Mindig könyvtárosnak készültél? Hogyan lettél az?

Tinédzserként a pályaválasztáskor, sokakhoz hasonlóan, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Az ember leginkább a szüleit nézte, édesapám, édesanyám nem voltak diplomások, bár a kisbácsai származású nagypapám művelődési ház igazgatója volt Kapuváron, és elvégezte a könyvtár szakot is. Végül anyukám után postaforgalmiba mentem, ott érettségiztem, de már az elején rájöttem, hogy nem ez az én utam. Utolsó évben úgy gondoltam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, így Szombathelyen tanító-magyar szakon folytattam a tanulmányaimat. A diploma megszerzése után azonban nem tudtam elhelyezkedni, nagyon telített volt a pálya. Végül a munkaügyi központon keresztül a Soproni Városi Könyvtárban kötöttem ki. 2003-ban kerültem oda, és tíz évre ott is ragadtam, mellette levelezőn elvégeztem a könyvtár szakot, és a mester szakig meg sem álltam. Akkor már fel sem merült bennem, hogy elmegyek tanítani, mert már annyira megszerettem a könyvtárosságot. Bár kívülről úgy tűnhet, hogy csak a könyvekről szól itt minden, de sajnos nem olvasunk egész nap. Én akkor megtapasztaltam, hogy ez egy nagyon változatos szakma.

Hogyan jött az egyetemi könyvtár vezetői pozíció?

Sopronban a szakma minden válfaját megtapasztaltam a raktáros munkától, a kistérségi könyvtári ellátáson keresztül tapasztalatot szereztem olvasószolgálati és állománygyarapító, feldolgozó osztály vezetőjeként is. Az élet Győrbe szólított, amit nem bántam meg. Bármennyire is szerettem Sopront, már úgy éreztem, hogy nem tudok fejlődni. A mai napig jó szívvel gondolok vissza az ott töltött évekre, kedves kollégákra. Az egyetemi könyvtárba és a megyei könyvtárba is beadtam a jelentkezésemet, gondoltam, ahonnan előbb kapok visszajelzést, oda megyek, ott folytatom tovább az utam. Így kerültem az egyetem könyvtárába a feldolgozó osztályra. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a kollégákkal, illetve az akkori igazgató asszony, Figula Anikó és köztem, jól tudtunk együtt dolgozni. Még a gyermekem születése előtt a szakma egyik presztízs elismerését, a Minősített Könyvtári címet sikerült elérnünk közösen. Két év szülési szabadság után, 2019-be tértem vissza a pályára, és bár nem terveztem, de a vezetői feladatok ekkor ismét rám találtak. Kihívásként életem meg, gondoltam, hogy ameddig én ezt nyugalommal, lelkesedéssel és vidáman tudom vinni, addig vállalom ezt a felelősségteljes feladatot. Minden intézmény a kollégákkal együtt működik, egyedül nem tudnám jól tenni, de egy ilyen jó kis csapat vezetőjeként minden nap örömmel lépek be a könyvtár ajtaján.

Sok iskolát elvégeztél, bizonyára az olvasásnak is nagy szerepe volt ebben. Milyen a kapcsolatod ezzel a tevékenységgel?

Tanuláshoz kapcsolódva, kötelezően kevésbé szerettem az olvasást, mindig megtettem, amit kellett, de megvolt bennem a lázadó. Említettem, hogy a szüleim nem diplomások, de ettől függetlenül volt otthon könyv, ők is szerettek és sokat olvastak. Édesanyám mindig azon volt, főleg kisebb gyerekkoromban, hogy minden este eljuttasson bennünket testvéremmel egy újabb mese birodalmába. Ez meghatározó élményem. Ma is úgy látom, hogy fontos, a gyerek mit lát otthon, vannak-e könyvek, olvasunk-e mi magunk. Az esti olvasásnak hagyománya volt nálunk. Mikor kisebbek voltunk, a Boribon történeteit vagy Szutyejev Vidám mesék figuráit imádtuk, ezeket szerettük rajzolni is. Már rég tudtunk olvasni, de mégis mindig kértük anyut, hogy üljön oda, és ő olvasson. Nem arról volt szó, hogy lusták lettünk volna, csak valahogy örültünk, hogy kicsit összekuckózunk, különleges hangulata volt. Emlékszem, hogy az Ezeregyéjszaka meséit mennyire szerettük, és bár most nem tudnék egyet sem konkrétan felidézni, arra tisztán emlékszem, ahogyan izgultunk a kalandokon.

Nyilván abból lesz jó olvasó, aki egyszer megtapasztalta, hogy az olvasás mekkora élmény. Emlékszel ilyenre, amikor élménnyé vált ez a tevékenység számodra?

Nekem elég sokáig húzódtak a tanulmányaim, ezért elég későn jött el az, amikor már a magam örömére olvastam. Mindig a kötelezők voltak az elsők, és ha volt időm, szerettem mással is foglalkozni. Amikor könyvtáros lettem, a feldolgozó osztályon szinte az összes könyv átment a kezeink között, akarva-akaratlanul is belelapoztam, ami megfogott, azt elolvastam. Ma már úgy gondolom, hogy minden könyv tud adni valamit, persze mindenkinek mást, és neki magának kell kiválasztania, hogy mi a fontos számára. Amikor úgy érzem, hogy nem szólít meg a történet, akkor félreteszem, talán majd egy másik alkalommal ad mondanivalót. Mindig öt-hat könyv van mellettem, pontosan érzem, hogy melyikhez kell fordulnom. A polcról is így válogatok.
Könyvtárosként dolgoztam már, amikor jött egy különleges élményem. Úgy éreztem, hogy szinte rám találnak a könyvek, éppen az élethelyzetemnek megfelelők, olyanok, amelyekből tudtam tovább lépni. Minden író kiírja magából a saját dolgait, gondolatait, tanulságként másoknak, de az nem biztos, hogy engem foglalkoztat. Ezért nem tudok kedvenceket sorolni, mert én más alapján ítélem meg az olvasnivalót. Hiszem, hogy minden könyvben van egy-egy mondat, ami mélyen megérint, ha éppen azonos frekvencián rezgünk. Amikor például elvállaltam a vezetői pozíciót, fantasztikusan jó vezetéselméleti írások „jöttek szembe”. Ezektől a különleges élményektől szerettem meg igazán az olvasást.

Azért biztosan akadnak olyan olvasmányok, amelyek mélyen megérintettek, szeretted a stílusát, esetleg többször is elolvasnád. Mondanál néhányat?

Inkább neveket sorolnék. A könnyedebb olvasmányok közül például egy fiatal írónő, Pap Diána könyveit nagyon kedvelem, mert az életről szólnak, vagy Sándor Anikó írásait, aki azt tanította meg, hogy önmagunkban kell keresni az utunkat. Próbálom az életem minden területén érvényesíteni azt az elvet, hogy minden a szívből indul, és szeretettel teljesül. Nem megjátszani akarom magam, hanem azt adni, ami vagyok. Önazonosságra törekszem, hogy bele tudjak nézni a tükörbe. Ez nagyon nagy önmunka.
Azt vallom, hogy az életünkben különböző feladatokat teljesítünk, legyen az anyaság, intézményvezetés stb., és amit vállaltunk, azt kell jól teljesíteni, mégpedig úgy, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem a környezetünkre is. Ha a szívem vezet, őszintén, szívből jövően cselekszem, gondolkodom, abba nem lehet belegabalyodni. Vezetéssel kapcsolatosan azt vallom, hogy az a legjobb vezető, aki önmagát is jól tudja irányítani, hiszen mindenki valahol vezető, önmagát vezeti. Tehát ne másokon kezdjünk el gyakorlatozni, ha magunkkal sem vagyunk tisztában. Sok szemléletformáló könyvet elolvastam, a legjobbaktól, Zig Ziglartól, Brian Tracy-től és másoktól, amik újabbakhoz is elvezettek. Arra ösztönöztek, hogy a belsőmet tuningoljam. Sok önmunkát végzek, mert azt gondolom, hogy innen indul minden. Ha én nem tudok szeretni, a szeretetemet kimutatni, akkor hogyan várjam el, hogy jó legyen körülöttem minden. Ha nem tetszik, amit a másik mond, az egy jelzés is, hogy mivel kapcsolatban van dolgom, mit kell kidolgoznom magamban. Igyekszem megfigyelni a környezetemet, a kollégáimat, és ha van olyan pont, ami feszültséghez vezet, nem engedem, hogy eluralkodjon. Hiába éli meg valaki bántásként, amit mondok, el kell fogadnia, hogy attól fejlődni fog. Ebbe én sem rokkanok bele, ha meg kell mondanom a kollégának, hogy valami nem kerek. Akad olyan kolléga is, aki elgondolkodik, vagy megkérdi, hogy szerinted hogyan tovább. Nem szégyen segítséget kérni, nekem is van olyan segítőm, aki továbblendít a fejlődésben, mert ez soha nem áll meg, egy egész életen át tart. Az önazonosság azért is jó út, mert nem von el fölösleges energiákat, nem fáraszt, és nem keletkezik bennem annyi feszültség. Ez tudatos, de az igazi tudatosság, az a szív tudatossága, amikor annyira megnyitod a szívedet, hogy tudsz az agyadnak parancsolni.

Említetted, hogy anyuka vagy. Folytatod, amit édesanyádtól tanultál? Az esti mesélésekre gondolok.

Természetesen. Az olvasást a férjemmel már pocaklakó korban kezdtük, hogy a gyermekünk hallja a hangunkat, érezzen bennünket. A kisfiam most már hatéves, és megmaradt az a szokás, hogy hárman összebújunk, ő mondja meg, ki olvasson, tehát apa is részt vesz benne.

Mikor jut időd olvasásra?

Azt vallom, hogy mindig arra jut idő, amire akarjuk. Abban az élethelyzetben, amikor szükségem van, hogy a könyvek vezéreljenek, akkor mindig megtalálom a megfelelő olvasnivalót. Nem vagyok egy könyvfaló, és szerintem nem is falni kell a könyveket, hanem megtalálni azt, ami igazán előrelendít, felemel. Talán ha ez így lenne átadva a fiatalságnak is, jobban kapnának a könyvek után. Ne azért olvassanak, mert kötelező, hanem mert meg tudnak belőle tanulni dolgokat, fejlődhetnek, vagy egyszerűen csak kivehetnek belőle nekik tetsző gondolatokat. Lehet, hogyha így lettünk volna rávezetve, én is előbb rákapok az olvasásra, de én később tapasztaltam meg, hogy a könyv nem egy kötelező dolog, nem ellenség, hanem segítség, jó barát is lehet. Korábban szerettem olvasni utazás alatt is, amíg busszal jártam a munkahelyre, volt időm. Most inkább esténként jutok el a könyvekhez, és akkor már általában a könnyedebb irodalom után nyúlok.

Vannak jellemző olvasási szokásaid?

Kicsit furcsa lehet, hogy nem az elején kezdem a könyvet, hanem valahol kinyitom, azt nézem, mit ad nekem, ha pedig felkelti az érdeklődésemet, akkor elolvasom. Előfordul, hogy csak egy részlet érdekel. Ajánló alapján ritkán választok, hiszen az írója azt emeli ki, ami neki tetszik, és ez nem feltétlenül egyezik az én nézőpontommal. Tájékoztató könyvtárosként is csak úgy ajánlottam könyvet az olvasónak, hogy felhívtam a figyelmét, az a könyv nekem tetszik, de attól még neki nem biztos, hogy fog. Szóval a módszerem a „belekóstolás”.

Van-e otthon „könyvtárad”? Otthon is könyvtáros vagy?

Természetesen vannak otthon könyvek, amiket eleinte könyvtári rendbe raktam, de amióta megszületett a kisfiam, lazább a rend, az összetartozók egyben vannak, a szép- és szakirodalom különválasztva, ugyanígy a gyerekkönyveknél. Jellemzően a könyvtárból választok, mert annak a híve vagyok, hogy használjam a könyveket. Nem gyűjtöm, csak azokat vásárolom meg, amelyekről úgy érzem, hogy még később is szükségem lesz rájuk, jó, ha megvannak.

Mit tartasz legfontosabbnak az egyetemi könyvtár vezetőjeként? Vannak-e szívügyeid?

Nem vagyunk függetlenek, az egyetemen belül vagyunk önálló szervezeti egység, tehát igazodunk az intézményi elvekhez, nem unatkozunk. A klasszikus könyvtári szolgáltatások mellett a nemzetközi ragsorokhoz gyűjtünk és szolgáltatunk adatokat, segítjük az oktatók, kutatók tudományos munkáját, és az újonnan alakult levéltárunkban az egyetem helytörténeti dokumentumait rendszerezzük, digitalizáljuk. Ugyanakkor nyilvános könyvtárként külsősök is használhatják a szolgáltatásainkat, tereinket, az itt felhalmozott tudásanyagot. Az egyetemi kezdeményezésekhez csatlakozva veszünk részt a „hallgatótoborzásban”, hiszen az egyetemhez szoktatás már nagyon korán elkezdődhet. Például ide jönnek hozzánk baba-mama foglalkozásra, aztán később az óvodával, majd az iskolával egy-egy órára, nyári táborba, majd a középiskolával esetleg egy pályaorientációs napra, így mire abba a szakaszba érnek, hogy el kell dönteni, szívesen csatlakoznának-e az itteni hallgatói körhöz, ez nem is lesz kérdés, mert már jó érzések kötik ide őket. Megvizsgáltuk, hogy mi mit tudnánk ehhez hozzátenni, először a Kis kutatók éjszakája programban vettünk részt. Népszerű program a jelképes diplomával záródó Gyerekegyetem, amiből mi is vállalunk feladatot. Néhány éve egy saját szervezésű napközis gyermekfelügyeletet is indítottunk, főként egyetemi kollégák gyermekeinek. Ez a Book-anj ránk! hét, ami olyan népszerű lett, hogy már két csoportra kellett bontani. Augusztusban tartjuk, szabadságból visszatérve, ilyenkor minden kolléga ennek érdekében tevékenykedik, az egész csapat megmozdul. Ezzel az egyetem családbarát minősítéséhez tudtunk csatlakozni. Fontos számunkra, hogy a hallgatókat is különböző nekik való programokkal szólítsuk meg, bár úgy tűnik, ez a legnehezebb, még akkor is, ha szeretnek ide járni tanulni, online órára, vizsgázni, könyvet kölcsönözni, tudományos adatbázist igénybe venni. Szeretik például a „szakdogapara” nevű szolgáltatásunkat, ez azt jelenti, hogy szakdolgozat írásához „kikölcsönözhetnek” egy könyvtárost, aki 45 percen keresztül csak velük foglalkozik, átbeszélik a részleteket. Van egy gyerekkuckónk is, ahol baba-mama foglalkozásoknak adunk helyet. Folyamatos a fejlődés, és ez hajt bennünket. A presztízsértékű országos szakmai elismerést, amit 2017-ben megkaptunk, 2021-ben meg is védtük. Elnyeréséhez a teljes körű minőségmenedzsment rendkívül összetett kritériumainak kellett megfelelni.
A vezető személyisége, elkötelezettsége mindig meghatározó, ami nagyon nagy felelősség is. Szeretem a kihívásokat, nem félek belevágni új dolgokba, sok minden van még a tarsolyunkban, közösen döntjük el, hogy merre menjünk tovább. Minden megtanulható, és ha van belső motiváció, belső tűz, ki lehet hozni belőle, ami mindenki számára a legjobb.

SzaSzi
Fotók: Majer Csaba József (1. és 4. kép)

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: ''A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás'' ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: ''Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét'' – Interjú Lebó Ferenccel
8. rész: ''A mese csak akkor él, ha mesélik!'' – Interjú Zalka Csengével
9. rész: ''A könyv az otthonosság fokmérője is'' – Interjú Bajzát Zsuzsival
10. rész: ''A fénnyel elmondani …'' ‒ interjú Szabó Béla fotóművésszel
11. rész: ''A történelem nem halott dolog …'' ‒ interjú Bagi Zoltán Péter történésszel
12. rész: ''Egyre jobb olvasó leszek az írási tapasztalatok birtokában …'' – interjú dr. Horváth Sándor Domonkossal
13. rész: Ambroozia, talbotípia, Gyökeres ház ‒ Interjú Szalai Zsolttal
14. rész: Rendes embernek is kell lenni – Interjú Bakos-Kiss Gáborral
15. rész: ''Szükségem van arra, hogy más világokat is felfedezzek'' – Interjú Velekei Lászlóval