Leonardo, Michelangelo, Raffaello – e 3 névvel határozzák meg a reneszánsz fénykorát. Közülük az 1452-ben született Leonardo da Vinci sokoldalúan tehetséges, szeretetre méltó fiatalember volt, aki nemcsak a képzőművészetben, hanem a tudományok és a zene területén is kiemelkedett. Hangulatváltozásai következtében viszont kevés művét fejezte be, annyira törekedett a tökéletességre, olyan igényes volt önmagával szemben. „Na hiszen ez nem fog elérni semmit sem, hiszen már akkor azon töpreng, hogyan fejezze be munkáját, amikor még hozzá sem kezdett!” ‒ mondta róla X. Leo pápa.

Páratlan rajztehetsége már nagyon korán megnyilvánult, ezért 1469-ben Andrea del Verrocchóhoz adták tanulni. „Olyan igyekezettel és olyan tökéletesen rajzolt papírra is, hogy ami e művek finomságát illeti, soha senki se tudta utolérni” ‒ állította róla Giorgio Vasari. Egy anekdota szerint amikor Verrocchio megpillantotta tanítványa angyalát az övé mellett, soha többé nem vett ecsetet a kezébe. Leonardo gyors, energikus tollvonásokkal vázolta fel mozdulatokban gazdag figuráit. Ugyanakkor fegyelmezett, aprólékos természethűség jellemezte. Az olajtechnikánál, a természet pontos visszaadásánál a németalföldi mesterekhez igazodott.

30 évesen váratlanul hátat fordított szülővárosának, hogy Milánóban kezdje újra pályáját, fontosabb megbízatások reményében. A Sziklás Madonnával vált itt elismert festővé, valamint hírnevéhez leginkább a Hölgy hermelinnel, Az utolsó vacsora és a Mona Lisa járultak hozzá. A csapongó művész végül – sokrétű feladatai miatt – 18 évig tartott ki Milánóban, 1499-ben aztán megkezdődött vándorélete. Római tartózkodása 1516-ban ért véget, miután pártfogója, Medici elhalálozott. Ezután elfogadta a meghívást a francia királyi udvarba, majd 1519-ben Cloux-ban, egy Loire menti kastélyban halt meg. Mindösszesen 20 festményt, ezzel szemben 10 ezer oldal változatos témájú, rajzokkal, vázlatokkal illusztrált jegyzetet hagyott hátra, ennek egy része később elkallódott. Tanítványai másolatai révén ismerjük több elveszett művét.

Leonardo legismertebb műve, a világ egyik leghíresebb festménye a Mona Lisa, Lisa del Giocondo portréja. Számos érdekes értelmezése született: a kép nem is női képmás, hanem az önarcképe, és homoszexuális vonzalmairól árulkodik. Ha mégis nő, akkor terhes, szifiliszben szenved, vagy féloldali arcbénulása van. Keletkezési körülményeiről sokat tudunk, Lisa férje jómódú firenzei selyemkereskedő volt, beletartozott a festő családjának baráti körébe. A portré megrendelése is konkrét körülményeknek köszönhető: Francesco del Giocondo új házat vett családjának, és a hölgy néhány hónapja fiút szült, ezért rendelték a festményt, amely valamikor 1503 és 1514 között készülhetett.

Formai megoldásainál a 15. század végi firenzei portréfestészet példáihoz igazodott. A teraszon ülő modell a messze a ködbe vesző táj előtt jelenik meg. A félalakos kép nagyrészt a közönség felé fordul, viszont az ábrázolt személy közelebb került a kép elülső széléhez, ezáltal kisebb távolság választja el a nézőtől, szinte kidomborodik a háttérből. Az arc a kép előtt található mesterséges fényforrásból kapja a megvilágítást. Titokzatos mosolya megfelel a korabeli női vonzóerőnek: vidám, de visszafogott, a szépsége mellett az asszony erényességére is utal.

Leonardo da Vincinek az 1530-as években szerezte meg néhány festményét I. Ferenc francia király. A Mona Lisát 4000 aranyért vásárolta meg, így került a francia kastélyokba, majd a forradalom után a párizsi Louvre-ba vitték. Olyan őszinte csodálat vette körül a látogatók és a múzeum dolgozói számára is, hogy soha senki nem gondolt volna az elrablására. A sejtelmes mosolyú női portré a 20. század elejére a Louvre egyik fő látványosságává vált, már akkoriban tömegek keresték fel. A franciaországi múzeumok főigazgatója 1910-ben azt nyilatkozta, hogy a Mona Lisát ellopni olyan lenne, mintha a Notre-Dame egyik tornyát vinnék el. A következő évben mégis megtörtént az elképzelhetetlen, elrabolták. Ráadásul az elkövető nem hagyott egyetlen apró nyomot sem maga után.

