uralkodása – bármilyen rosszul indult is számunkra – a Magyar Királyság történetének egyik fénypontja, hazánk gazdasági súlya a közös birodalmon belül pedig folyamatosan nőt, Budapest igazi pezsgő világváros lett, amelyet fejlett vasúthálózat kötött össze a világgal, míg az ország kikötője, Fiume távoli országokba továbbította a magyar ipar termékeit. Az Osztrák-Magyar Monarchia Európa második legnagyobb területű állama volt (Oroszország után), lakossága 1910-re elérte az 54 millió főt, ezzel körülbelül a világ 8. legnépesebb államának számított, megelőzve még Nagy-Britanniát, Franciaországot (törzsterületüket nézve) és Japánt is! Ezen belül a magyarság aránya fokozatosan nőtt: míg 1848-ban a Magyar Királyság lakosságának alig 40%-a volt magyar anyanyelvű, addig 1910-ben már 54%. Az 1849-ben még rettegve gyűlölt Ferenc József 1916-ra Ferenc Jóska lett, ám ahogy uralkodása háborúban fogant, ugyanúgy háborúba hullott vissza 1914-ben.

Szinte mindenki érezte, hogy egy korszak ért véget 1916 novemberében. Ugyanakkor sokan reménykedtek abban, hogy az új király majd békét teremt valahogy, és visszaállítja az 1914 előtti békés fejlődés korszakát. Nehéz küldetés várt a trónörökösre, Károly főhercegre. Mindenekelőtt császárrá és királlyá kellett lennie. Míg a császári koronázás sosem történt meg (ezt a címet Habsburg trónörökösök gyakorlatilag automatikusan megkapták), a magyarok ragaszkodtak a koronázás mielőbbi megtartásához, hiszen ez volt a kiegyezés egyik alapköve, a stabilitás alapja. 1867-ben maga a dualista monarchia is a koronázással jött létre szimbolikusan. Az szintén világos volt, hogy ennek levezénylése az országgyűlés feladata, így testületet alakítottak: a Koronázási Ünnepélyt Megszervező Bizottság elnöke Jekkelfalussy Zoltán kamarás, miniszteri tanácsos lett. Négy albizottság (forgalmi, rendészeti, tribünjegyi, művészeti és műszaki) állt fel a résztevékenységek elvégzésére. Az első kettő feladata nevéből is kiderül, míg a tribünjegyi arról döntött, ki hova kaphat jegyet a koronázás során. A művészeti és műszaki albizottság – a már idézett Bánffy Miklós gróffal az élén – kapta a legnehezebb feladatot, az egész koronázási díszlet és koreográfia megtervezését és kialakítását.

Az esemény forgatókönyvének alapját az 1867-es koronázás adta, de a háborús helyzet miatt kissé kurtább költségvetéssel kellett megvalósítani, bár azért a külsőségek pompásak lettek. A koronázással gazdasági okokból is igyekezni kellett, mivel 1917-re tolása esetén előbb az új költségvetést kellett volna az országgyűlésnek elfogadnia, ami rendszerint nem történt meg gyorsan. Így viszont mindössze egy hónap maradt az előkészületekre. Végül december 30-at tűzték ki dátumnak. Rengeteg dolgot meg kellett oldani ezen szűk idő alatt. Bár szerényebbre vették, de így is rengeteg művészt és szakembert kellett bevonni az előkészületekbe, ráadásul a háború miatt sok mindenből már hiány alakult ki. Azért a szervezők mindent elkövettek, hogy az ünnepség méltó legyen az ország történelméhez, és nem is okoztak csalódást. Bánffy Miklós így írta le a munkájukat: „A Dísztéren, azokban a bolthelyiségekben, melyekre Zala mester angyala a lábujjával mutat, helyezkedtünk el; az volt a mi központunk. Műhely is volt ez, tervező műterem és iroda is. Fűthetetlen és hideg, de a jó nagy magas ablakok mögött mindenütt világos. Odabenn pedig furcsa élet indult. A leghosszabb helyiségben széles rajztáblák sorakoztak a homlokzat hosszában, melyeken az építészek Györgyi Dénes, Kós Károly, Pogány és olykor Lechner öles rajzsínekkel pontos terveket kellett papírra vessenek, mialatt a hátuk mögött a fiatal Lehoczky hat méteres címereket írt a falra. Közben a sarokban hol gipszeket öntenek, hol papier maché-t pacskoltak. A szomszéd szobában lécből összerótt csontvázakon szobrok dúcosodtak nagy sietséggel, mintha a figurák máról holnapra híznának kerekre. A terem legvégén írógép kattogott szüntelen. Nemez, posztó és bársony minták garmadái mellett, mintázni való agyagládák, plásztolin-kockák, gipszöntő vedrek, enyves papírlemezek között bukdácsolt az ember, míg egyik ajtótól a másikig eljutott.”

