Fantasy regénye magyarul mindösszesen egyetlen, a kellemesen sötét tónusú Pókfény jött ki tőle a Fumaxnál, nyilván rá olvasóközönsége, legalábbis egyelőre, inkább sci-fi íróként tekint, sőt, még abból a halmazból is legjobban az űroperái mennek. A jelek szerint a sci-fi rajongók többsége űrhajókon repkedés közben a legboldogabb, igaz, nem olyan szűkös aratás ez sem, a ponyvától a hard sf-ig terjed az ív. Mégis felettébb sajnálom, merő önzésből legalábbis mindenképpen: újkori kedvencem egyik legjobb dobása az a Hadállat, ami ha nem is bukott meg, nem fogy sajnos üdvözítő mértékben, pedig úgy kéne az a (Bear Head című) folytatás, mint másoknak egy falatnyi űrhajóröptetés. Mondok is gyorsan egy receptvariánst, mielőtt a kiadó körberöhöghetne: mégis be kéne vállalni a következő felvonást, mert egy kedvező csomagáras pluszverzióval boldogítóra apadhatna az elsőből is a raktárkészlet, másrészt a regénysorozat parlagon hagyott rajongói is kikászálódhatnak végre mélységes depressziójukból.

Hogy ne kelljen szerzőnkről és világteremtési készségeiről mindent alapjairól indítani: A kozmosz gyermekei első két részéről itt, Az éden kapui című önálló regényről pedig itt olvasható elemzés. Az idő gyermekei természetesen megérdemelten lett hatalmas közönségsiker, jövőre várható a széria záró kötete, de most, az addig keletkezett kiéhezettség tompítására a Fumax elindított egy másikat, A Föld szilánkjai című trilógiát is, amivel sikerült elérniük, hogy ennek immáron jobban várom a szintén jövőre esedékes folytatását, mint a korábbi szériának.

Adrian világépítési technikája rafinált, szétszálazhatatlanul belesző mindent a cselekménybe, és már részletezett eseményeket is újra elővesz, hogy azokat vagy más nézőpontból, vagy a korábbiból, de tovább fejtegessen. Ezzel pedig lelassít annyira, hogy a tempós regényen ne csak végignyargaljunk, de testestül-lelkestül belemerülve az egyszerű örömök mellett gondolatilag és érzelmileg is megérintődjünk. A Föld szilánkjai játéktere galaktikus keretek közé illesztett: a távoli jövőben az emberiség már belakta a kozmosz nagyobb tereit, kihasználva a lakható és kevésbé lakható bolygók lehetőségeit, együtt él más világok lényeivel, azokkal kereskedik, kapcsolatokat és új kulturális formákat épít ki, de végső soron a kozmikus keretrendszerbe lépés sem tudja megszabadítani az embert ősidők óta magával cipelt békétlen természetétől. Persze a különböző egyéb létformák sem jobbak a deákné vásznánál, ők is egyszerűen csak hatalomra, kétkezi javakra, gazdasági és politikai előnyökre törnek. Ebbe a pezsgő, élettel teli világba csap bele az úgynevezett Építészek képében a mennykő: ezek a Hold-méretű entitások lakható világokat szabdalnak szét egymás után sebészi precizitással. Különös módon a bolygók és űrhajók kibelezése művészi módon zajlik, pusztításaik nyomán nem kaotikus romok, hanem afféle kozmikus virágformák maradnak. Számukra a látványos installációkká faragott bolygók lakói talán csak penészgombáknak tűnnek, már ha felfogják egyáltalán, hogy életek milliárdjait oltják ki szobrászkodás közben. Senki sem tud semmit céljaikról, végső soron még a genetikailag és lelkileg átformált, Közvetítőknek nevezett humanoidok sem, akiket direkt az Építészek ellen hoztak létre alkotóik.

A regény jelen idejéhez képest ötven évvel korábban zajlott le az a küzdelem, amikor is az egyik ilyen közvi, Idris Tellemier sikeresen észrevetette magát az emberi szemmel isteninek tűnő egyik entitással, mire ez a különös és Idris számára alig felfogható kapcsolatfelvétel egyetlen pillanat alatt véget vetett a háborúnak, az Építészek nyomtalanul felszívódtak az észlelhető kozmikus síkokról. Talán pont annak az úgynevezett nemtérnek a mélyebb bugyraiba, a gyors-utazásra szolgáló kozmikus térségbe, amiben csak a megmaradt közvik képesek a navigálásra. Ennek a bár valóságos, de álomszerűnek tetsző dermesztő síknak a közegét elviselni csak a közvik tudják valamilyen szinten, az űrhajók legénysége viszont az átkelésekkor alvókapszulákba kényszerül, mert igen nehéz ép ésszel kibírni a nemtér megnevezhetetlen jelenléttel terhelt közegét.

Idris ebben az ötven évvel későbbi jelenben egy roncsmentő hajó navigátora, színes és viharvert csapatával kajtat melók után frakciók, gengszterek, politikai körök, elszakadt vagy épp betagozódó társaságok áttekinthetetlen kavalkádjában. Egy küldetés során meglelt roncs képében újra felmerül a gyanúja az Építészek visszatértének, így hőseinkre olyan fókusz vetül a különböző érdekcsoportok részéről, ami végigűzi őket a lakható világokon és a nemtér egyre rettenetesebb mélyszintjein. Becsatlakozik a buliba annak a harcos amazonrendnek Vigasz nevű katonája is, aki személyes testőreként küzdött Idris mellett a háborúban, és pont annyira nem öregszik, mint közvi védence, csak más okból. A hatalmi felállást tovább bonyolítja a külsőleg óriáskagylókra emlékeztető, magát isteninek beállító entitások jelenléte, akik birtokolnak néhány, a kozmikus létezés színpadáról rég letűnt teremtmények által hátrahagyott tárgyi maradványokat, amelyek hathatós védelmet biztosítanak az Építészek ellen, a gigászi művész-pusztítók valamiért ugyanis elkerülik azokat a bolygókat, amelyeken ilyen romok vagy tárgyak találhatók. Kizárólag a kagylóhatalmasságok lelték meg a módját az ilyen tárgyak erőmegtartó elmozdításának és más bolygókra telepítésének, így a biztonságukért cserébe behódoló bolygókat sorban saját birodalmukhoz csatolják.

Ügynökök, bűnözők és politikai hatalmak által űzött hőseink természetesen nem tudják elkerülni az ide-oda csapódást a náluk hatalmasabb erők közt, de jó kalandregényhez méltón valahogy mégis rendre kikeverednek a zűrökből. Még ha nem is mindig ép bőrrel, többen odavesznek közülük, és az életben maradók is egyre jobban leamortizálódnak. Ez a minden létezőre kiható következménygörgeteg persze jót tesz az életszerűségnek, többek közt ezért sem billen át a regény kalandponyvába. Adrian cselekmény bontakoztató és karaktermozgató készsége kivételes, ráadásul, ahogy fentebb már említettem, nem szálaz szét semmit: jellemzés, történet, leírás mindvégig párhuzamosan zajlik, gyakran mondatszinten. Zsenije nem merül ki ennyiben, fantáziája lehengerlő: nem múlik el bekezdés valami új részlet, ötlet, különös idegen lény, összefüggés, belső megélés nélkül. Tudom, nem épp elegáns a hasonlítgatás, de az írók többsége egész életműveket épít fel annyiból, amennyiket Tchaikovsky oldalanként elsüt. Termékenysége is mellbevágó, évente legalább egy-két 5-600 oldalas regényt összehoz hasonló minőségben. A Föld szilánkjai legsűrűbb pillanatai már nem is olvasás-, mint inkább vizuális flow-élmények, és azt az apróságot sem hallgathatom el, hogy ezek a mindvégig táguló, szédületes távlatú események valójában csak megágyaznak valami még grandiózusabbnak. Nem csoda, hogy máris falnám a folytatást.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu