Az első világháború elején a németek Schlieffen-tervének megfelelően az Osztrák-Magyar Monarchia csapatainak kellett feltartani az orosz hadsereg túlerejét, míg ők végeznek Franciaországgal. Mivel utóbbi nem sikerült, a helyzet keleten egyre nyomasztóbbá vált az ősz során. Az orosz támadás augusztustól gyorsan teret nyert, s hamarosan egész Galícia a cári haderő kezére került, Przemysl erődvárosát leszámítva. Utóbbi ostrom alá került, benne 130 ezer osztrák-magyar katonával, messzire elvágva a főerőktől, s bár egyszer sikerült felmenteni, novemberben ismét ostromzár alá került, immár reménytelen helyzetben. Az orosz csapatok az ősz végére egészen a Kárpátokig törtek előre, sőt 1914. november 23-án elfoglalták Homonnát, majd december 1-jén Bártfát, amivel már nagyon közel álltak ahhoz, hogy kijussanak az Alföldre. Az a veszély fenyegetett, hogy 1915 tavaszán Budapest ellen nyomulhatnak. Ennél is nagyobb gondot jelentett azonban, hogy a monarchia legjobb csapatai elvéreztek az új és szokatlan háborúban, amely falta a fiatal életek tízezreit.

A súlyos osztrák-magyar veszteségek miatt az orosz hadvezetés úgy kalkulált, hogy az ellenség már képtelen lesz támadást indítani, így főerejüket a németek ellen csoportosították át, és Lengyelország irányába nyomultak előre. A harcok súlypontja novemberre Krakkó és Łódź irányába tolódott el. Ez némi lehetőséget adott a monarchia vezérkari főnökének, Conrad von Hötzendorfnak, hogy az oroszok megállítására ellentámadást dolgozzon ki. A felderítés azt jelezte, hogy a Lengyelországban gyorsan előretörő orosz 3. és a Kárpátokba betörő orosz 8. hadsereg között egy 100 km-es rés tátong. Conrad terve szerint ebbe a „repedésbe” kellett az osztrák-magyar XIV. hadtestnek betörnie, és oldalba kapnia a Krakkó felé nyomuló orosz 3. hadsereget, miközben a Nagy-féle lovashadtest (a 6. lovas- és 11. honvéd lovashadosztályok Nagy Gyula altábornagy vezetésével), valamint a lengyel lovaslégió kellett, hogy biztosítsák ennek a támadó éknek a jobb szárnyát, míg a Kárpátokban védekező erőknek (az osztrák-magyar 3. hadsereg) le kellett kötniük az orosz 8. hadsereg figyelmét. Tulajdonképpen jó terv volt, ám az oroszok – Conrad tudta nélkül – már megkezdték a rés lezárását a Kárpátokból kivont csapatokkal, így voltaképpen elkésett az akció.

November 28-án ettől függetlenül megkezdődött a hadművelet, amelyet a XIV. hadtest támadása nyitott meg. A Roth altábornagy vezette csapás a szívós orosz védekezés és a gyorsan befutó orosz erősítések miatt lassan haladt előre Lapanov-Bochnia felé, ráadásul a Kárpátokban harcoló orosz hadsereget nem tudták kellően foglalkoztatni az ott lévő császári és királyi csapatok, így képes volt erőket küldeni Krakkó irányába. Ez a két orosz hadtestnyi csoport Limanova felé támadott, fenyegetve a XIV. hadtest oldalát és hátát, amelyet a már említett osztrák-magyar lovashadtest biztosított. A két orosz alakulat így beleütközött a lovashadtestbe Limanova mellett, amely városka megtartása kulcsfontosságú volt a hadművelet szempontjából. A Limanova melletti összecsapás így nem tekinthető ugyan önálló csatának, de a magyar hadtörténelem számára mégis kiemelkedő, mivel az ütközetet jórészt magyar csapatok vívták jelentős orosz túlerő ellen. A Nagy-féle lovashadtest 3200 lovassal és 1200 puskával (nem fizikai értelemben lőfegyverrel, hanem ennyi harcoló gyalogossal) rendelkezett mindössze, amely szánalmasan kevésnek számított két orosz hadtest ellen. A lovashadtest kénytelen volt visszavonulni Limanova előterébe, a Jabloniec gerincre.

