Az egyetemi professzor Leda (Olivia Colman) a görög tengerparton tölti a nyarat, ahol a nyugalmát több szempontból is megzavarja egy lármás család. Egyrészt valóban hangosak és nem tudnak viselkedni, másrészt őket figyelve eszébe jutnak a múltbeli dolgok (fiatalon Jessie Buckley alakítja remek módon). Két huszonéves lánya van, felnőttek, külön élnek, de az együtt, illetve egymás nélkül eltöltött idő minden perce benne van a kapcsolatukban, az egymáshoz való viszonyukban. Ahogy visszatekintünk, elsősorban a tehetetlen düh jön át, ahogy Lédának egyetlen nyugodt perce sincs, mert Bianca és Martha folyamatosan munkát adnak neki, erősen igénylik a törődést és a figyelmet.

Leda viszonya a nyaralókkal és a helyiekkel is eléggé vegyesen alakul, mert rögtön az elején ellenszenvessé válik, amikor nem akarja átadni a napozóágyat, de később megtalálja egyikük elkóborolt kislányát. Ennek hatására a kislány anyjával, Ninával (Dakota Johnson) és a várandós Callie-val (Dagmara Dominczyk) beszélgetésbe elegyedik, ami múltidézésbe csap át, akárcsak a vendégház idős gondnokával, Lyle-lal (Ed Harris) és a strand büféjében dolgozó fiatal Will-lel (Paul Mescal) való megismerkedése, akik mindketten csapják neki a szelet. Az életük különböző szakaszában lévő férfiak és nők a múltjától faggatják, amire őszintén válaszol, de mikor egyedül van, mindez láthatóan felzaklatja őt.

A központi szerepet mégis egy játékbaba tölti be, amiről többet nem mondanék, de látni és érteni fogjuk, miért is alakult ez így. Úgy tűnik, hogy a cselekmény unalmas, a játékidő pedig elnyújtott, mert az egész mintha csak Leda csapongó gondolatai körül forogna, de ha sikerül összeraknunk, akkor bizony látni fogjuk, hogy a párkapcsolat, a házasság, a családalapítás, a gyerekvállalás, a karrier stb. mind megjelennek a háttérben, mert az elsődleges cél a hangulat átadása és az, hogy a nézőt gondolkodásra sarkallja.

A hetediksor egyik legkitartóbb szerzőjeként egy tizenéves gyermeket terelgetek az élet rögös útján, és mivel rengeteget dolgozom itthonról, a kapcsolatunk nem kizárólag a lefekvésre és a hétvégére korlátozódik. Voltak, vannak és lesznek nehéz pillanatok, aminek persze mindig az a vége, hogy én tartok önvizsgálatot, nem voltam-e túl szigorú vagy éppen engedékeny, nem rontottam-e el valamit. Merthogy rengeteg elcseszett ember jár köztünk, aminek sokszor a környezet issza meg a levét, és szülőként sokszor pörög azon az agyam, hogy mégis mit adhatok át neki a saját tapasztalataimból, és hogyan készíthetem fel minél jobban erre a világra, ha már nem fogom a kezét, illetve már egyáltalán nem leszek ott neki. Kapcsolatunkat jónak mondanám, de ha sok év múlva mindkettőnket megkérdezném, lehet, hogy teljesen máshogy látnánk. De ezzel nincs is gond, ettől még egyikünk sem hálátlan vagy következetlen.

Az elveszett lány valószínűleg jobban megérinti majd azokat, akik már megpróbálkoztak a gyerekneveléssel, de lényegében mindenkihez szól. Nem ítélkezik és nem beszél le semmiről, csak megmutat olyan érzéseket és gondolatokat, melyekről az ember nem szívesen beszél, de mindvégig ott hordozza magában. Maggie Gyllenhaal rendezőként is ugyanazon a színvonalon képes dolgozni, mint amit színésznőként megszokhattunk már tőle, kapott is egy Golden Globe-nominációt a dirigálásért. A filmet pedig végül 3 Oscar-díjra jelölték (Colmant a legjobb színésznő, Buckley-t a legjobb női mellékszereplő és Gyllenhaalt a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában).

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu