Antigoné gyűrűi a XXI. Győri Könyvszalonon

Szabados Éva interjúja Jánosi Zoltán irodalomtörténésszel

janosi-zoltan

Jánosi Zoltán legújabb kötetének címe egy küldetésszerű írói magatartásra, a „kreóni” elnyomással szembeni szellemi ellenállásra utal. A Könyvszalon apropóján beszélgettünk többek között Antigoné gyűrűiről, az irodalomtörténész szerepéről, a költészet és az emberi tudat kapcsolatáról, valamint Győrhőz fűződő viszonyáról.

Már a cím sejteti azt a tágabb perspektívát, amelyet az Antigoné gyűrűi tanulmányai nyújtanak időben és térben. Például különleges kapcsolatokat tárnak fel Tamási Áron és Federico García Lorca életműve között, költői mikro- és makrokozmoszokat nyitnak meg előttünk.

Igen, így van, a leghatározottabb célom volt a kötet írásainak létrehozásakor, majd a könyv megszerkesztésekor, hogy világirodalmi kitekintésekkel mutassam fel a magyar irodalomban azt – a kötetben mintegy kétszáz évre visszatekintő – folyamatot, amely a társadalmi elnyomással, kirekesztéssel, kisebbségbe szorítással szembeni küzdelem töretlen és poétikailag is igényes irodalmi tanúbizonyságát adja. Úgy láttam, hogy – nem kis mértékben politikai nyomásokra vagy egyéb megfontolásokból – már a hetvenes évektől az irodalom másfajta kifejezési formáira esik a nagyobb hangsúly, a különböző kutatási irányzatokban a közösségétől izolált szubjektum, az önkifejezés, a kísérletező esztétikum, a nyugati modellek kopírozása, a társadalmi küldetéstől visszavonuló, a poentírozó irodalom kap nyomatékosabb megjelenítéseket. Olyan munkát akartam ezekkel oppozícióba állítani, amely a művekkel társadalmi terepeken is küzdő írószemélyiségek történeti ívében gondolkodik. A Kölcseytől Szentmártoni Jánosig tartó vonulatban szervesen adódtak olyan érintkezési pontok az egyetemes irodalommal is (például Arany, Tamási, Németh László, Nagy László, Ratkó József, Csoóri Sándor munkásságában) – és természetesen mögötte a történelemmel –, amelyeket orientációs pontoknak tartottam Kárpát-medencei irodalmunk megközelítéséhez is, és ezeket is egyértelműen megjelöltem.

Az írásokban közelebbről ismerkedhetünk meg többek között Arany János, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Nagy László, Szécsi Margit, Pilinszky János, Tornai József, Csoóri Sándor, Serfőző Simon, Kiss Anna, Nagy Gáspár, Oláh János és Vári Fábián László alkotásainak társadalmi és egyéni hátterével, magyar és világirodalmi összefüggéseivel. A címadó írás bemutatja, hogy Ratkó József az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulójára megalkotott Antigoné-fordításával és az ennek ágaként született saját drámájával, a Kreónnal hogyan néz Szophoklész tükrébe, miközben a XX. századvégi magyar tragédia értelmezését antik alapokra helyezi. „A két „görög darabban” az ókori sorsok, nézetek, archetipikus emberi helyzetek a közelmúlt és az adott jelen magyar történelmének (állapotainak, jellemeinek, meghatározó szituációinak) egyetemes atmoszférával sugárzó, lényegfelmutató tükreivé válnak.

A könyvben tudatos törekvés az is, hogy nem kizárólag a fővárosban vagy a nagyvárosokban élt, élő szerzőkre koncentrálnak írásai. Móricz Zsigmond, Sinka István, Serfőző Simon és mások műveiben is fontos szerepet kap a magyar vidék sorsa, a határon túl élő vagy onnan jött alkotók, Páskándi Géza, Deák Ernő, Vári Fábián László, Finta Éva, Beke Mihály András és Majoros Sándor pedig a kisebbségi lét sorsküzdelmeit vonják a könyvbe. Ratkó József a magyar világ határon belüli kicsi körében, a szabolcs-szatmári Nagykállóban élve úgy akarta megünnepelni 1956 októberének 30. évfordulóját, hogy Kocziszky Éva nyersfordítása segítségével magyarra ültette az Antigonét, mintegy „belefordítva” a szövegébe az 56 után előállt megtorlások alaphelyzeteit is. Így tette közzé az évfordulón az egyértelmű üzenetet: temetetlen halottakkal nem lehet együtt élni. Szellemi értelemben ezért, 1986-ban, előkészítette és követelte is Nagy Imréék újratemetését és 1956 teljes rehabilitációját.

Egyik fő kutatási témája az archaikus kultúrák hatásának vizsgálata a 20-21. századi irodalomra. Hogyan talált rá erre az izgalmas irányra?

Nagy László műveinek értelmezésekor, még valamikor a nyolcvanas évek elején. Nagy László olyan költői nyelvet alkotott, amelynek kardinális része volt a folklórelemek, a népi tudás, hiedelmek, rítusok és más tudatformák beépítése. Hogy ennek mélységeihez hozzáférjek, alapos ismereteket kellett szereznem néprajzból, s ez elvezetett az archaikus és primitív kultúrákhoz, majd a mítoszokhoz, mítoszelméletekhez is. Több könyvespolcnyi szakkönyvet bújtam át egyre fokozódó érdeklődéssel, hogy előbb Nagy László, majd a „bartóki” vonulat költőinek, íróinak műveit értelmezhessem. Nagyon jó iskola volt ez: az egy-két évtizedig vagy még addig sem élő, olykor nagy hazai üdvrivalgással fogadott, irodalmunk sajátos, belső fejlődésű folyamataira pedig spanyolcsizmaként ráhúzgálni próbált – s ekként az eredeti gondolatból divattá deformált – külföldi elméletekkel szemben évezredes távlatokat, rálátást adott az emberi kultúrára és abban az irodalomra.

Milyen többletet adhatnak a mitológiai utalások az irodalmi műveknek?

Alapvető emberi szituációkat, történelmi tapasztalatokat, jellemvonásokat fejeznek ki, modelleket kínálnak a jelen idő és a história értelmezéséhez, és antropológiai távlatokat is adnak az írói korértelmezésnek. A világirodalomból Thomas Mann József és testvérei, García Márquez Száz év magánya például ilyen művek, a magyar irodalomban pedig Arany Jánostól, Sinka Istvántól Németh Lászlón át Nagy Lászlóig, Csoóri Sándorig, Ratkó Józsefig, Kiss Annáig és hosszan folytatható sorban gazdagon találunk ilyen törekvéseket. A mitológia az irodalom bölcsője is egyben, a benne született történetek, képzetek egyszerre fejeznek ki világelemzést és -magyarázatot, fogalmaznak meg univerzális képleteket az emberi szerepről és a mindenségről. Elemi módon figyelmeztetik a gyakran a partikularitásba szorított embert és irodalmát a létezés totalitására. Alig van olyan mű, amelyben archaikus (archetipikus), ókori, keresztény-biblikus vagy egyéb mítoszi vonásokat ne lehetne találni, de számos alkotó tudatosan használja ma is sors- vagy léthelyzet-kifejező műveiben a mitológiai modelleket. Közismert, hogy József Attila milyen szeretettel és becsüléssel forgatta a Vikár-féle Kalevalát, és számos művébe (A hetedik, a „Futtam, mint a szarvasok” kezdetű Bánat stb...) ültette át motívumait.

Az írói magatartásról gyakran esik szó. Hogyan fejezné ki esszenciálisan az irodalomtörténész hivatásának lényegét?

Az a véleményem, hogy az irodalomtörténésznek, különösen, ha tanárként is dolgozik az oktatás bármely szintjén (még ha van is egy-egy kiemeltebb témája vagy vonzalma), a maga korszakában működő valamennyi értékes gondolati-poétikai-esztétikai irányzatra figyelmet kell fordítania. S keresnie szükséges azokat a világirodalmi kapcsolódási pontokat, vonulatokat is, amelyek hálózatában az egyetemes irodalommal együtt lélegzett s lélegzik irodalmunk. Ezek felmutatása kiemelkedően fontos saját irodalmunk helyzetének, speciális értékrendszerének tudatosításához. Ha ez a kapcsolatfelvetés egyirányú vagy szűkített, az torz vonásokkal telíti a teljes irodalomképet, a közösségi önértelmezést és a nemzeti tudatot is. Az irodalomtörténésznek továbbá – nézeteim szerint – elemi feladata a jó kortárs irodalom katalizáló közvetítése, gondozása, segítése. Nem jó az, ha az irodalomtörténész a tudomány páncélzatába öltözve ukázokat ad és különböző téziseket citálva, ex katedra akar irányokat mutatni az eleven irodalomnak. A funkciója – bármennyire kreatív is egy-egy tudós személyiség – egyébként is csak nyomkövető: az irodalmat magát az írók, és nem az irodalomtörténészek, kritikusok alkotják.

janosi-zoltan-antigone-gyuruiAz Antigoné gyűrűit kiknek ajánlaná?

Azoknak az olvasóknak, akiket érdekel a magyar irodalom történelmi és társadalmi katasztrófákkal, diktatúrákkal, külső és belső hatalmakkal és ezek kiszolgálóival folytatott és történetileg soha fel nem adott, igényes művészi viaskodása, azoknak, akik hisznek az irodalom közösségi elkötelezettségeiben, nemzetszolgálatában, akik a morált, a hitet is képesek az irodalmi esztétikum körzetében értelmezni, akik a nemzeti hagyományokat, benne a folklórt is a nemzeti identitás erőiként tudják szemlélni az ezeket integráló irodalomban, és akik kíváncsiak rá, hogy irodalmunk e vonulata számos ponton miképpen kapcsolódik a világirodalom jelentős értékkörzeteihez.

„Meggyőződésem, hogy a dolgok, helyzetek metaforikus megvilágítása amellett, hogy a bejáratott, kalodaszerű terminusokkal szemben jóval nagyobb szabadságot biztosít a fogalmazásban, befogadhatóbbá és érthetőbbé is teszi a mondanivalót” – nyilatkozta néhány éve a Kortárs Folyóiratnak. A költészet nyelvezete hogyan segítheti a mélyebb megértést? Mi az, ami csak lírában adható át?

A költészet nyelve több vonásában visszanyúlik a dolgokat először megnevező, a világot maga körül először leírni, értelmezni akaró ember tudatműködéséhez. Ugyanakkor végtelenül korszerű is, mert az értelem, az érzelem és a kreativitás elemi és egyéni erőit nagyszerűen szabadítja fel a művet alkotóban. A köznapi és a tudományos nyelv bejáratott sémáival, fogalmaival, illetve terminusaival szemben a legnagyobb személyes szabadságot kínálja fel a lét, a természet és a lélek s ezek kapcsolatainak kifejezéséhez, megnevezéséhez. A szóképek, zenei elemek, alakzatok és más nyelvi értékek egyéni kombinációjával olyan összefüggéseket, mélységeket, érzéseket és logikai viszonyokat képes tömören és művészi atmoszférában megragadni, amelyek a köznyelvben vagy tudományos nyelven csak hosszas kifejtéseken át volnának megközelíthetők. A lírai művek ismerete, olvasása ilyen terepekre visz: kiegészíti, továbbgondolásra készteti, új felismerésekkel, fényekkel, élményekkel telíti személyes tudatunkat. Mesterem, Görömbei András egyik érzékletes példája erről ez volt: amikor az ötvenes években Nagy László ezt a két sort leírta: „Kezedben a rózsa lefejezve / tövises szára az, amit szorítasz”, abban egy egész történelmi korszak minősítése, kudarca, emberi és történelmi, nemzeti fájdalma benne volt.

Egyik előadásán megcsodáltam, hogy a Nagy Lászlótól idézett részleteket mind papír nélkül mondta el, még inkább kiemelve értéküket. Mit adhat az embernek, ha sok verset tud?

Nagy Lászlóval korábban rengeteget foglalkoztam, így verseinek jelentős része az irodalmi tudásom memoriter terepének is fontos részévé lett, de másoktól is rengeteg versszak, sor ragadt meg bennem. Ezeket a műveket vagy részleteket sohasem kellett „megtanulnom”, mert a papírról egyszerűen átléptek az emlékezetembe. Ez egy szerencsés adottság, amely igen sokat nyújtott nekem, segített a tanításban, a műértelmezésben és újraértelmezésben, és néhány tanítványom világképének és tanári magatartásának mintáiba is átsugárzott. Az, hogy mindez nekem magyar nyelven adta a legtöbbet, külön is óriási érték. Életem egyik legnagyobb adományának tartom, hogy Balassit, Csokonait, Kölcseyt, Petőfit, Aranyt, Radnótit, József Attilát, Vas Istvánt, Kányádit, Nagy Gáspárt és másokat magyarul olvashattam, és sok művük vagy ezek részletei szöveg szerint is bennem élhetnek, a tudatom, a gondolkodásom, a cselekvéseim vektoraivá, koordinátáivá lehettek. Spanyolországban kiadott García Lorca könyvem megjelenése egyenesen annak volt köszönhető, hogy egy granadai sétán elkezdtem félhangosan Lorca-verseket mondani az utcán, Nagy László fordításában. Andalúz barátaim azonnal ráismertek a ritmusból és a hangzásból a Lorca-eredetire, csodálkozásukban azonnal autót hívtak, és megmutattak minden García Lorcával kapcsolatos emléket a városban. Annyira meglepte őket egy közép-európai, ráadásul a klasszikus Európában szinte rokontalan nyelvű ember erős kötődése a Lorca-művekhez, hogy az Almeríai Egyetem saját költségén és gondozásában adta ki, spanyol nyelven, a költő magyarországi befogadásáról írt könyvemet. Mindössze egy-két, az utcán magyarul elhangzó Lorca-versért cserébe, végtelen szeretetből.

Milyen lenne a világ, ha többen olvasnának, esetleg írnának verseket?

A világ sokkal lakhatóbb, emberibb, morálisan és fizikai értelemben is tisztább lenne. A művészet küldetése ebben a tekintetben a vallásokéhoz hasonlítható, számos ponton érintkezik is azokkal. Az irodalom nagyon fontos vonásokat, tartalmakat, antropológiai alaphelyzeteket fogalmaz meg az emberről, az olvasónak és természetesen az ezeket értékes művekben megfogalmazó embernek mindez a szellemébe és cselekedeteibe sugárzik, és minden tulajdonságában jobb is lesz általa.

A Győri Könyvszalon az irodalom ünnepe, az olvasásé. Ma egyre kevesebben vesznek a kezükbe könyvet, pedig mennyire más élmény, mint amit egy képernyő adhat. Mit emelne ki ezzel kapcsolatban?

A humán kultúra visszaszorulása mindig az emberi minőség sorvadásához vezet, különösen akkor, ha a pénz hatalmának kitett médiumok egy része szabályszerű ellen-kultúrát: silányságot, értéktelenségeket közvetít és propagál. Az igényes könyvek olvasása, illetve ilyen művek írása egyszerre nyújt ezekkel kontrasztban szellemi önvédelmet és emberi kiteljesedést. Ezért tartom fontosnak és országosan is példaszerűnek a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér új módszertani és tartalmi törekvéseit: egy nyitott és minőség-képviseleti, állandóan a megújulást kereső rendszerben megjeleníteni és közvetíteni az irodalmat, az olvasás szeretetét és kapcsolódási terepeit egyéb kulturális fókuszokhoz, valamint teljes életünkhöz.

Milyen emlékek fűzik Győrhöz?

Amikor középiskolás koromban először itt jártam, megkapott a város építészetének szépsége, méltósága, a dunántúli magyar kultúra értékeit nagyszerűen tükröző arculata és hagyományai. Később, nyíregyházi főiskolai rektor koromban többször is megfordultam itt, a tanítóképzés itteni vezetésével, különösen Cseh Sándor Főigazgató Úrral igen jó kapcsolatunk alakult ki, amit később felelevenítettünk. A kétezer-tízes évek közepén részt vettem előadóként a határon túli magyartanároknak itt, Győrben, általa is szervezett továbbképzésen, nagyszerű emberekkel ismerkedve meg a világ minden sarkából. Majd a Magyar Napló folyóirat és kiadó irodalmi vezetőjeként magával a mostani Könyvszalont létrehozó intézménnyel, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Térrel alakult ki szoros együttműködésünk, Horváth Sándor Domonkos Igazgató Úrral igazi barátságunk is. Számos rendezvényen szerepeltem itt az elmúlt fél évtizedben, a Könyvhét megnyitásától, továbbképző előadásoktól a magyar próza napját ünneplő rendezvényekig, író-olvasó találkozókig, a város fennállásának évfordulójára kiírt novellapályázat elbírálásáig, eredményhirdetéséig. Folyamatosan alakítunk ki közös programokat az olvasási és a közösségi kultúra fejlesztése érdekében. Győrbe érkezni mindig öröm számomra, nemcsak e példaszerű közös munkát létrehozó és megtestesítő kapcsolatokért, hanem mert egyre jobban, mélyebben megismerhettem a város múltját – a középkori hagyományaitól Apor Vilmos Püspök Úr vértanú bátorságáig és tovább, valamint gyönyörű utcáit, tereit és természetesen kitűnő embereket is, közöttük írókat, költőket, más művészeket, könyvtárosokat és olvasókat. Akik alapvetően határozzák meg ma is a város szellemi arcképét, és helyezik igen előkelő helyre a magyar városok kulturális portréinak képzeletbeli kiállításán.

Az Antigoné gyűrűi című esszékötetet és szerzőjét, Jánosi Zoltánt 2022. november 19-én, szombaton 16 órakor ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár Muzeális Gyűjteményében.

Szabados Éva

2022.11.09