Cs. Varga István irodalomtörténész, az ELTE BTK habilitált, nyugalmazott professzora személyében méltó beszélgetőtársa akadt Jánosi Zoltánnak. Az egész könyvbemutató nagyszerű oktatási anyag lehetne az egyetemeken, hogy minél több hallgató érezhessen rá az irodalomkutatás ízére.

Antigoné gyűrűi

Jánosi Zoltántól megtudhattuk a könyvét azonnal széles kulturális horizontba helyező cím eredetét: Ratkó József előtti tisztelgésről van szó. A hányattatott sorsú író 1986-ban fordította le Szophoklész Antigonéját, belekódolva a 30 évvel azelőtti, 56-os eseményeket. „Temetetlen holtakkal nem lehet együtt élni” – így fogalmazta meg indíttatását. Jánosi hozzátette, hogy ezt a fordítást még a mai napig nem mutatták be kőszínházban, Ratkó Antigonéja még mindig várakozik...

Jánosi Zoltán kötetével felhívja a figyelmet arra a komoly múltra visszatekintő hagyományra, amelyben a költők, írók számára alap volt a társadalmi küldetéstudat. Csak néhány név a kötetben szereplő művészek közül, akiknek saját életéről is többet megtudhatunk: Arany János, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Nagy László, Pilinszky János és Csoóri Sándor.

Az alkotói univerzumok magyar és világirodalmi összefüggéseivel is megismertet bennünket Jánosi Zoltán. Azért tárja fel olyan nagy szenvedéllyel azokat a pontokat, ahol a magyar irodalom az egyetemesbe kapcsolódik, azért helyezi a magyar írókat a világirodalmi viszonyrendszerbe, hogy láthatóvá tegye, igazából milyen nagy értéket képviselnek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni a szerző szerint, mert nyelvünk rokontalan Európában, nagyon kevesen értik.

Lorca és a „bartóki modell”

A beszélgetés fontos alakja volt Frederico García Lorca. Jánosi egy pályázat kapcsán jutott el Andalúziába, ahol azonnal otthon érezte magát, hiszen Spanyolországnak ez a része ugyanolyan olvasztótégely, mint a Kárpát-medence.

Egy granadai sétán, amelyen Jánosi az Almeríai Egyetem professzoraival közösen vett részt, a helytől megihletődve elkezdte szavalni Lorca egyik versét, Nagy László fordításában:

„Jaj, lovam, te kedves kanca;
Jaj, te út, te út pora!
Jaj, a halált, azt elérem,
téged soha, Córdoba!”

Az andalúz irodalmárok a ritmusból és a hangzásból felismerték Lorca sorait. Azonnal olyan lelkesek lettek, hogy a magyar irodalomtörténésznek megmutattak minden García Lorcával kapcsolatos emlékhelyet. Majd az Almeríai Egyetem a saját költségén és gondozásában adta ki, spanyol nyelven, Jánosi Zoltán Lorca magyarországi befogadásáról írt könyvét.

Egy különleges kapcsolódási pont: a népdalok. Az andalúz költő már gyermekként többszáz dalt tudott. A magyar költészetben, többek között Nagy Lászlónál és Csoóri Sándornál, szintén mennyire fontos a „bartóki modell” – amelyet Jánosi Zoltán egyetemesnek nevez. Így ír róla egy tanulmányában:

„A magyar kutatások előzményeire tekintve Csoóri Sándornak azt az alapelvét, hogy a népköltészetben minden, Európában eddig történelmileg kialakult stílusnak megtaláljuk az őspéldáját… (nemcsak a realizmusét, hanem a szürrealizmusét, a szimbolizmusét, a groteszkét, sőt helyenként még a naturalizmusét is), a maga korának lehetőségei között Bán Aladár már 1909-ben megérintette az Elina halála című finn népdráma fordításának előszavában. Különösen azért érdekes ez a költemény – írja Bán Aladár –, mert bizonyítéka annak, hogy a népköltésben megtalálhatjuk a műköltés minden fajának a csíráját…”

A közönség megismerhetett egy érdekes párhuzamot Lorca és Tamási Áron között is. A két nagyszerű író egy-két év különbséggel született, s mindkettő élt New Yorkban. Majd mind a ketten hazatértek. Imádták a színházat, és jelentős drámákat írtak. Lorca hazatérte után színtársulatot alapított. Tamási Áron pedig egy új nyelvezetű magyar színházat teremtett. Jánosi az Énekes madár című darabot emelte ki, a színművet épp egy héttel a Könyvszalon előtt mutatta be a Győri Nemzeti Színház.

Emberkép és szakralitás

Cs. Varga István, visszakanyarodva a címadó Szophoklész tragédiához, felidézte az Antigoné híressé vált mondatát: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Majd megosztotta azt a különleges értelmezési lehetőséget, amit az ógörög nyelv eredetileg magában foglalt, s ami magyarul csak Ratkó József fordításában jelenik meg újra: a δεινόv melléknév ugyanis nemcsak csodálatosat jelent, hanem egyszerre szörnyűt, félelmeteset is.

„A 20. század közepétől a Szophoklés-kutatásban előtérbe került a δεινόv szó kétértelműsége, és ekkortól az a felfogás erősödött meg, hogy a tragédiaíró művében a szó összes jelentésének a kiaknázására törekszik. Az emberben természettől fogva meglévő nagy hatóerőt nem pusztán csodálatosként vagy kizárólag veszélyesként jeleníti meg, hanem egyszerre mindkettőként” – írja Mezősi Miklós.

Cs. Varga István ehhez hozzákapcsolja a sacer szót, amely egyszerre jelent megszenteltet és elátkozottat. Ha az alvilágnak ajánljanak föl valamit, átkozott, szörnyű lesz. De ha Istennek szentelik, akkor csodás, áldott. Kérdés, merre fordul az ember. „Legyen ép lélek ép testben” – idézi Cs. Varga István, hangsúlyozva a sorrend fontosságát.

Németh László szerint minden emberben ott a szakralitás. Ott van bennünk a magasabb, de a szörnyeteg is. Vörösmarty pedig az ég és a föld fiának nevezi az embert.

A tartalmas könyvbemutató, amelyet akár irodalmi „lakomának” is nevezhetnénk, bizonyosan sokakat inspirált arra, hogy fellapozzák a szóba került szerzőket. Mi lehetne ennél pozitívabb hatás? Hiszen, ahogy a beszélgetés végén elhangzott: „A tanulás, a könyvszeretet az ország emelkedésének kulcsa.”

Szabados Éva
Fotók: Szabados Éva (1. kép), Óbert Klára (2-4. kép)