Albert Schweitzer 1875. január 14-én született lelkészi családban, a felső-Rajna megyei Kayersberg városában. Az érettségi után a strassbourgi egyetem teológiai és filozófia szakán tanult. Ezzel párhuzamosan egyre magasabb szintre jutott orgonaművészi tanulmányaiban is. Államvizsgája után a párizsi Sorbonne-on filozófiát hallgatott, és zenei tudását is tovább mélyítette.

Amint leteszi doktori vizsgáját, segédlelkésszé nevezik ki, és elindul orgonaművészi pályája. Akár elégedett is lehetne, de ő már nagyon fiatalon, huszonegy évesen arra az elhatározásra jut, hogy legfeljebb harmincéves koráig él pusztán a tudományoknak és a művészeteknek. Azután olyan hivatásnak szenteli életét, amellyel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget.

Huszonhatévesen találkozik a gaboni misszióra szóló felhívással, és azonnal úgy érzi, megtalálta, amit keresett. Egy év múlva kezdi el orvosi tanulmányait, amelyet 1912-ben fejez be a trópusi betegségek gyógymódjainak megismerésével.

Első tartózkodása a gaboni Lambarénében 1913 és 1917 közé esett. Azért indult útnak, hogy kórházat alapítson az egyenlítői Afrikában. Az első nehézséget az építkezés jelentette, mert nehéz volt beszerezni az alapanyagokat, és talán még ennél is nehezebb feladat munkásokat találni. Schweitzer egy tyúkólból kialakított rendelőben kezdte meg a gyógyítást. Az első naptól fogva sok beteg érkezett hozzá, és az évek folyamán számuk csak növekedett. Eközben gyakran még az élelmezés is gondokat jelentett. Leginkább a környékbeliek szegényes adományaiban és az Európából érkező segélyekben bízhatott.

„Eleinte igencsak terhesnek éreztem a sok hercehurcát; lassanként azonban rájöttem, hogy a gyakorlati nehézségek elleni küzdelem megéri a fáradságot. Ma már ott tartok, hogy egy megrendelés gondos elkészítése művészi élvezetet jelent számomra.”

A kérdésre, hogy mit jelenthet egy-egy orvos a világ nyomorúságához képest, így válaszolt: „A magam és a többi gyarmati orvos tapasztalatából azt felelhetem, hogy egyetlen orvos – még akkor is, ha a legszerényebb eszközök állnak rendelkezésére – igen sokat jelenthet rengeteg embernek. A jó cselekedetek pedig, amelyeket véghez vihet, többet érnek, mint az, amit az életéből feláldoz, és meghaladják a rendelkezésére bocsátott erőforrások értékét.”

Albert Schweitzer Lambarene-ben (1964)

Schweitzer munkája közben minden erejével azon volt, hogy megragadja az erkölcs alapvető és általános fogalmát. Itt talált rá arra az eszmére, ami hivatástudatát táplálta élete végéig.

„Az ember számára titokzatos módon adatnak az eszmék, amelyek lényét és életét meghatározzák. Amikor kilép a gyermekkorból, az eszmék bimbózni kezdenek benne. Ha lelkét megragadja az ifjúság lelkesedése az igaz és jó iránt, a bimbók kivirágzanak és gyümölcsöt teremnek. További fejlődésünkben az a lényeg, hogy életfánk a maga tavaszán sarjadt gyümölcseiből mennyit képes megőrizni.

Mint hű tanácsadó kísért utamon a meggyőződés: egész életünkben küzdenünk kell azért, hogy ugyanolyan készek legyünk a gondolkodásra, és ugyanolyan fogékonyak maradjunk, mint ahogy ifjúkorunkban voltunk. Ösztönösen védekeztem ellene, hogy azzá váljak, akit a hétköznapi szóhasználatban „érett ember”-nek neveznek.

Az „érett” kifejezés – emberre alkalmazva – számomra mindig kínosan hangzott, s még ma is így hangzik. Az érettség, amit látni vélünk az embereken, csupán rezignált „bölcsesség”. Az egyes ember mások életpéldája nyomán jut el ide, s közben ifjúsága drága gondolatait és meggyőződéseit sorra feladja.

Hitt az igazság győzelmében, már nem hisz benne.
Hitt az emberekben, már nem hisz bennük.
Hitt a jóban, már nem hisz benne.
Küzdött az igazságért, már nem küzd érte.
Bízott a jóság és békeszeretet hatalmában: már nem bízik benne.
Tudott lelkesedni: most már nem tud.
Hogy simábban hajózhasson az élet viharai között, könyített hajója terhén. Kidobálta a nélkülözhetőnek vélt javakat. De, amitől így megszabadult, az volt élelem- és ivóvízkészlete. Most már könnyebben hajózik, de pusztulásra, sorvadásra ítélten.”

Az élet tisztelete – így fogalmazta meg azt az eszmét, amely egész életének erkölcsi alapjává, és csodálatra méltó tetteinek hajtóerejévé vált.

Eszméjének kifejtésében azt írja, etikussá válni azt jelenti, hogy gondolkodóvá válik az ember. Szükségesnek tartja a világ, a természet megismerését, ahhoz, hogy fölébredhessen az emberben az élet tisztelete, de ez a tudás nem hideg információ. Minden igazi megismerés átélésbe megy át, átformálja az ember belső magatartását a megismert dologgal kapcsolatban. Ez a megismerés nem indulhat máshonnan, mint belülről, azaz önmagunk megismerésével kell kezdődnie. Saját működésünkön, élni akarásunkon keresztül érthetjük meg és élhetjük át a többi élőlény küzdelmeit és szenvedéseit.

„Csak akkor igazán erkölcsös az ember, ha engedelmeskedik annak a belső kényszernek, hogy minden hozzáférhető életnek segítségére legyen, s fél attól, hogy bármely élőnek ártson. Nem kérdezi meg, hogy egyik vagy másik élet – értéke szerint – mennyire érdemel részvétet… Neki maga az élet, mint olyan, szent.”

A Schweitzer Hospital Museum Lambarene-ben

Eszméje szerint az igazságért és jóságért folytatott harcot az ember leginkább önmagával vívja. Úgy gondolja, hogy az önmagunkkal folytatott belső harc és őszinteség a legjobb eszközök arra, hogy másokra is hatást gyakoroljunk. Ez csendes belső erővé válik, mely nem lármázik, hanem jelen van és hat. Schweitzer szerint az etika ott kezdődik, ahol abbahagyják a szónoklást.

„Az igazi tudomány, ha úrrá leszünk csalódásaink felett. Minden e világon a lélek erejéből fakad, ha elég erős lelkűek vagyunk: siker, ha gyenge lelkűek vagyunk: kudarc. Szerető magatartásom nem vezet eredményre? Csak azért, mert még mindig nem elég bennem a szeretet. Tehetetlen vagyok az igazságtalansággal és a hazugságokkal szemben? Mert magam sem vagyok még elég igazságos. Látnom kell, hogy az irigység és a rosszakarat miként űzik tovább gonosz játékukat? Ez azt jelenti, hogy még magam sem szabadultam meg mindenféle kicsinyeskedéstől és irigykedéstől. Békeszeretetemet félremagyarázzák és kigúnyolják? Mert még mindig nem elég erős bennem a béke szeretete.

A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi. Aki a saját megtisztulásán munkálkodik, attól senki sem rabolhatja el eszméjét. A jó és az igaz eszméjének hatalmát bensőjében éli át. Ha úgy látja is, hogy túl kevés az, amit ebből kifelé tud árasztani, mégis tudja, hogy hatása attól függ, mennyire tiszta bensőjében. Az eredmény talán még nem mutatkozik, vagy rejtve marad a szeme előtt. Ahol erő van, az hat is.

A Nap egyetlen sugara sem vész kárba, de a növénynek, amire árad, idő kell a sarjadáshoz, és aki vet, nem mindig éri meg az aratást. Minden értékes hatás, hitből való cselekedet.”

1917-ben, amikor visszatért Afrikából, feleségével együtt egy hadifogolytáborba internálták. Rá egy évre újra munkát kapott. Az elkövetkező hat évben több előadói és koncert körutat tett, Európa leghíresebb egyetemein tartott előadásokat. 1920-ban a zürichi egyetem díszdoktorává avatta.

1924-ben tér vissza újra Afrikába. A helyzet talán még nehezebb, mint első útja alkalmával. Egy idő után nyilvánvalóvá válik számára, hogy a súlyos járványokkal szemben és a betegek növekvő száma mellett csak egy új kórházban tud helytállni. Nagyobb helyre és jobb körülményekre van szükség. A jövő érdekében tehát súlyos vállalkozásba kezd. Az építkezést, mely a kijelölt terület megtisztításával, erdőirtással kezdődik, gyakran ő vezeti. Gyógyít, és közben az új kórház cölöpeit veri le.

1952-ben ítélték neki oda a Nobel-békedíjat, amit 1953-ban vehetett át: „önzetlenségéért, az élet iránti tiszteletéért és fáradhatatlan humanitárius munkájáért, amellyel elősegítette az emberek és nemzetek közötti testvériség eszméjének felelevenítését.” Az átvételekor tartott beszéde (Das Problem des Friedens in der heutigen Welt – A béke problémája a mai világban) világszerte terjedt.

Részletek a ma is nagyon aktuális gondolatokból:

„Az ember immár felülmúlja önmagát. Már nemcsak a veleszületett fizikai energiákkal rendelkezik, hanem – a tudomány és technika jóvoltából – a természet rejtett erőit is képes szolgálatba állítani. Ezt a szuperembert ugyanakkor szellemének vészes tökéletlensége sújtja. Szellemében-lelkében nem képes olyan szintre emelkedni, amely szükséges lenne annak érdekében, hogy ezt a rendkívüli hatalmat ésszerű és hasznos módon használja, nem pedig rombolásra és gyilkolásra.”

„Valamennyiünk kötelessége, hogy ennek tudatára ébredjünk. E felismerés borzalma mozdítson ki végre mindenkit a tompultságból, és a fordítsuk akaratunkat és reményeinket egy olyan világ felé, amikor már nem lesz többé békétlenség és háború. Akaratunknak és reményeinknek csakis egy célja lehet: szellemiségünk érjen olyan magaslatra, amely biztosítéka lesz annak, hogy a birtokolt hatalmas energiák nem a végzetet jelentik.”

Schweitzer részt vett a gaboni éhínség és vérhasjárvány elleni küzdelemben, a Nobel-díjjal járó tiszteletdíjából falut alapított a leprás betegek számára. Európában hangverseny- és előadói körútján adományokat gyűjtött, orvosokat és ápolónőket toborzott a Lambarénéi kórház számára.. Munkabírása idős kora ellenére bámulatos volt. 1965-ben halt meg Lambarénéban. A gaboni kormány képviselője e szavakkal búcsúztatta: „Meghalt a tiszteletre legméltóbb és a világ legtiszteltebb polgára, …a legöregebb és leghíresebb gaboni.”

„Jelentős értékek vesznek el minden percben az elszalasztott alkalmak miatt, de ami megmarad és akarattá meg cselekvéssé lesz, felbecsülhetetlen értéket képvisel. Emberiségünk távolról sem olyan anyagias, mint ahogyan túlzottan tetszelegve hirdetik. Annak alapján, ahogyan megismertem az embereket, bizton állíthatom, hogy sokkal több bennük az eszményire való törekvés, mint amennyi felszínre kerül. Miként a föld felszínén hömpölygő folyók száma sokkal kisebb a föld alatti láthatatlan folyóvizeknél, a szemmel látható idealizmus is ritkább, mint az emberek szíve mélyén rejtőző, feltáratlan érzelem. Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladat megoldására képes embereket.”

A lambarénéi kórház a halála után tovább bővült, korszerűsödött és napjainkban is üzemel. Albert Schweitzer egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt. Úgy vélte, hogy a felvilágosodás kora lezüllesztette saját magát, mert a gondolkodása nem volt elég megalapozott. Ezért az emberiség új reneszánszában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.

„Nem a mások iránti jóságból vagyok szelíd, békeszerető, türelmes és kedves, hanem mert ezzel a magatartással a legmélyebb helytállásomat őrzöm meg. Egymásba fonódik a saját életem iránt tanúsított tisztelet és az, amelyben mások életéért odaadással cselekszem.”

Szabados Éva

Forrás: Albert Schweitzer: Az élet tisztelete; litera.hu; britannica.com; nobelprize.org; gyoriszalon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.