Több, mint ponyva

García! ‒ képregénykritika

garcia-kepregeny

Rögvest lőjük el a klisék nagyját: a García! (Vad Virágok Könyvműhely, 2022) című spanyol képregénysorozat minden ízében klasszikus és veretes kémsztori, afféle évszázados hagyományokba ágyazódó ponyva-kulturális lubickolás.

Minden stimmel: plasztikus karakterek, látványos akciók, ármánykodás, politikai cselszövések, tapintható határvonal jó és rossz között, ésatöbbi. Ám azonnal ellent is mondok: némileg mégis túllóg a ponyvakereteken, árnyaltabb politikai és szociális viszonyok leképezésében a klasszikus krimik többségénél, miközben persze sosem olvastam ilyesféle statisztikát, a modern bűnirodalom azért már jócskán alászállt a kortárs szépirodalom poklába tettestársnak: úgy pillant be a szürke és feketén tátongó zugokba is, ami már bevilágításnak minősül.

Összegezve: a García! minimum tripla-fenekű képződmény, kalandos kémhistória, korokon átívelő politikai látlelet, és a szociális viszonyokat érzékenyen ábrázoló és karaktereit ebbe hermetikusan beleszövő kétkezi dráma. A történetről magáról nem érdemes túl sokat elárulni, és nem csak spoiler-értelemben, a csavarokon túli öröm valójában többrétegűsége és a közéjük szövögetett apróságok / árnyalatok gazdagította ízvilág. Bár valójában és tágan értelmezve végig akció-krimi, lépten-nyomon új színterekre, sőt idősíkokra helyeződik a fókusz, tehát még felépítés-szerkezetében is jeleskedik. Bőven elég az a frappáns szöveg, ami a hátsó borítóra került: „Lebilincselő bűnügyi történet a politikailag megosztott Spanyolországból, amelyben egy fiatal újságírónő és egy hibernációból ébredt régi vágású titkos ügynök próbálja kibogozni a szálakat.” Eleve nem vagyok nagy híve a hosszadalmas cselekményleírásoknak sem a fülszövegekben, sem a róluk szóló diskurzusokban, a bebarangolást rá kell bízni az olvasóra, érdekesebb az összefüggésekről, világábrázolásról, konklúzióról, a kibontakozó tablóról beszélgetni.

Az európai képregény hazai kiadása kifejezetten alulreprezentált az amerikaihoz képest – az olasz valamennyire kivételével, több kiadó is rámozdult ‒, de érthető, a magyar piac kicsi, senki sem mer komoly kockázatokat vállalni, néha még szuperhősös vonalon is adódnak bukták, így inkább annak örüljünk, ami mégis az ölünkbe hull. Ha csak a García! kötetek végén olvasható szerzői biográfiákat böngésszük, máris hajlamosak leszünk a lemaradásokon szomorkodni, pedig ezzel még csak a Santiago García író / Luis Bustos rajzoló szerzőpárosnál tartunk. A képregény minőségének és közönségsikerének mutatója az is, hogy európai viszonyok közt nagy költségvetésű tévésorozat készült belőle, épp ezekben a hetekben kerül világszerte streamingre. Az első két epizódját én is megnéztem, nos, maradjunk annyiban: szórakoztató, profi munka, ahogy mondani szokás minden eurocent ott virít rajta, a színészválasztások többé-kevésbé megfelelők, látványosak az akciók, a különböző idősíkok is jól elkülöníthetők vizuálisan; ám abból a kétórányi játékidőből egyértelmű a képregény nagy, sőt behozhatatlan előnye: az olvasó szabadon kigazdálkodható fantáziatere. A film szinte mindent megmutat, míg a képregény panelekben és kimerevített kockákban felépülő szerkezete jóval több lehetőséget ad a befogadónak a hézagok be- és kitöltésére, így az egészet sokkal inkább a maga képére formálhatja. Míg az első kötet eljut ugyan valameddig, felrajzolva helyzeteket és szereplőket, és a konfliktusok is mind kidomborodnak, akárcsak a világépítés főfalai és sarokkövei, a másodikban az első nagy csatározás végig is fut. A táblára helyezett rosszak meglakolnak, a jók szembenéznek önmagukkal és még a nem egészen átlátható társadalmi helyzettel is; Antonia, a fiatal újságíró is elérkezik szakmai- és magánéletének egy fontos állomásához, még ha az nem is egészen olyan, mint ahogy korábban képzelte; valamint az évtizedeket átaludt García ügynök is kezdi belakni a számára idegen és nehezen dekódolható modern világot, ami természetesen semmiben sem emlékeztet a Franco-éra tradicionális társadalmi berendezkedéséhez, amiben szocializálódott.

A szabad szellemű, politikailag elkötelezett, szangvinikus temperamentumú Antonia és a veretes, szigorú szabályrendszert életmódjával, megjelenésével és szóhasználatával is hangsúlyozó, alapjaiban jobboldali García kettőse az utóbbi idők egyik legerősebb havertörténetének gerince és záloga. Amellett, hogy remek mulatság a helyzetükből és természetükből adódó kémiát és folytonos szikrázást szemlélni, mindketten igen sokat profitálnak mindebből. Nem kevés rácsodálkozással igyekeznek politikai szélsőségeikből tempózni középre, és ez a hatalmas odaszánást kívánó szociális aktus az olvasóra is kisugározza gyógyító sugarait. Így a mű egyik legfőbb hozadéka pont az, ami társadalmi életünk tán legordasabb deficitje is egyben: az egymásra ébredés és az ebből fakadó valódi megértés. A szerző ezt a szentenciát egy taxisofőrrel, akitől Antonia épp rákérdez dilemmájára („Ön kivel dolgozna szívesen, aki ugyanúgy gondolkozik, mint ön, vagy akiben emberileg megbízik?”), ki is mondatja: „Ez nagyon egyszerű. Akiben megbízom, egyértelmű. Az ember mindig fontosabb, mint az elvek.

A politikai vonatkozások ráadásul messze nem csak a spanyol közéletre húzhatók rá szinte hermetikusan, visszaélésekben, korrupcióban, hazudozásban csontig hatoló és világszintű a probléma. Ijesztően ismerős lehet a jelenet: a második kötet elején a visszafelé ugrásos felfejtés-oldalak egyikén a vezető politikusnő legmegbízhatóbb emberét összehozza az orosz gázkereskedővel (akiről addigra már megtudjuk, hogy gengszter), majd a színfalak mögül színpadra lépve így rivall az őt lelkesen éljenző tömeghez: „Teljes erőbedobással küzdünk a korrupció ellen! És senki sem alkalmasabb erre nálam, hisz jól tudom, mekkora problémával állunk szemben.” Amikor pedig Antonia a jól végzett újságírói nyomozásokat követően a lap vezetői előtt szembesül azzal, hogy tehetsége révén véglegesítik ugyan pozíciójában, ám politikai okokból mégsem hozzák le cikkét, kifakadva rájuk is olvassa, hogy a miniszter hazugságaihoz akarnak tehát igazodni, mire ezt a kijózanító választ kapja: „Antonia, kérlek, a miniszterek mindig hazudnak, ne légy gyerekes.

Santiago egyszerre többolvasatú, kijózanító és szórakoztató sztoriját Luis Bustos fekete-fehér képei kerekítik egységes világgá, vonalvezetése hatásos, éppúgy szeret mértéktartó vonalazással dolgozni, mint gazdag árnyalásokkal, de paneljei még a tágas terek szabályosabb síkjai körül is szemlélésre késztetően telítettek; valamint nagyon jó megjelenésbeli karakterállandóságban, és ügyesen játszik a kamerabeállításokkal. Hátravan ugyan még egy harmadik, lezáró kötet, de máris új kedvencet avathattam.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu

2022.12.01