Finnország a középkortól kezdve egészen 1809-ig Svédország uralma alatt állt, nem volt önálló területi egység, déli részeit egyszerűen svédül Österlandnak, vagyis „Keletföldnek” hívták. A terület déli sávját leginkább amúgy is svédek lakták, akik aztán a későbbi finn elit jelentős részét alkották. A legismertebb finn államférfi, Carl Gustav Mannerheim például német ősöktől való svéd családból származott.

Svédország poltavai vereségét követően a XVII. században még nagyhatalomnak számító skandináv állam ereje lehanyatlott, még ha ezt nem is mindenki ismerte fel azonnal Stockholmban. 1738-ban az oroszellenes csoportok kerültek hatalomra, akik 1741-ben háborút indítottak I. (Nagy) Péter lánya, Erzsébet cárnő ellen, hogy visszaszerezzék korábbi baltikumi pozícióikat. Az eredmény katasztrofális volt, 1742-ben a ma Finnországnak számító terület átmenetileg orosz kézre került, s a cárnő igyekezett az alakulgató finn önérzetet a svédek ellen felhasználni. Jelentős autonómiát ígért Finnországnak, hivatalos nyelvvé tette a finnt, és orosz védnökséget ajánlott a svédektől való elszakadásuk kimondásáért cserébe. Mikor a háború 1743-ban véget ért, Finnország ugyan visszakerült Svédországhoz (kivéve az Oroszországnak lenyesett karéliai és szavóniai részeket), de a szellem kiszabadult a palackból, és megkezdődött a finn nemzet kialakulása. 1808-1809-ben az akkor éppen Napóleonnal szövetséges orosz cár, I. Sándor háborút indított Svédországgal szemben, amelyet Nagy-Britannia nógatott az orosz medve ellen. A háború ismét katasztrofális svéd vereséggel végződött, 1809-ben az orosz erők észak felől már Stockholm felé közeledtek, mikor júliusban sikerült őket megállítani. Az új békeszerződés értelmében – amelynek következtében egyébként Svédország élére került a ma is uralkodó Bernadotte-dinasztia – egész Finnország az orosz cár kezére került mint nagyfejedelemség, amelynek uralkodója persze maga az orosz cár lett.

A megalakuló autonóm finn állam rendes országgyűléssel, szenátussal, saját pénznemmel rendelkezett, ami – bármennyire furcsa – komoly előrelépés volt a finn államiság felé a svéd uralom korszakához képest. A korábbi törvényeiken, szokásaikon nem változtattak az orosz cárok, s bár később akadtak törekvések a finn állam beolvasztására és oroszosítására, ezek rendszerint nem bizonyultak hosszú életű kísérleteknek, és nem igazán élvezték a cárok támogatását, túlnyomórészt „csak” orosz hatalmasok visszaélései voltak. Finnország az orosz uralom alatt végig meglehetősen széles körű jogi és gazdasági önállóságot élvezett, nem is történtek olyan jellegű lázadások a cárok ellen, mint Lengyelországban. Az ország önálló vámterületnek számított, nem kezelték Oroszországgal egy területi egységnek sem. Nem lehet azt mondani, hogy perszonálunió – annál azért szorosabb kapcsolat ez ‒, de nagyon hasonló volt hozzá. Az orosz uralkodóknak megfelelt ez a helyzet, hatalmuk alapja úgysem Finnországra, hanem a hatalmas orosz államra épült. Az orosz cárok esküt tettek trónra lépésükkor, hogy a finnek jogait nem csorbítják. A finn nagyhercegség első erős embere (a szenátus gazdasági osztályának alelnöke) az a Carl Erik Mannerheim lett, aki a dédapja volt a sztálini Szovjetunió ellen 1939-40 telén Finnországot védő finn vezérkari főnöknek, Carl Gustav Mannerheimnek. Utóbbi egyébként az első világháborúban még a cár hadseregében szolgált. Mint látható ezekből a tényekből, az orosz-finn történelmi viszony elég bonyolult, és közel sem volt mindig olyan elmérgesedett, mint azt a mából visszavetítve gondolhatnánk. Az 1830-40-es években a finn kultúra divatossá vált az országban, s míg korábban az elit svéd, majd orosz akart lenni, most a saját hagyományokat karolták fel az értelmiségiek. Felfedezték a Kalevalát, megszületik az irodalmi finn nyelv, és gyakorlatilag kialakul a finn nemzet, amely ráadásul egyre érzékenyebben reagál a – vélt vagy valós – oroszosító törekvésekre.

Az 1904-1905-ös, japántól elszenvedett orosz vereség Finnországban is éreztette hatását. A kényszerű modernizálási kísérletek eredményeként új választójogi törvény született. Ennek alapján 1907-ben először tartottak modern választásokat az országban – a korábbi parlament rendi alapon működött ‒, ahol minden 24 év feletti állampolgár voksolhatott, így a nők is! A szociáldemokraták nyertek, és először a történelemben 13 nőt képviselőnek választottak! Mindez történt a Orosz Birodalom keretein belül, amelytől nem várnánk ilyet... II. Miklós cár azonban nem különösebben kedvelte a felforgató és forradalmi csoportokat – amilyennek a szocdemeket is tartotta ‒, és 1908-ban feloszlatta a parlamentet. Egy új oroszosítási hullám kezdődött, de a szinte évenként megtartott választásokon mindig a szociáldemokraták nyertek. 1914-ben ilyen helyzetben érte a világháború Finnországot, ahol sok finn katona harcolt az orosz haderőben, de szimpátiájuk egyre inkább a németek felé tolódott el. 1917-ben Oroszország összeomlása nagy lehetőség volt a baltikumi államok számára, akik német támogatással sorra szakadtak el Oroszországtól.

Finnországban ez meglehetősen békésen történt meg. A nagy októberi bolsevik puccs (fedőnevén nagy októberi szocialista forradalom, amely a mából nézve se nagy, se októberi, se szocialista, se forradalom nem volt) után a finn parlament esélyt kapott a függetlenség megszerzésére. Az orosz hadsereg egyre kevésbé volt harcképes – a német és osztrák-magyar seregek mélyen orosz területen jártak ‒, és Lenin valóban egyfajta társországok közösségeként képzelte el a bolsevikok világállamát, ráadásul egyelőre sokkal fontosabb dolga is akadt, mint a gyakorlatilag amúgy is leváló peremországok megtartása. Lenin taktikai ravaszságokért sosem ment a szomszédba. A finn parlament 1917. november 15-én elfogadott egy nyilatkozatot, amely már előrevetítette, hogy független állami létre törekednek. A függetlenségi nyilatkozat – amelyet 1917. december 4-én beterjesztettek a szocdem többségű finn parlament elé – egy köztársasági kormányzati struktúrát körvonalazott. Ez érthetően nem tetszett a parlamentben ülő monarchista és németpárti csoportoknak. 1917. december 6-án a szűk, szocdemek vezette többség mégis elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot, amely így Finnország születésnapja lett. Ezt követően finn küldöttség ment a bolsevikok által uralt Pétervárra Leninhez, hogy ott elismertesse az éppen regnáló orosz kormányzattal a függetlenséget. Lenin erre nyitott volt a már említett okoknál fogva, bár maga csak burzsoáknak hívta a küldöttség tagjait, és mai dátum alapján 1918. január 4-én Szovjet-Oroszország elsőként elismerte Finnország függetlenségét (a képen a nyilatkozat látható Lenin aláírásával). Még ugyanezen a napon követte a példát Franciaország, Németország és Svédország is, ami azt jelentette, hogy mindkét háborús oldal (az antant és a központi hatalmak is) elfogadta az új ország megalakulását. Nem voltak komoly céljaik Finnországgal, így a régió alapvetően érdektelen lett mindkét oldal számára, a háború lekötötte őket. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. január 13-án ismerte el Finnország függetlenségét.

Finnországnak így nem kellett idegen országgal szemben megvédenie frissen kivívott függetlenségét, ellenben azonnal belháború tört ki (finn polgárháború), amelyet a „vörösök” és „fehérek” vívtak meg 1918 januárja és májusa között. Ez az államforma kérdésének ürügyén kezdődött, olyan törésvonal mentén, amelyet már a függetlenségi nyilatkozat elfogadása is előrevetített. A vörösöknek nevezett szociáldemokraták Lenin támogatásával egy szocialista köztársaságot igyekeztek létrehozni, míg a fehér monarchista-nemzeti csoportokat a németek támogatták. Májusra a fehérek elfoglalták a vörösök uralta déli nagyvárosokat, így a polgárháború nacionalista győzelemmel ért véget, amely német hegemóniával párosult 1918 novemberéig, mikor Németország végül beismerte háborús vereségét. 1918 októberében még finn királlyá választották a német Frigyes Károly hessen-kasseli herceget, de végül sosem ülhetett rá a trónra, mert a német bukást követően 1919-ben Finnország nemzeti alapokon álló független köztársaság lett. A függetlenséget ugyan Nem a Mikulás hozta, de Miklós napján.

A címlapképen az ülésező finn szenátus látható 1917-ben.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Halmesvirta: Finnország története. Debrecen, 2002; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.