A város védelmét a megerősített 10. lovashadosztály (a 9., 10., 13. huszár- és 12. ulánusezred lovasai egy lovas tüzérosztállyal) jelentette némi segéderővel, amely szintén zömmel magyar alakulatokból állt. A Limanova körüli dombokon félkörívben húzódó védelmi vonalat az orosz VIII. hadtest 15. hadosztálya érte el és támadta meg elsőnek. Különösen rosszra fordult a helyzet, mikor az oroszok elfoglalták a fontos Golcóv magaslatot, amely uralta a környező terepet, de a huszárok nem hátráltak meg, és hősiesen tartották a magaslatok zömét. Mind a huszárok, mind az ulánusok (avagy dzsidások) lovassági harcra voltak elsősorban kiképezve és felszerelve, ami nagyon megnehezítette a helyzetüket. Nem rendelkeztek szuronyos puskával, csupán bajonett nélküli karabéllyal, amelynek pontossága nem ért fel a puskáéval, és közelharcra sem igazán volt alkalmas, ráadásul a sarkantyús csizmát sem az árkokban vívott gyalogos harcra találták ki. Hiányoztak az olyan alapvető eszközök, mint az ásók, a támogató géppuskás alakulatok, és amikor közelharcra került a sor, a huszárok jobb híján puskaaggyal és sarkantyús csizmával püfölték az oroszokat. Míg a gyalogságot a világháború elején igyekeztek már ellátni a nem sokkal korábban bevezetett csukaszürke egyenruhával, a lovasság még a XVIII-XIX. századra jellemző, rikító uniformisban ment hadba, arany- vagy ezüstzsinóros kék atillában és mentében, valamint vörös nadrágban. Hogy a messze hordó, huzagolt csövű ismétlőpuskák korszakában ez milyen plusz kockázatokkal járt, azt aligha kell külön kiemelni... Előfordult, hogy a lóról leszállt kék-vörös gyalogság karabéllyal indított rohamot a géppuskával megerősített orosz gyalogság ellen.

A védők elképesztő hősiessége nagyban a tisztikarnak volt köszönhető, amely példamutatóan (mondhatni huszárosan) vetette magát a küzdelembe. Ilyen tiszt volt a soproni 9. Nádasdy-huszárezred parancsnoka, a kassai Muhr Ottmár (a címlapképen), aki maga is elesett, miközben katonáit lelkesítette. Ezen a napon különösen a 10. (Vilmos) huszárezred került bajba, amelyet kivetett állásából egy orosz támadás, de végül befutottak támogatásukra a Nádasdy-huszárok, akik ezredesüket követve megrohanták az ellenséget. Muhr mellett elesett ezen a napon Szántay Jenő olimpikon vívó is, aki a Vilmos-huszárok századosa volt. A veszteségek mindkét oldalon súlyosnak bizonyultak, de egy huszárra nagyjából három orosz elesett jutott. Muhr ezredes mauzóleumát ma is sok magyar felkeresi, aki a limanovai katonai temetőben jár (a fenti képen). Muhr a legkétségbeejtőbb, december 11-i napon esett el, de emberei kitartottak. Ezen a napon az oroszok döntésre akarták vinni a dolgot – híre járt, hogy a Kárpátok felől erősítések érkeznek a lovasok megerősítésére ‒, és hatalmas tömegrohamokkal igyekeztek megszerezni a dombokat. Nem jártak sikerrel. Végül a hősiesen küzdő magyarokat a Kárpátokból befutó erősítés támadása megsegítette – a 3. hadsereg parancsnoka, az isonzói csatákból ismert Svetozar Boroevic küldte őket ‒, és az orosz csapatok december 11-én megkezdték a visszavonulást. Különösen kitűntek a Limanova körüli harcokban a 39. hadosztály, valamint a 9. és 13. huszárezred katonái. Conrad haditerve végül célt ért, ha nem is olyan formában, ahogy eredetileg tervezte, de sikerült visszaszorítani az orosz csapatokat Krakkó alól. Az orosz kudarc mértékét jelezte, hogy mind a VIII. hadtest, mind a 15. hadosztály parancsnokát a csatát követően Bruszilov tábornok felmentette tisztségéből.
 
A limanovai ütközet jelentősége átmeneti volt, az orosz gőzhenger megtorpanása nem bizonyult tartósnak, és alapvetően nem változtatott az osztrák-magyar haderő helyzetén. Ettől függetlenül a magyar katona hősiességének egyik mintapéldája az oly keserves XX. századunkban. Már csak azért is, mert olyan újságírók is jártak itt, mint Molnár Ferenc (akit inkább a magyar irodalomból ismerünk, de tevékenysége igen jelentős haditudósítóként is), akik bemutatták az otthoniaknak a huszárok emberfeletti teljesítményét. A központi hatalmak katonai helyzetén keleten végül az 1915. május elején Gorlicénél végrehajtott áttörés javított lényegesen, amely több száz kilométerrel vetette vissza az orosz hadsereget, súlyos vereséget mérve rá.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hajdu-Pollmann: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Bp.: Osiris, 2014; nagyhaboru.blog.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.