A város fellobogózva, a vár tribünökkel tele, míg a koronázásnak helyet adó Nagyboldogasszony-templom (közismert nevén Mátyás-templom) belseje vörös bársonyba öltözve várta 1916. december 30-át. Utóbbiban elbontották a padsorokat, lelátókat eszkábáltak a helyükre, hogy többen elférjenek és jobban lássanak. A templom belső díszítéséről Lechner Jenő gondoskodott. Mindent értékes szőnyegekkel és drapériákkal burkoltak be, az oltár fölé sátrat, a bejárat elé baldachint építettek, a bejárathoz pedig piros-fehér-zöld szőnyeg vezetett. A koronát díszes külsőségek mellett szállították ide az ünnepség előtt. Jogi problémákat is meg kellett oldani. Normál esetben a koronázás egyik főszereplője a nádor volt, ám ezt a posztot 1848 óta nem töltötte be senki. Így nádorhelyettest kellett választani. A feladatot végül Tisza István miniszterelnök kapta, így ő tehette a koronát a trónörökös fejére, holott köztudott volt, hogy Károly annyira nem szimpatizál a monarchia erős emberének számító Tiszával. A koronázás minden momentumát megszervezték, minden ruhát külön erre az alkalomra terveztek. Az érkező magyar arisztokraták sokszor több évszázados díszmagyart öltöttek, amelyben már őseik is koronázni mentek. Az akkor 4 éves Ottó trónörökösnek, Károly és Zita fiának szintén külön kis díszruha készült (a képen). Maga Tisza kirítt a tömegből egyszerű kálvinista fekete öltözésékével. A koronázást megelőző napokban külön próbát tartottak szinte mindenből.

Az uralkodópár 1916. december 27-én, 14 órakor érkezett meg Budapestre, a Nyugati pályaudvarra, ahonnan hintó vitte őket várbeli szállásukra. Minden szertartásosan zajlott, komoly feladatot róva a királyi párra. December 30-án ünnepélyes ülés volt az Országházban, mely során a koronázást mindkét ház jóváhagyta, majd mindenki elindult a várba. Szürke, borongós reggelre virradt, de az egész város ünnepelt, és a hangulat is bizakodó volt, különösen azok után, hogy a német és osztrák-magyar seregek december 4-én bevonultak Bukarestbe – úgy tűnt, jól alakul a háború. Reggel 7 órakor a templomban lepecsételt ajtók mögött őrzött koronázási ékszereket előszedték, és vánkosra helyezték a koronaőrök felügyelete mellett. A királyné számára külön koronát hoztak, azt, amelyet Erzsébet királyné is használt 49 évvel azelőtt. Csernoch János hercegprímás, a koronázási szertartás – király utáni – legfontosabb szereplője 8:30 körül érkezett. Neki koronáznia kellett, és a mise celebrálása is rá hárult. A szakolcai születésű érsek jellegzetes szlovák akcentussal beszélte a magyart. Közben a leendő király és királyné is készülődött, mindenekelőtt meggyóntak (a szertartás során áldozniuk kellett), majd hintón a palotából a templomhoz vonultak. Az uralkodópár érkezését harsonák jelezték. Felcsendült Liszt Ferenc remeke, a Koronázási mise, amelyet még az 1867-es alkalomra komponált. A királynét a veszprémi püspök koronázta meg, a királyt Tisza és Csernoch közösen (a címlapképen). Ezt követően Károly király kezébe adták a jogart és az országalmát, majd Tisza a trónszékhez vezette az uralkodót, és elkiáltotta, „Éljen a király!”, amelyet a tömeg többször visszhangzott. Odakint ekkor eldördültek a Citadella ágyúi, odabent felcsendült a Himnusz. Az országnak ismét királya volt.

Bár a koronázás előkészületeiről és a napvágásról / kardvágásról filmfelvétel és rengeteg fénykép készült, magán a templomi koronázáson ezt megtiltották, így utóbbit festményen és rajzokban örökítették meg az utókornak. A kétórás mise végeztével az eseménysorozat folytatódott, következett a koronázás világi része. A király aranysarkantyús vitézeket avatott (világháborús hősöket), majd esküt tett, hogy megtartja az ország törvényeit és szokásait. Utóbbi nyilvános volt, a tömeg előtt zajlott, a templom előtti téren. Az eskü éppen 12 órakor ért véget. A király innen a koronázási dombhoz indult díszes menettel, lovon, fején a Szent Koronával, vállán a palásttal, oldalán a koronázási kard függött. A királynak lovon kellett felvágtatnia a koronázási dombra, és a négy égtáj felé suhintania kardjával, jelezve ezzel, hogy megvédi az országot, bármely irányból is támadjon rá az ellenség (ez a már említett napvágás / kardvágás). A koronázási dombhoz minden vármegye küldött földet (rendszerint valamilyen fontos történelmi esemény helyszínéről), így jelképezve a királyság egész területét, sőt spontán kezdeményezésként a májusban elhunyt Görgei Artúr kedvenc visegrádi fájának tövéből is hoztak bele egy rögöt... Itt mindennek szimbolikája volt, a Mátyás-templomban felállított trónszékek díszítőelemeitől a kiaggatott címerekig. Ebben az eseménysorozatban, mint cseppben a tenger, ott feszült az egész magyar történelem Árpádtól az aradi tizenhármakig.

A dombot a Szent György téren építették fel. Az itt készült felvétel ma is rendelkezésünkre áll. Károly király – e néven a negyedik ‒ ezüstpatkós fehér lován felvágtatott a dombra, és a tömeg ujjongása mellett mind a négy irányba lesújtott. A fején megingó korona kitaláció, ilyennek nincs jele a felvételeken, sem a kortárs leírásokban. Utólag persze sok mindent bele lehet képzelni a dolgokba, de a király fején lovaglás közben megmozduló korona éppen nem lett volna nagy csoda... Főleg, hogy a Szent Korona közismerten nagyobb az átlagos emberfej méreténél (átmérője 21,6 cm), hiszen alatta régen sapkát hordtak. Mindenesetre csak később említettek ilyet, 1920 után. A koronázás nyilvános része ezzel véget ért, a fárasztó napot követően még a koronázási vacsora maradt hátra, ahová már csak a szűk országos elit és a diplomáciai képviseletek tagjai kaptak meghívást.

1916. december 30-án még nem sejthették a jelenlévők, hogy nem következik újabb koronázás, IV. Károlynak kétévnyi uralkodás sem jut majd, és a birodalom vele együtt süllyed el. Nekünk még jobban fáj, hogy ezzel együtt a történelmi Magyarország is megsemmisült, a koronázási dombba 1916-ban még földet küldő számos megye területe pedig hamarosan idegen megszállás alá kerül. A dicső napok talán elmúltak, de azért ne felejtsük őket!

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bánffy Miklós: Emlékeimből. Kolozsvár, 1932; Maczó Ferenc: Az utolsó magyar királykoronázás. Budapest, 2016

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.