Életpályájuk ugyan eltérően alakult, de mindketten professzori tudásra tettek szert, s hiánypótló könyveket tettek le az asztalra. Cs. Varga István kötete a kortárs magyar irodalom palettájáról hiányzó szakrális emlékirat; Tóth László könyve pedig kivételes színvonalú, pazar nyelvezetű, a széles nagyközönség számára is fogyasztható alkotás.

Az érdeklődők előbb a kapuvári születésű „bencés öregdiák” Cs. Varga István kötetével ismerkedhettek meg. A szerző úgy fogalmazott, ez egy emlékező és egyben hálaadó könyv. Büszkén vallja, hogy ez volt az az alma mater, ahol nemcsak hogy tudásának alapjaira szert tett, de megismerkedett a bencés világképpel is. A bencés regula ugyanis a magyar kultúra eredője, a magyar oktatás alapja. Hatása átsugárzik a magyar kora középkori jogrendtől Kölcseyig és Széchenyiig, s még tovább. A bencések tanító rend lévén ugyanis átadják tudásukat és világlátásukat az újabb és újabb generációknak.

Cs. Varga István megküzdött a terjedelmi korlátokkal: szeretett tanárai és diáktársai közül 8-10 főről tudott megemlékezni, például: Jáky Györgyről, Keller Péterről, Nagy Gáspárról, Kemény Dózsáról, Bánhegyi B. Miksáról, Bánhegyi Jóbról, Nádasi Alfonzról, Jáki Szaniszlóról és Teodózról. A jó hangulatú bemutatót a bencés archívumból származó fotók vetítése tette még élményszerűbbé.

Moderátorunk szerint Tóth László József Attila-díjas költő igazi polihisztor, aki a „Tóth László-féle egyetemre” járván, érdeklődésének és a magyar kultúrához való kötődésének megfelelően mélyedt el különféle stúdiumokban. Szerencsés világlátás jellemzi: mindenből és mindenkitől képes tanulni. A szlovákiai Izsán, ahol gyerekeskedett, például a nyelvet, a hitet, az összetartást, a közeli Komárom lehetőségeivel élve a magasabb műveltséget. Később Pesten élt, s onnan költözött vissza Dunaszerdahelyre, ahol a magyar nyelv megmaradásáért harcol. Több tucat könyv szerzője, összeállítója, fordítója. Jelen kötete válogatás a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és történelem Trianon utáni száz évéről szóló írásaiból.

Tóth László a jelenlévőknek dióhéjban összefoglalta, hogy melyek voltak ezen időszak sarkalatos pontjai. Sokak számára nem ismert, hogy 1918-ig a Felvidék nem létezett, szerves országrész volt. 1920 után kulturális sokk érte az ott élő magyarokat: elszakadt az a műveltségi köldökzsinór, amely az anyaországhoz kötötte őket, behozatali tilalom volt érvényben a magyar nyelvű könyvekre, s hiányzott életükből a magyar kulturális eszköztár. A határszélen aztán lassan-lassan kialakult valamiféle „kényszerközösség”, kiépült egyfajta magyar kulturális hálózat. Eztán következett be az 1938-as visszacsatolás, majd 1944-ben az ismételt Szlovákiához tartozás. A legtragikusabb következményekkel az 1945-ös kassai kormányprogram járt, amelynek megvalósítása az ún. Beneš-dekrétumok révén történt meg. Ezek az ott élő magyarság többségének jogfosztását, a magyar iskolák bezárását és az értelmiség kitelepítését jelentették. Az enyhülés 1948-ban megkezdődött, a magyarok visszakapták az intézményeiket, de addigra már nem volt meg az a magyar értelmiségi réteg, amely azokat működtetni tudta volna.

Jánosi Zoltán utolsó kérdése arra vonatkozott, hogy vannak-e olyan törekvések, amelyek szerint a szlovák és az ottani magyar irodalom jelesei európai módon tudjanak együtt élni? Nos, a szlovák írók keresik a helyüket. 1993, a mai Szlovákia megalakulása óta nem kötődnek a cseh literatúrához, hanem közvetlenül keresik a kapcsolatot a világirodalomhoz. E tendencia jellemzi a magyar művek iránti érdeklődésüket is: a magyar irodalomnak alig van szlovák műfordítója, míg fordítva nem ez a helyzet.

Berente Erika
Fotók: Szabó Béla