1704-re II. Rákóczi Ferenc hadai felszabadították a Magyar Királyság területének zömét a császári csapatok uralma alól, kezére került a Felvidék, Erdély északi része, az Alföld szinte egésze, majd 1705 végén a Dunántúl is. Mindössze az ország nyugati és déli határövezete és a nagyobb várak környéke maradt „osztrák” fennhatóság alatt, illetve Erdély déli része, ahol a helyi szászok egyértelműen a császári udvarral szimpatizáltak. Ráadásul a szabadságharc kitörésekor éppen itt tartózkodott jelentősebb császári haderő, amelyet a francia származású Jean-Louis Rabutin de Bussy (1642-1717) tábornok irányított, 1704-ben több vereséget mérve a helyi „kuruc” erőkre (bár Rákóczi maga tiltotta e pejoratív jelző használatát saját seregére). Mindemellett az elsősorban dragonyos és vértes lovassággal bíró császári hadvezér 1705 közepére súlyos helyzetbe került, hiszen sok száz kilométerre volt, méghozzá elszigetelten a császári kézen lévő többi területtől, s ereje éppen csak arra volt elegendő, hogy tartsa magát. 1705 nyarán így a bécsi hadvezetés arra a döntésre jutott, hogy segítséget kell nyújtania az elszigetelt várakban (pl. Nagyvárad) lévő helyőrségeknek és ennek az erdélyi haderőnek. Egy elsőre elég képtelen feladatot róttak így Ludwig von Herbeville tábornok (a képen) Csallóközben álló hadseregére: 16 ezer katonájával vágjon át a magyarok kezén lévő területeken, lássa el élelmiszerrel és ellátmánnyal Lipótvárat és Nagyváradot, majd jusson el Erdélybe Rabutinhoz. Ez egy 3 hónapos utat és 700 km-es menetet jelentett ellenséges területen egy könnyűlovas harcmodorban jártas ellenféllel szemben. Herbeville maga sem tartotta jó ötletnek ezt, de engedelmeskedett. Rákócziék ráadásul pontosan ismerték az osztrák tábornok terveit, és először el sem akarták hinni, hogy egy ennyire képtelenségnek tűnő vállalkozásba fognak a császáriak. Mikor mégis el kellett fogadniuk a tényt, minden próbálkozásuk ellenére a felkelők a császári erők egyetlen céljának elérését sem voltak képesek megakadályozni, ami igencsak sötét képet fest a szabadságharc kuruc haderejéről.

Herbeville serege augusztusban ellátmányt juttatott be a kuruc ostromzár alatt lévő Lipótvár erődjébe, majd – a neki elvileg csapdát állító – magyar sereget augusztus 11-én Pudmericnél szétverte, és kis híján Rákóczi is a fogságába került. Ezután a császári generális Komáromból augusztus 28-án Budára indult, majd az Alföld felé vette útját. Lassan haladt, a kurucok pedig módszeresen felégettek mindent az érkező császáriak elől. Teljesen feleslegesen... Ugyanis rossz irányból várták a támadást. Rákóczi hadvezérei (Bottyán János, Károlyi Sándor) úgy vélték, Herbeville az egyenes utat választja, Hatvan felé Nagyváradnak, ám az osztrák tábornok Szegednek vonult. A délvidéki szerbek – bár eleinte tárgyaltak Rákóczival – kitartottak Bécs mellett, így Szeged várának elfoglalásával Herbeville kapcsolatba tudott velük lépni, és csapatainak is ellátmányt szerzett útközben. Nagykőrös és Kecskemét környékén igen komoly nagyságú állatállományt tudtak rekvirálni Herbeville-ék: közel 1000 szarvasmarhát, 500 juhot, több száz sertést és sok-sok tonna gabonát. A felperzselt föld taktikája ezúttal a kitelepített lakosságnak csak szenvedést hozott, de előnyt nem jelentett a kurucoknak. A császári csapatok nem éheztek, sőt az ország leggazdagabb városához, Debrecenhez kanyarodtak fel Szegedről, amelyet szintén megsarcoltak, és ismét nagy mennyiségű élelem került a kezükbe. Bár Károlyi és Bottyán abban bíztak, hogy amikorra Herbeville eljut Erdély határára, csapatai kimerülnek és harcképtelenek lesznek, ez nem következett be. Herbeville Váradot is ellátmánnyal töltötte fel, majd megindult az Erdély kapuját jelentő Meszes-hegység hágói felé.

Erdély határánál Rákóczi fejedelem felkészült az ellenség fogadására. Vagy legalábbis azt hitte. Francia hadmérnök segítségével sáncokat épített, hogy legjobb gyalogságával ott akadályozza meg Herbeville bejutását a fejedelemségbe. Két hágó jöhetett számításba, a karikai és a zsibói, de a sáncok novemberre csak előbbinél készültek el, utóbbinál nem sok minden látszódott még belőlük, mikor természetesen ennél bukkantak fel november 9-én a császári sereg előőrsei. Károlyi egyik levele szerint Erdélyből még ásókat sem sikerült összeszedni az árkok kiásához, ami igen komoly szervezési problémákról árulkodik... Sajnos Rákóczi minden alvezére alkalmatlannak bizonyult egy igazi csata megvívására. A hadjárat során amit el lehetett szúrni kuruc oldalon, azt sikerült is elszúrni. Rákóczi hadai védekező pozíciót vettek fel a félig kész sáncoknál 34 ágyú oltalmában, és a fejedelem levelet küldött Károlyi Sándornak, hogy csapataival a császári támadás esetén indítson rohamot Herbeville ellen meglepetésszerűen (Bottyán eddigre önállósította magát, és a Dunántúl ellen vonult). A meglepetés végül mégis a császáriak oldaláról érkezett, hiszen a fejedelem olyannyira nem számított még az „osztrák” támadásra, hogy éppen ebédelt, mikor megkezdődött a csata. A két oldal nagyjából egyenlő létszámmal állt a csatatéren, 15-15 ezer fővel. Herbeville serege tapasztaltabb és fegyelmezettebb volt, így bár eleinte több támadását visszaverték Rákóczi gyalogosai des Alleurs francia generális vezetésével, végül mégis áttörtek a félig kész sáncokon. Mire Rákóczi a csatatérre ért, a kurucok visszavonulása megkezdődött. Károlyi sem volt ott, minden előzetes megállapodás ellenére. A gyors visszavonulás legalább megakadályozta a nagy veszteségeket, de a 400 emberen kívül 25 magyar ágyú is a csatatéren maradt, több zászlóval együtt.

A vereség következményei súlyosak voltak. A zsibói császári győzelmet követően Herbeville elfoglalta Kolozsvárt, majd egyesült Rabutin erőivel, és egész Erdély a kezükre került. Rákóczit így pont éppen ott érte csapás, ahol az nagyon fájt neki. Saját magát ugyanis apai és nagyapai jogon Erdély fejedelmének tekintette, a szabadságharc során pedig elsősorban mindvégig Erdély trónját igyekezett biztosítani a maga számára. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy míg a császári had végigjárta az országot, Bottyán János 1705. november 5-én átkelt a Dunántúlra, és rövid úton elfoglalta azt. A háború egyik jellegzetessége volt, hogy egy császári siker az ország egyik pontján egy magyar sikerhez vezetett egy attól távoli helyszínen, ami jelzi, hogy Rákóczi sikereinek oka a viszonylag nagy hadszíntéren bevetett aránylag kicsi osztrák erőnek volt elsődlegesen köszönhető. Amint nagyobb sereg érkezett az országba császári részről (1708 után), a szabadságharc veresége egyre nyilvánvalóbbá vált. Ugyanakkor a Rákóczi-szabadságharc sorsa gyakorlatilag már 1704-ben eldőlt (ez akkor persze még nem látszott világosan), mikor a francia-bajor hadsereg Bécs elleni offenzívája a höchstädti (angol nyelvterületen blenheimi) csatában csúfos véget ért. Rákóczi a bukást csak elodázni tudta, és végül 1711-ben – ha már nem is neki, de – sikerült kompromisszumokat kényszeríteni a bécsi udvarra.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Czigány István: A császáriak hadjárata 1705 őszén. In: HK, 1981. 1. sz. 74-104.o.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.