Az Under The Midnight Sun ugyanis tökéletes példája annak, hogy lehet közel negyven év zenekari működés után olyat gurítani egy új anyaggal, ami simán mérhető a közmondásos klasszikusokhoz. Nyilván ezzel nem állítom azt, hogy megint 1989 olvasható a naptárban, és itt az új Sonic Temple – eleve baromság is azt várni bárkitől, hogy évtizedekkel később reprodukáljon valamit, ami egy másik időszak és élethelyzet terméke volt – az viszont biztos, hogy a zenekar tizenegyedik albuma művészi és produkciós szempontból kikezdhetetlen. Mert mi is történik itt? Kapunk nyolc új szerzeményt összesen 35 percben, amiből már eleve következtethetünk arra, hogy ezúttal minden fölösleges kört megspórolt a csapat, és ez a gyanú a dalokat meghallgatva azonnal beigazolódik.

Az Under The Midnight Sun ugyanis ritkán hallható slágerparádé: emlékezetes, könnyen felidézhető, éretten letisztult számok követik egymást, így mire észbe kapunk, már túl vagyunk a lemez felén, vagy épp az egészen, hogy a végén akár azonnal újra is indítsuk még párszor. Ian Astbury és Billy Duffy aktuális zenésztársaikkal – Charlie Jones basszusgitáros, Ian Matthews dobos, Damon Fox billentyűs, valamint a producer, Tom Dalgety, aki a zenei rendezés mellett gitáron és billentyűn is közreműködött a lemezen – olyan bravúrt visznek véghez, ami még a hozzájuk hasonló hétpróbás gazembereknek is csak ritkán sikerül. Nevezetesen, hogy a lemez színvonala egységesen magas, de közben az azt alkotó dalok mind markáns, egyéni karaktert kaptak. Ehhez persze kell dalszerzői véna, tapasztalat, önkritika, meg egy jó producer, aki a hangkép megfejtése mellett ahhoz is ért, hogyan kell felépíteni egy ideális dalsorrendet jó kontrasztokkal. A jelek szerint ezúttal nem volt hiba a képletben.

És az egyszeri hallgató meg vakarhatja a fejét, hogy most akkor a Mirror és a Cut Inside nyitó kettőse, a sötétebb hangulatú, erőteljes basszusfutamokkal megtámogatott, azonnal fülbe ragadó Vendetta X, vagy az első klipként kihozott Give Me Mercy az aktuális kedvenc-e a lemezről. De ugyanígy említhetném bármelyik dalt a lemez második feléből is, hiszen mindben, jobban mondva minden riffben, hangban, énekdallamban ott a The Cult talán a kezdeti gótikus poszt-punk időkből eredeztethető egyénisége, össszetéveszthetetlen hangulata, amivel mindig is kiemelkedtek a tucat hard rock zenekarok közül.

A lemez csúcspontja ugyanakkor egyrészt az ötödikként érkező, vonós szólamokkal alaposan megtámogatott Outer Heaven, különösen a második fele, ami egyenesen katartikus. Az a fajta melankolikus, mégis emelkedett téma, amitől akkor is pillangók költöznek a gyomrodba, ha csak eszedbe jut bármilyen élethelyzetben, az ilyenekből szoktak 10 órás verziókat vágni a YouTube-ra. A másik pedig az albumot záró címadó, ami hangszerelését és hangulatát tekintve lehetne akár egy képzeletbeli Leone-western végefőcíme is, amikor a főhős az embert próbáló kaland után merengő félmosollyal néz a már ezerszer látott, aznap számára mégis különösen ragyogó naplementébe. A rend kedvéért pedig hozzáteszem, hogy az eddig nem említett Knife Through Butterfly Heart és az Impermanence is simán hozzák a többi dal színvonalát, nem kizárt, hogy valakinél pont ezek találnak majd be leginkább.

Mivel közel sem vagyok annyira naprakész az aktuális lemezek terén, amennyire ezt a zenéről firkálóktól a közönség általában elvárná, nem mondok olyasmiket, hogy ma már nem nagyon hallani ilyen albumokat, pláne olyasvalakiktől, akik nem épp tegnap kezdték a szakmát. Az viszont biztos, hogyha valaki szereti az olykor alternatív, vagy egyenesen gótikus ízektől sem mentes, sokszínű, egyik pillanatban felemelő, máskor elgondolkodtató, kortalan rockzenét, az nem lőhet mellé a The Cult idei anyagával. Számomra ott van az év eddigi legjobbjai között, és mivel az utóbbi időben nincs olyan hét, amikor ne hallgatnám meg akár naponta többször is, ez a vélemény még hosszabb távon is érvényes lesz. Mestermű, minden szempontból, még akkor is, ha ezt most túlzásnak érzed.

Értékelés: 5/5 (Még szép!)

Kovács Attila
Forrás: langolo.hu