Az kétségtelen, hogy egy filmet képesek a hátukon cipelni az egymástól minél inkább elütő karakterek. Régi varázsszer ez, mellyel számtalanszor próbálkoztak már a filmtörténetben. Csupán a  80-as évek végéről sorolok párat: Stallone és Russell (Tango & Cash), Gibson és Glover (Halálos fegyver-széria), Nolte és Murphy (2x 48 óra). Az ázsiai filmpiac Hollywoodba vonulásának egyik mérföldköve volt, amikor Jackie Chan is az újvilágba merészkedett. A producerek azt gondolták, a legjobban úgy vethet lábat Amerikában a Jackie-stílus, ha partnert (méghozzá karakteresen hollywoodi partnert) házasítanak össze vele. Hogy papírszagúan fogalmazzak: a siker nem is váratott magára. Chris Tucker és Jackie komoly dollármilliókat termeltek az ostobácska Csúcsformában három részével (1998, 2001, 2007). Ám mivel végtelen bőrt nem lehet lenyúzni egyetlen ötletről (biztos, hogy nem…?), kellett egy új felállás: így jött létre az Owen Wilson – Jackie Chan páros. S ha ítélkeznem kell: ez a „csapás” kenterbe veri a Csúcsformában afroamerikai-ázsiai kettősét.

Nagyon féltem a David Dobkin (korábban csak Agyaggalamb) rendezte Londoni csapástól. Mert az előző Wilson-Chan duó, az Új csapás (2000) eléggé gyengére sikeredett. Úgyhogy nagy is volt a meglepetésem, amikor végignéztem Jackie Londonban játszódó, Owennel karöltött „bohóckodását”. Mert a Londoni csapás jó! Nem csap át unalomba, nem (túlzottan) erőltetettek a szóviccek (nem úgy, mint a Csúcsformában esetén), és a meglévő klisék is tűrhetőek. Nem akar több lenni magánál, s ez jól áll neki, mint Jackie-nek a hosszú indiánhaj. Sőt, meglepetésem fő vonalát az jelentette, hogy még stílusa is van a Temze menti fővárosban játszódó akció-kalandnak. A történet persze roppant egyszerű és egy szálon futó, de a kidolgozása hemzseg a(z akkor) friss ötletektől. Hol Madame Tussaud viaszpanoptikumában folyik a küzdelem, hol a Stonehenge-be száguldanak bele Jackie-ék az elkötött automobillal, hol a Big Ben óralapján kapaszkodnak hőseink. A non-fiction szereplőknek pedig olyan előkelő társasága vonul fel, mint Hasfelmetsző Jack, a Sherlock Holmest kitaláló Arthur Conan Doyle vagy éppen a gyerek Charlie Chaplin. És akkor még nem is beszéltem John Wayne-ről, aki a későbbiekben Jackie Chan „bőrébe bújva” fogja eljátszani saját maga kaszkadőrét az újonnan feltalált némafilmekben.

A sok-sok vicc (úgy 70% ül) és élvezetes karate-koreográfia mellett a készítőknek még a körítésre is jutott energiájuk (vagy ambíciójuk). A jelmezek szépek és látványosak, a díszlet nagyon színes és kidolgozott, a zenei válogatás pedig igazán ott van a topon (csak egy példa: Jackie egy köteg esernyővel és rosszfiúval „táncol” egy piac kellős közepén a Singing in the rain-dalra). Jackie újra elemében van: ugrik, fut, verekszik – jócskán messze áll még az öregedéstől. Ehhez sikerült olyan partnert találni neki, aki nem nyomja őt el a vásznon. Owen Wilson játssza a mafla, puhány, ámde szexi (legalábbis állítólag…) figurát, de szerencsére „elegánsan” teszi mindezt, nem pedig túlzott színpadiassággal, idegesítően (mint Chris Tucker a Csúcsformában). A szőke amerikai és az ázsiai eredményesen egymáshoz csiszolódtak, a film dinamikáját pedig még csak fokozza, hogy közéjük „állítottak” egy harmadikat, Jackie kishúgát. Fann Wong szépsége lenyűgöző, akárcsak karatetudása. Ugyan alig beszél a filmben, megjelenése mégis nyomot hagy a vásznon. A férfi nézők (én mindenképpen) rögtön belebolondulnak szabályos vonásaiba.

A Londoni csapás élvezhető, szórakoztató és látványos film. Több helyütt lehetett olvasni, hogy a Jackie-rajongóknak csalódást okozott, az új nézők pedig nem emiatt szerették meg (ha egyáltalán). Én ezzel vitába szállnék, mert szerintem Jackie amerikai filmjei közül talán ez áll a legközelebb a Chan-stílushoz.

Szilvási Krisztián