Mai fejjel persze meglehetősen gyermeteg és vékonyka olvasmány, de akkoriban nagy hatással volt rám, és öcsémmel még műanyag katonákkal is eljátszottuk a szabadságra sóvárgó trák gladiátor csatáit. A történelem nem fantasy, itt nincs jó és rosszak harca – ilyet csak nagyon elfogult elmék láthatnak bele bármelyik háborúba ‒, de ha mégis van, ami némileg közel állhat ehhez, akkor az leginkább egy rabszolgafelkelés az ókori Róma ellen.

Kedvenc – immár a Peko Publishing által átvett – sorozatom, a Hadiakadémia tavaly is több kiváló kötettel örvendeztette meg a hadtörténelem iránt érdeklődő olvasókat, s ennek keretében jött ki ősz elején Barry Strauss kötete Spartacus háborújáról. Naná, hogy nagy várakozással néztem elébe! A kötet természetesen Spartacus származása és a rá vonatkozó történelmi források bemutatásával kezdődik, majd meglepően röviden villantja csak fel a gladiátorok életét. Persze sok könyv bemutatta már ezt tesztoszteron-túltengésben szenvedő miliőt, de az alig 10 oldalt, ami erre lett szánva, még így is keveselltem. Ehhez képest Strauss rengeteget pazarol például a spekulatív elméletekre. A szerző túl sokat lát bele Spartacus és Dionüszosz kultuszának kapcsolatába, ami ugyan ötletnek jó – talán még igaz is ‒, de forrás hiányában nehezen bizonyítható, és a kötetben mindenképpen túl sok mondat van elvesztegetve rá. Plutarkhosz ennyit közöl: „Mint mondják, amikor Rómába vitték a rabszolgavásárra [Spartacust], álmában kígyó tekerőzött arcára, és vele egy törzsből származó felesége, egy jósasszony, aki be volt avatva a dionüszoszi misztériumokba, ezt úgy értelmezte, hogy a kígyó nagy és félelmetes hatalmat jelez, de szerencsétlenséget is hoz Spartacusra. Ez az asszony akkor is vele volt, és most is követte a szökésben.”

Mindössze ennyi képezi ugyanis a Strauss által sokszor kiemelt kapcsolatot Spartacus és Dionüszosz isten kultusza között. Ez az összes információnk egyébként a feleségéről is. Egy kicsit talán erős erre visszavezetni Spartacus parancsnoki karizmáját, és ezt a trák asszony által vezetett propagandahadjárat érdemeként értelmezni. Erre Strauss még rá is tesz (19.o.): „A Spartacus-történet egyben szerelmi történet és magasabb célokért folytatott küzdelem is. Spartacus mellett ott állt a felesége vagy szeretője, akinek neve nem maradt fenn. E névtelen Dionüszosz-papnő által hirdetett mondanivaló lelkesítő és felemelő volt.”

Egyiknek sincs semmi alapja. Még a neve sem maradt fenn a jósnőnek – ellentétben Spartacus vezértársával, Crixus-szal ‒, szerepe a felkelésben így egészen marginális lehetett. Az ókori szerzők kifejezetten szerették, ha történelmi elbeszéléseikbe nőket is belecsempészhetnek hősként – sorolhatnák Boudicát, Tomüriszt, Gorgót ‒, de itt ilyen nincs. Semmiféle love story nem bontakozik ki a leírásokból. Igazából azt sem tudjuk, hogy papnő volt-e, pláne nem azt, hogy mit hirdetett azon az egy álomfejtésen és jóslaton kívül, amit Plutarkhosz említett. A görög eredetiben nem is papnőnek, hanem jövőbelátónak / jósnőnek (mantiké) írják, aki pusztán járatos a dionüszoszi misztériumokban (az eredetiben: orgiaszmoisz, vagyis orgiákban!). Ezekre kissé bajos szerelmi történetet, vallási ideológiát építeni, vagy erre vezetni vissza Spartacus dél-itáliai támogatottságát! A felkelők minden bizonnyal egyszerűen szabadságot és jobb életet akartak, és ezt más és más módon akarták megvalósítani. Egyesek alighanem egyenesen fosztogatni akartak, és utána eltűnni a szerzett vagyonnal, mások meg inkább hazatérni szülőföldjükre. Nem túl szerencsés modern kliséket belelátni ebbe a felkelésbe, sem divatból fontos szerepet írni egy nőnek, akiről alig tudunk valamit, pusztán mert a történet egyetlen nőalakja és a korszellem erre kötelez.

El kell mondani a szerző védelmében, hogy sokszor nehéz a történész helyzete, különösen olyan forráshiányos történések rekonstrukciójánál, mint amilyen Spartacus háborúja. Strauss nem is állít bizonyíthatatlan dolgokat, csak óvatosan sejtet és feltételez. Kevés a konkrétum a történetírói leírásokban, tele vannak a hihetőség határát súroló legendás elemmel, és sok esetben egymásnak ellentmondó történetírói hagyományok alapján kell dolgoznia a mai kutatónak. Az amúgy sem túl vaskos kötet azonban még így is túlságosan spekulatív. A fejezetcímek inkább harsányak, mintsem indokoltak: „A thrák asszony” (nem is tudunk róla semmit), „A bosszú” (a szerző maga ismeri be, hogy valójában nem tudjuk Spartacus szökésének okait) stb. Nagyon sok a témaismétlés is, Strauss újra és újra elmond már közölt tényeket, amitől van egyfajta didaktikus mellékíze az írásnak. Csupa-csupa „valószínűleg”, „lehet”, „esetleg”. Azt persze be kell vallanom, hogy sokkal többet ezzel a forrásadottsággal nehéz kihozni a tényleges harci eseményekről, ellenben a kor római hadművészetét lehetett volna hosszabban fejtegetni, mert nem kapunk sokat belőle. Kissé mintha az író azt mutatná be, miként kellett volna Spartacusnak vezetnie a felkeléset (ideológiai töltet, célok, menedzselés stb.), és nem azt, mit tudunk ténylegesen róla.

A felhasznált irodalom elég érdekesen lett hivatkozva, én nem szeretem ezt a technikát szakkönyveknél. Ahhoz viszont a kötet nem eléggé szórakoztató, hogy elnézzem ezt a megoldást. Míg a forráshivatkozásokat rendszerint megkapjuk a lábjegyzetben, addig pontos szakirodalmi hivatkozás alig van. Ez még úgy is furcsa számomra, ha a könyv végén különféle csoportokba szedve elég bőséges irodalomjegyzéket kapunk. Mondjuk ott azért felhúztam a szemöldököm, amikor Strauss Mao Ce-Tungot citált, miként kell harcolni a lázadók ellen... Ez a forradalmi nosztalgia többször is áthatja a művet, holott Spartacus nem forradalmár volt, hanem szabadságharcos. A kettő messze nem ugyanaz.

A könyv kötött kiadásban jelent meg, és nem éppen olcsó, de mostanság kevés dolog az. Kicsit fájlalom, hogy már megint egy új méretet szabtak a sorozatnak, ez már vagy az ötödik különböző paraméter. Persze ez terjedelmileg kisebb könyv, de elképesztő, hogy a sorozat köteteit nem tudom egymás mellé állítani szépen a polcon, mert a 19 cm-től a 31-ig mindenféle gerincmagasság volt már. A magyar szöveg kellően gondozott, nem emlékszem elírásra vagy nem világos szövegre a fordításban. Más kérdés a borító. A védőborító – ez persze mindig szubjektív dolog – nekem nem tetszik, és nem csak a színei miatt, bár a piros-rózsaszín (vagy tudja fene, minek mondjam, a nőknek biztos van rá külön szava) eléggé nyugtalanító együtt, és semmiképpen sem kellemes a szemnek. A rajta vágtató alakkal kapcsolatban meg kérdéseim lennének, mert nem igazán értem:
- Miért lovagol egy murmillo gladiátor?
- Ha Spartacus akar lenni (aki kétségtelenül lovagolt), akkor miért hordja a gyalogos harchoz alkalmas, látást erősen korlátozó sisakot, és forgatja a kifejezetten gyalogos harchoz alkalmas gladiust?
- Miért hord láncinget, ha már az eredeti gladiátori felszerelését hagyták a fején és a kezében?
Mindegy. Szóval nem értem a borító koncepcióját, de tudom, hogy nem saját ötlet volt, és külföldi borító lett adaptálva. Ez az ábrázolás egy történelmi ponyvához inkább passzolt volna, mint hadtörténelmi műhöz.

Összefoglalva, kissé csalódott vagyok, bár nehéz megmondani, pontosan miért. Egyszerűen többet vártam, azt hiszem. Talán hasznosabb lett volna egy jobb könyvbe fektetni az energiákat a kiadó részéről. Bár érteni vélem a szándékot. Ókori témát nálunk nehéz eladni, és kétségtelen, Spartacus nevével még talán van erre a legnagyobb esély. Ám lehet, hogy érdemesebb lenne igazán kiemelkedő hadtörténelmi könyveket kiszemelni erre a célra, és eddig ez ment is. Robert Kershaw Harckocsizókja például egészen fájdalmasan kemény. Barry Strauss könyve Spartacusról ellenben a Hadiakadémia-sorozat talán leggyengébb kötete nálam. Szerencsére azóta már bőven kárpótolva lettem, de erre majd később térünk vissza egy másik könyvbemutatással.

Ahogyan említettem a bevezetőben, 2011-ben ezt írtam Spartacus személyéről.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.