Eleve ne is higgyünk neki, könyvek hosszú során át építgeti azt a magánmitológiát, amelyben a rockandroll kedvencek viselt dolgai és isteni pillanatai összeérnek Távolodó életeseményeivel és a fontos ráébredésekkel.

A zenei- vagy rockirodalom, ha leszámítjuk a tudományos szakmányt, általában kétpólusú: egyrészt roskadásig tele a piac a rajongói kötetekkel, ezek nagy része afféle térdre borulás, kisebb hányadában profi újságírói szakmunka; a másik nagy, de az előbbinél azért kisebb halmaz az érintettek önéletírása, amit vagy ténylegesen maguk követnek el, vagy a megírást profira bízzák. Nos, ez utóbbi körből kerülnek ki az emlékezetesebb darabok, főleg, ha szépítés és kerekítés mentes. Mivel Távolodó zenei szakíró is, tévedésből az előbbi táborba sorolhatnánk, de ne tegyük, mivel bármihez is nyúl, abból valódi irodalom formálódik, mégpedig lesallangozott, őszinte, bevállalós. Viszont már messze nem az a kegyetlen novellista, aki korábban volt, az évek rárakódásai, ha nem is puhították fel végzetesen, beleszőttek valami olyan életelfogadást, ami az élet apró és nagyobb eseményeiről, figyelmének és rajongásának tárgyairól visszatükröződik rá is.

Egyébként pedig: ami novelláiban és karcolataiban múltidézésnek és távolodásnak tetszik, az valójában az időtlenbe lépés, hiszen a jelenben a múltról írni egyrészt a jövőnek is üzenet, ami így annyit tesz, hogy mindhárom idősík folyamatos jelenné válik, ez pedig már időparadoxon, vagyis tiszta sci-fi. Hogy folk, beat, pszichedelikus rock, punk vagy funk, ezek is csak afféle űrhajók, amikkel napi szinten elűzhetők a hétköznapok, mert tudjuk jól, hogy az igazi kín az odahagyott múlt édes gyötrelme, a betöltetlen megváltódás. Rendre úgy tűnhet pedig, minden adott a szabaduláshoz, aztán valahogy mégse jön össze soha. Távolodó azon kevesek egyike, aki képes ezt jól megírni, és ezzel talán saját magán is tud segíteni, de rajtam biztosan. Többek közt azzal a finom, szórt fényű eleganciával, amivel a családi drámákról, például az anyjával való viszonyról mesél. Például mintha minden meg lenne bocsátva visszamenőleg is. De azért abból a néhány húsba vágó fél és egész mondatból kiérezhetők a viszony-horror utórengései…

Ám messze nem csak ezekből a máig karistoló megélésekből áll össze a könyv, és mintha már nem is csak az számítana, ami kiélezett drámákban, elvesztegetésekben, hiányokban ölt formát, ezek már-már átkonvertálódtak toldalékviszonyokká, meg vannak említve ugyan, de jobbára csak rájuk legyintve, és így még fontosabbá lettek azok a pillanatok, amiktől kicsit kivilágosodott az is, ami korábban még nem. És bár eddig novellistaként próbáltam eladni Távolodót, állítsuk vissza kissé a fókuszt zenei újságíró énjéig, hiszen a Hallgatás tömve van muzsikus hőseivel. Akik egyben kultúrát alakító művészek, költők is. Persze ettől még a korábbiak sem vesztik érvényüket: az a sűrítési technika, amivel ifjúságot, mulandóságot, rajongást, szerelmeket és egész sorsokat képes bekezdésekbe és mellékmondatokba csomagolni, működőképes az egyedüllét tükrözésének aktusaiban, és akkor is, amikor Bowie, Patti Smith, a Beatrice, a Jefferson Airplane, Betty Davis vagy Dévényi Ádám lép mellénk. És nemcsak életművek, de egész műfajok, színterek, popzenei korszakok (polbeat, klezmer, roma folk, jugó sevdalinka) épülnek be ebbe a külső-belső nézőpontokból is értelmezhető magánmitológiába. Néha még a politika is, de az leginkább csak abszurditásai és kicsinyességei okán, aminek semmi köze fontoshoz, élhetőhöz, szerelmeteshez. Ha csak egy adatokkal teleírt tabló előtt álldogálnánk, lett-légyen az alapos, precíz, minden igényt kielégítő is, szó nélkül haladnék tovább, mert úgy tűnik, engem például nem boldogít információk, adatok, objektív tények sorjázása, kizárólag a közös belső térben szemlélődés. Amit minden jel szerint csak kevesek értékelnek igazán. És ha kissé el is lépünk a Hallgatástól, a lényeg marad: a világból és az életből mindig az a legérdekesebb, amit valaki már személyessé formált. Ha pedig el is tudja azt énekelni, zenélni vagy éppenséggel regélni, akkor nyert ügyünk van.

A címet direkt kerültem eddig, főleg önvédelemből. De ha tévednék, és szó sincs a jelentéstöbbletek közt leállásról, mondjuk utolsó zenei könyvről, akkor bocs, hogy egyáltalán szóba került. Aztán persze a záró, Emlékkönyv című fejezet elhozza a megnyugvást úgyis. A régmúlt magyar kislemezei közt turkálást konkrétan elirigyeltem, és nem csak mert az ifjonti hangulatok beidézésénél nincs jobb legális tudatmódosító, de olyanok is kimondathatók a kölyökkori énnel, amik másként tán nem. Míg a kötet eleji Bowie fabulában egyszerre örülhettünk a hős elrugaszkodásának és földre szállásának, vagy később képbe kerülhetünk végre cigányhallgató ügyben, az Emlékkönyv fejezetei az eddigieknél is mélyebbre mutatnak befelé. „Kár, hogy már nincs meg a furulyám. Igaz, hippik sincsenek. A kluboknak lőttek, a Badacsonyt lenyúlták. Az elveszett nemzedék végleg elveszett. És nem vagyok ott, és itt is csak éppen, és már soha nem veled. Viszont már két lemezjátszóm is van! Egy külön rendszer működteti a múlt időt. Egyetlen mozdulat, és már pörögnek is az ábrándjaim! Sikerült úgy belaknom őket, hogy kihúzzam szombat és vasárnap nélkül is.”

De nem ez a vég, és nincs is benne semmi keserű, Távolodó hangját eleve átjárja a sokat látók humora, és ha ez leginkább az élet meghaladhatatlan képtelenségeinek leszálazódása is, legalább ott van menedékként. Az utolsó mondatok elengedési aktusával pedig tényleg átlép az időtlenbe.

A Hallgatás különböző online magazinokban megjelent zenei tárgyú cikkek gyűjteménye az elmúlt néhány évből. Megjelentette a Rézbong Kiadó 2022 őszén.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu