Vannak dolgok, amiket az ember legszívesebben elfelejtene. A feledés igénye rendszerint két okból is felmerülhet. Az egyik, amikor egy kellemes élményt ismét átélnénk, nulláról indulva. Ilyen a jól elvégzett munka utáni elégedettség, egy jó beszélgetés vagy iszogatás barátokkal. De jó volna akár mondjuk a The Witcher 3: Wild Huntot minden végigjátszás után elfelejteni, és aztán újra és újra nekikezdeni, mit sem ismerve a játékmenetből. Na, az igazán klassz lenne! És vannak a negatív esetek: munkahelyi kudarcok, csúfos felsülések, rosszul alakult beszélgetések, kínos bakik, vagy éppen a Trónok harca záró évada. De nem megy egyik sem. Ráadásul a negatív tapasztalatok jobban az ember fejébe fészkelik magukat, tüzet okádó sárkányként, mint a pozitívak, hiszen feladatuk az, hogy a hasonló csalódásokat elkerüljük a jövőben, és ne égessük meg magunkat.

Némileg hasonlóképpen fogadtam a Sárkányok háza beharangozását, mint amikor az első hírek begyűrűztek A hatalom gyűrűi érkezéséről: igen erős szkepticizmussal. Könyv- és filmbeli fantasyk iránti rajongásomat ugyanis felülírta az óvatosság, és a fejemben ülő tüzes sárkány. Hiszen mindkettő a csaknem lehetetlent kísérelte meg. Mennyi esélye lehet méltó folytatást írni A Gyűrűk Urának, vagy a Trónok harcának? Szinte nulla. A Targaryen családra írt spin-off esetén legalább annyi pozitívum volt, hogy az első trailerek nem hozták rám a frászt, sőt, igazából egészen jól néztek ki. Persze George R. R. Martin fantáziavilágát filmre vinni nem indul akkora hendikeppel, mint amekkorát Tolkien neve jelent bármilyen hagyatékát feldolgozni vágyó kísérlet esetén. Aggasztó volt azonban, hogy a Trónok harca sorozat ott kezdett hanyatlani (valahol az 5-6. évad körül), ahol már nem akadt könyvi alapanyaga az alkotóknak, s most kissé hasonló volt a helyzet. A House of the Dragon alapjának számító Tűz & Vér című Martin-kötet ugyanis sokkal inkább száraz elmesélése Westeros és a Targaryenek történetének, mintsem életszagú mese. A szereplőknek a könyvben inkább csak nevük, titulusuk és kronológiájuk van, jellemük kevésbé. Míg korábban egy Tyrion Lannister kész alakként ugrott a filmes szakemberek elé, itt sokkal több munka hárult a színészekre és rendezőkre, ha lelket akartak önteni a nevekbe. Ehhez képest megdöbbentett a hozott színvonal.

A sorozat egyelőre sokkal inkább családi dráma, mintsem trónért folyó fizikai harc, de ettől csak más jellegű lett és nem rosszabb. Mellesleg nyilvánvalóan egy bevezető évad volt, először ugyebár meg kell ismerni a történet szereplőit, meg a konfliktusforrásokat, s majd csak azután lehet őket lemészárolni... Az események lassan indulnak, van alkalmunk mélyebben foglalkozni a fontos karakterekkel, ráadásul érdemes is. A szereplőknek ugyanis van mélységük, legtöbbjük szerethető, ténykedésük érthető, személyiségük sikereikből és kudarcaikból logikusan fejlődik. A sztori eddig nem túl bonyolult: szokás szerint több az oda vágyakozó hátsó, mint a hely a vastrónon. A látvány általában gyönyörű, a rengeteg gyertyás jelenet mind nagyon szép. Nosztalgiafaktor is jelen van, végre láthatjuk a sárkányok „istállóját” például, ami az eredeti sorozatban már romokban állt. Mondjuk a sárkányokkal nem vagyok kibékülve, némelyik inkább valami szárnyas gekkónak néz ki, nem Drogon felmenőjének, de ezt sárkánya válogatja.

Az első rész után óvatos optimizmus uralkodott el rajtam, ami tartott egészen az ötödikig. Ez elsősorban a két női főszereplő miatt következett be, bevallom! Rhaenyra hercegnő csibészes karaktere egyértelműen az évad első felének legnagyobb pozitívuma, míg Alicent királyné ellenpólusként szintén jól működött. És akkor jött, amitől rettegtem! A készítők rendkívüli merészséggel egy 10 éves ugrást iktattak be az 5. és 6. rész közé, lecserélve a történetet addig vékonyka vállukon cipelő Milly Alcockot és Emily Careyt. Biztos voltam a gyors minőségi zuhanásban. Mire megszereti a közönség a karaktereket, lecserélik az arcukat? Nonszensz! Egy ilyen váltásból képtelenség jól kijönni!

Erre nemhogy jól jöttek ki belőle, de a sorozat 8. része már egészen parádés volt! A Trónok harca rendszerint az évadzáró előtti részben ütött a nézőn – vagy Ned Stark fején – a legnagyobbat (az 1. évad 9. részében fejezték le Nedet, a 2. évad 9. részében ostromolták meg Királyvárt, a 3. évad 9. részében volt a Vörös nász et cetera), most eggyel előrehozták a maximumot. A csúcs most ugyanis egyértelműen a 8. epizód. Zseniális volt, az első perctől az utolsóig. A már csupán családi békére vágyó, haldokló Viserys királyt Paddy Considine (a sminkesek segítségével) egészen döbbenetesen formálta meg. Nem különösebben szimpatikus – és az első öt részben nem is különösebben emlékezetes – karakterének lassú leépülése epizódról epizódra zajlott le, s közben nem a szánalommal vett meg minket, nézőket, hanem azzal, ahogy méltósággal viselte kínjait, és testi zsugorodásával párhuzamosan emberileg egyre nagyobb lett. Ami korábban gyengeségnek tűnt nála, arról kiderült, hogy bölcsesség, és nem pusztán uralkodóként van jelen, hanem egymagában – egymásért nem különösebben rajongó – szeretteinek egyetlen összetartó ereje is. Az epizód képes volt arra is, hogy elkerülje a sablonokat (például, hogy a fiatalok a beteg uralkodó előtt veszekedjenek, és emiatt essen össze holtan, meg hasonló blődségek), hanem csaknem idillt csempészett a személyes tragédiába, megadva a királynak az utolsó közös percek boldogságát a család egységében. Váratlan volt, és nagyon-nagyon jó húzás. Csak távozása után történik meg, ami a jelenetbe bele volt kódolva: a fiatalok „hamariságából” és meggondolatlanságából bekövetkező végső szakítás.

Minden hiteles. Igen, így viselkednek az emberek alapvetően, és nem úgy, ahogy elképzeltük vagy vártuk volna korábbi filmes sémák alapján! A királyné és a hercegnő kölcsönös gesztusai egymás felé nagyot ütnek, képesek felülemelkedni egy pillanatra a keserédes utolsó vacsora szomorúságán, az óhatatlanul közeledő katasztrófán, és lépéseket tesznek egymás felé, mert érzik, hogy a hatalom – amire persze vágynak – kevesebbet ér, mint a gyermekeik biztonsága. A fiataloknál meg éppen az a hiteles, hogy nem foglalkoznak a jövővel, a biztonsággal, náluk az érzelmek uralkodnak, nekik nincs valós tapasztalatuk ugyanis a világ és a királyi udvar veszélyeiről. Igen erős rész volt, amely a Trónok harca legjobb pillanatait elevenítette fel (nekem a 2. évad 9. része, a Blackwater jelenete ugrott be Sansa-val és Cercei-jel). Mindez abból fakad, hogy a karakterek hitelesek. Itt nem hadonásznak karddal a női szereplők – szemben más sorozatokkal ‒, hogy a kötelező erős női figurákat hozzák, hanem úgy lesznek azok, hogy nők maradnak: szeretők, anyák, sokszor érzelemtől vezérelt, intelligens asszonyok.

A castingos(ok) ismét jó munkát végeztek, a megfelelő színészek kerültek a megfelelő helyekre a megfelelő időben. Tudom, manapság nem illik ilyet írni, de legyünk inkább őszinték, mint píszík: én például el nem tudtam volna képzelni, hogy a meglehetősen érdekes arcú és egzotikusan szép Milly Alcockot le lehet cserélni hitelesen Emma D’Arcyra. És mégis működik! Ám ez azért van, mert vele már nem a tizenéves vágyvezérelt csitrit játszatják, hanem a sok problémát és felelősséget cipelő anyát, aki nem pusztán 10 évvel idősebb, hanem 10 évvel tapasztaltabb. Nem a lehetetlen megoldását bízták rá, hanem a karakterek jellemfejlődésének megfelelő pillanatához kerestek színészt! Érdekes módon nálam a sok kritikában sztárolt, Daemon Targaryant alakító Matt Smith eddig a gyenge pont, még keveset láttam tőle.

Ha már gyenge pontok! Persze, bele lehetne kötni dolgokba. Kissé talán túl sok új arcot dobtak be az 5. részt követően. A gyerekek kilétét időnként nehéz követni, a nevüket sem jegyeztem meg. Vagy például: sosem fogom megérteni, hogy a Velaryon családra miért kellett fehér hajat aggatni. Fölösleges azonban kukacoskodni, mert az erényei messze felülmúlják ezeket az összességében lényegtelen dolgokat, a fölösleges karakterek meg úgyis gyorsan el fognak fogyni, ismerve a készítőket...

Összességében a sorozat messze felülmúlta a várakozásaimat, mert ez bizony egy erős sorozat, és van egy olyan érzésem, hogy jó darabig még nem kerül majd lejtmenetbe. Abban is bízom, hogy nem lehet úgy elbaltázni majd, mint a Trónok harcát. Már nem erős szkepticizmus uralkodik bennem, hanem erős várakozás. Lassan egy hónapja vége, jöhetne már a következő évad!

Ja, és kedves George Raymond Richard Martin! Írd már meg azt a nyomorult 6. részt A tűz és jég dalából, amire 11 éve várunk! Köszi!

Horváth Gábor