Mifelénk a tankönyvek a II. világháború távol-keleten zajló eseményeit meglehetősen nagyvonalúan tálalják. Nagyjából a midway-i csatával véget is vetnek Japán győzelmi esélyeinek (joggal), s utána már az amerikai sikerek sora következik. Ám azért ez nem volt olyan egyszerű, valójában 1942 nyarától 1943 őszéig egyfajta döntetlen közeli helyzet alakult ki a Csendes-óceánon. Az Egyesült Államok csak ezt követően volt képes ipari erőfölényét katonai erőfölénnyé konvertálni.

1942 őszén mind Japán, mind az USA a Salamon-szigetek legnagyobb szigetére koncentrált, a nagyjából egy magyar megyényi nagyságú Guadalcanalra. Az 1914-ig Németországhoz tartozó szigetcsoportot az első világháború után Nagy-Britannia szerezte meg, majd – bár az eredeti tervekben még nem tervezték a megszállását – 1942 májusában hihetetlen előretörésük során a japánok foglalták el. Legfőbb céljuk ezzel az Egyesült Államokat Ausztráliával összekötő közlekedési út elvágása volt, így azonnal repülőteret kezdtek kiépíteni a szigeten. Mielőtt azonban elkészülhetett volna, az amerikai tengerészgyalogosok 1942. augusztus 7-én elfoglalták, és gyorsított ütemben kiépítették a maguk számára, átnevezve Henderson Fieldnek. A japánok válaszul nagyobb erőket dobtak partra Guadalcanalban, és ostrom alá vették a repülőtér körüli amerikai állásokat. Ezzel kezdetét vette az egészen 1943 februárjáig tartó, Guadalcanalért vívott harc. Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy a mindkét fél hátországától sok ezer kilométerre folyó küzdelmet a tengerek feletti uralom dönti el, így a szigeten zajló összecsapások mellett több tengeri ütközet is végbement a Salamon-szigeteknél. Érdekessége volt ezeknek, hogy meglepően kis szerepet kaptak benne a repülőgép-hordozók, ugyanis Midway után mindkét félnek viszonylag kevés bevethető anyahajója maradt.

A japánok keményen szorongatták a guadalcanali amerikai helyőrséget, ám ellátásuk folyamatosan akadozott. A lőszer és élelmiszer eljuttatása a szigetre az amerikai légi fölény miatt (a sziget repteréről működött az úgynevezett Cactus Air Force) kockázatos volt, így hadihajókkal igyekeztek megoldani, konvojokban (ez volt az amerikai katonai zsargonban a „Tokió-expressz”). A tengeri küzdelem változatosan alakult. A Savo-szigeti ütközetben augusztus 8-9-én éjjel a japánok csaknem megsemmisítették az amerikai cirkáló- és rombolóflottát, majd bár az augusztus 24-25-én a repülőgép-hordozókkal a Kelet-Salamon szigeteknél vívott csata amerikai győzelmet hozott, de következményeiben inkább döntetlennek bizonyult (egy kicsi japán hordozó elsüllyedt, egy nagy amerikai hordozó meg súlyosan megsérült). Ezeket egy amerikai siker követte az Esperance-foknál, majd egy egyértelmű kudarc a Santa Cruz-szigeteknél. Utóbbiban mindkét oldal újból hordozókat veszített (az USA egyet végleg, a japánok egyet átmenetileg). Novemberre a cirkálókra és rombolókra maradt a szigetért vívott harc oroszlánrésze. A Guadalcanalon lévő japán erők ellátása eddigre rendkívül megnehezült, különösen akkor, amikor a november 12-15. között a guadalcanali tengeri ütközetben az amerikaiak megakadályozták a japán fél újabb csapat- és lőszerszállítási kísérletét, miközben a japán birodalmi haditengerészet igen súlyos veszteségeket szenvedett hadi- és szállítóhajókban egyaránt. A guadalcanali hadjárat során az utolsó jelentős kísérlet a szigeten lévő japán katonák ellátására 1942. november 30-án éjjel történt, amely egy felszíni hajók között vívott tengeri ütközethez vezetett a Tassafaronga-foknál.

A japán hadvezetés azt találta ki, hogy a nagyon veszélyes kikötést és kirakodást megspórolja Guadalcanalnál, és vízhatlan hordókban próbálják partra úsztatni az áramlások segítségével az ellátmányt, amelyet aztán az ottani japán egységeknek kellett összegyűjtögetni. Az ötlet maga zseniális volt, de érezhetően kétségbeesett helyzetről árulkodik. A feladatot a 2. rombolóosztály 8 rombolója kapta, Tanaka Raizó ellentengernagy parancsnokságával (a címlapképen), aki a torpedó-hadviselés szakértőjének számított, és korábban részt vett a Jáva-tengeri csatában is. A nyolc hadihajóból hat az ellátmány elhelyezése miatt nem vitt magával tartalék torpedókat, helyettük 200-240 hordót pakoltak fel, így nem voltak teljes harcértékűek, mikor november 29-én kifutottak. Emiatt kerülniük is kellett a harcot. A japán rombolók a következő csoportosításban haladtak: elől a Naganami és a Takanami egymás mellett (nekik kellett felderíteni a „terepet”), őket libasorban követték az ellátmányt szállító rombolók, a Makanami, az Ojasio, a Kurasio, a Kagero, a Kavakaze és végül a Szuzukaze. A parancsnok, Tanaka Raizó a Naganamin tartózkodott.

William „Bull” Halsey tengernagy, a térségben lévő amerikai tengeri erők parancsnoka komoly előnyökkel rendelkezett, amelyek közül – a túlerőt leszámítva – a legfontosabb az volt, hogy kódfejtői sifrírozták a japán rejtjelezett táviratokat, és tudtak Tanaka erőinek közeledéséről és feladatáról. Egy csoportot (ez lett a Task Force 67) alakított ki Carleton H. Wright ellentengernagy vezetése alatt, amely öt cirkálóból (Minneapolis – a fenti képen, New Orleans, Pensacola, Honolulu, Northampton) és 6 rombolóból (Fletcher, Perkins, Maury, Drayton, Lamson, Lardner) állt. Ez bőségesen elég kellett, hogy legyen a japán csoportosítás ellen, mivel egy-egy cirkáló önmagában nagyjából három romboló tűzerejével rendelkezett, némelyik ráadásul radarral is bírt. Szinte minden előny az amerikaiak kezében volt: információ, meglepetés, fegyverzet.

Tanaka erői november 29-én 23 órakor elérték az Esperance-fokot, Guadalcanal légészakibb csücskét, majd megkezdték a hordók kidobási helyének megközelítését. Wright zászlóshajója, a Minneapolis radarjával 23:06-kor vette észre a közeledő japánokat, amelyeknek felderítője, a Takanami 23000 yardnyira volt ekkor tőle nyugatra. A Minneapolis 23:12-kor tüzet nyitott, amire a japánok félelmetes gyorsasággal és hatékonysággal válaszoltak. Tanaka azonnal lefújta az utánpótlási műveletet, és minden hajóját harckészültségbe helyezte. Az amerikai rombolók 23:20-kor torpedótámadásokat intéztek a Takanami ellen, de nem értek el találatot. Wright nagyobb hatótávolságú és kaliberű ágyúi is tüzet nyitottak, mire a Takanamit hamarosan találatok érték, és kigyulladt. Mielőtt azonban égő ronccsá változott volna, még elindított nyolc torpedót az amerikaiak felé. A háború ezen szakaszában a japánok az éjszakai, torpedókkal folytatott harcokban rendre jóval képzettebbnek és sikeresebbnek bizonyultak. Ennek elsődleges oka a kiváló minőségű és nagy hatótávolságú, 93-as típusú „Hosszú lándzsa” torpedó volt (a lenti képen), amelyhez hasonlóval ellenfeleik nem rendelkeztek.

Két torpedó eltalálta a Minneapolist, egy a New Orleans-t. A hamarosan elsüllyedő Takanami két súlyosan sérült amerikai cirkálóval bosszulta meg pusztulását. A Pensacola hamarosan beleúszott a két lángoló amerikai cirkáló fényébe, mire a japán rombolók újabb 26 torpedót vetettek ki az amerikai oszlopra. A Pensacola azonnal működésképtelenné vált, és a távolabb lévő Northampton is találatot kapott. Még fél óra sem telt el az összecsapás kezdete óta, de már négy amerikai cirkálót iktattak ki a japánok, egy romboló elvesztése mellett. A USS Northamptont nem is lehetett megmenteni, hajnali 3 óra 4 perckor elsüllyedt. Bár az amerikaiak tűzvezető radarokat is használtak – a japán hajók közül mindössze a Naganami szenvedett még el néhány találatot ‒, de azok csak minimális sérüléseket okoztak. Tanaka ezután visszafordult, nehogy a kedvezőtlen erőviszonyok végül megbosszulják magukat, és 23:40-kor befejezte az ütközetet. Az amerikaiak azt sem értették, mi történt, Wright később azt állította, hogy 17 japán hajó ellen vették fel a harcot, amelyből 9-et elsüllyesztettek, miközben a valóságban nyolc kis romboló csaknem elpusztította ütőerejének felét.

A Takanami legénységének zöme odaveszett, 211-en meghaltak, 26-an amerikai fogságba kerültek, és csak 33-an értek el partra úszva a szigeten lévő japán erőkhöz. Az amerikai hajók közül végül csak a Northampton süllyedt el, de a másik három cirkáló is hosszú időre (9-12 hónap) kidőlt a csatasorból, agyjavításra szorultak. A Northampton 50 tengerészt veszített (a többit felszedték az amerikai rombolók), a New Orleans 183-at, a Minneapolis 37-et, míg a Pensacola 125-öt.

A jelentős erőfölényben lévő amerikai csoportosítás szégyenletes vereséget szenvedett (a tények hamar kiderültek, és Wright karrierje gyakorlatilag véget ért), ugyanakkor tény, hogy a japánok nem tudták teljesíteni elsődleges céljukat: az ellátmány szigetre juttatását. Nyilvánvaló lett, hogy a növekvő amerikai túlsúly mellett már nem lehet visszafoglalni Guadalcanal repülőterét. 1943 januárjában a japánok megkezdték a sziget kiürítésének megtervezését (Ke-gó), amely műveletet 1943. január 14. és február 8. között viszonylag kis veszteséggel sikeresen végre is hajtottak. Guadalcanal végleg amerikai kézre került. A Tassafarongánál győztes Tanaka hamarosan kegyvesztett lett, amiért nem sikerült megoldani a helyőrség ellátását, és Burmához vezényelték, parti szolgálatra. Nagy valószínűséggel ennek köszönhette, hogy túlélte a világháborút, és csak 1969-ben hunyt el, 77 éves korában.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Stille, Mark: The Naval Battles for Guadalcanal 1942. Oxford: Osprey, 2013

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.