Korábban számos festő jelent meg a kép előtt, hogy másolatokat készítsenek róla. Számukra létrehoztak egy kis raktárat, ahova betehették a felszerelésüket. Vincenzo Peruggia (a fenti képen) tudott erről a kis helyiségről, mivel régebben a Louvre-ban dolgozott. Üvegtárlókat készített, többek között a Mona Lisa számára is, így jól ismerte a körülményeket. Kedves, alacsony, bajszos férfi volt, senki sem feltételezte volna róla, hogy rosszat tervez. 1911. augusztus 20-án elrejtőzött a múzeum kis raktárhelyiségében. Másnap, hétfőn az intézmény nem nyitott ki a látogatók előtt, de a személyzet egyes tagjai bent voltak. Peruggia takarítóruhába öltözött, odament a Mona Lisához, leakasztotta a falról, és elsétált vele. A közeli szervizlépcsőn akart távozni, de kiderült, hogy nem jó a kulcs a lépcsőházhoz. Már feszegette a zárat, amikor megjelent a múzeum egyik vízvezeték-szerelője, aki segített neki kinyitni az ajtót, szabad utat biztosítva ezzel a festmény ellopásához.

Hihetetlen, de a Mona Lisa eltűnését kedd délutánig észre sem vették. Akkoriban gyakran előfordult, hogy eltávolították a tárgyakat a kiállításból fényképezés vagy más vizsgálatok miatt, így nem lett gyanús. Kedden dél körül a festő Louis Béroud, aki azért jött, hogy felvázolja a Mona Lisát kiállítva a Louvre-ban (a lenti képen), megkért egy biztonsági őrt, hogy mutassa meg neki, merre találja a képet. Amikor azonban az őr nem találta a híres alkotást, a múzeum kihívta a rendőrséget. Aznap este jelentették be a lopást a világnak: „A Mona Lisa eltűnt. Fogalmunk sincs, ki követhette el a bűncselekményt.” Az esemény közfelháborodást váltott ki Franciaországban, de Európában is, sőt az egész világ megdöbbent. A nyomozók tanúkat hallgattak ki, ujjlenyomatokat vettek, átkutatták az autókat, ellenőrizték a gőzhajók utasait, még a gyalogosokat is. A tolvaj 29 éves férfit – mint egykori Louvre-alkalmazottat – kétszer is kihallgatták, de a rendőrség sosem tartotta komoly gyanúsítottnak. Olyan művészek is gyanúba keveredtek, mint Guillaume Apollinaire vagy Pablo Picasso. Előbbi korábban olyan nyilatkozatot tett, hogy fel kellene gyújtani a Louvre-t, utóbbi pedig nyíltan szembefordult a 20. század előtti műalkotásokkal.

Hatalmas erőkkel keresték a festményt, de egyszerűen nyoma veszett. A rendőrség nem hitte, hogy profi tolvajokkal állnak szemben, mert egy ilyen híres kép eladása teljesen reménytelen lett volna. Ahogy múltak a hónapok, egyre több találgatás látott napvilágot. Néhányan úgy gondolták, hogy az amerikai bankmágnás J.P. Morgan szervezte meg a rablást, hogy megerősítse magánművészeti gyűjteményét, de látni vélték a festményt a világ különböző pontjain: Brazíliában, Oroszországban és Japánban. A pesszimisták pedig attól tartottak, hogy da Vinci 400 éves remekműve örökre elveszett.

Peruggia tudhatta, hogy a világ leghíresebb festményét nem lehet értékesíteni, két évig rejtegette a Louvre-tól néhány percre található kis lakásában. „Elvesztem a mosolyában, és minden este gyönyörködtem a kincsemben, szerelmes lettem belé” – mondta később. Végül 1913-ban egy bőröndben Olaszországba csempészte azzal a szándékkal, hogy visszajuttassa az olaszoknak. A titokzatos tolvaj tehát hazafias cselekedetből tulajdonította el a festményt, az volt a célja, hogy a kép hazakerüljön Firenzébe, az igazi „otthonába”.

Peruggia aztán 1913 novemberében Leonardi álnéven eladásra kínálta a Mona Lisát Alfredo Gerinek, a kor egyik leghíresebb műkincskereskedőjének félmillió líráért. Geri először nem hitt neki, aztán mégis találkozott az Uffizi Galéria igazgatójával együtt Leonardi-val: akkor látták, hogy a kép valóban az eredeti. Feljelentették a tolvajt, akit 1913. december 11-én letartóztattak. Peruggiát lopással vádolták, és bíróság elé állították. Vallomása során kijelentette, a nemzeti büszkeség ösztönözte arra, hogy megszerezze a festményt, mert azt hitte, Napóleon ellopta az olasz néptől. Nem tudjuk, hogy ez hatotta-e meg az olasz bírákat, de végül mindössze egy év börtönbüntetést kapott, amelyből csak hét hónapot töltött le, és szabadulása után hazájában hősként ünnepelték az egykori szobafestőt.

Így a festmény több mint két év után, 1913. december 13-án visszakerült Párizsba, a Louvre-ba, azóta is ott tekinthető meg. A világ egyik legjobban őrzött műtárgyának elrablása persze ma már jóval komolyabb kihívás lenne a szigorú óvintézkedések miatt. Évente mintegy 8 millió látogatót fogad, és mindenkire mosolyog azzal a titokzatos arckifejezésével.

Sulyok Attiláné

Forrás: Frank Zöllner: Leonardo da Vinci 1452-1519, Gila Zsuzsanna: Itáliai reneszánsz mesterek; Gérard Legrand: A reneszánsz művészete; rubicon.hu; vasarnap.hu; divany.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép.