Neil Gaiman képregénytörténeti alapvetése persze boldogan vállalt stigma, ezt Joe Hill be is vallja terjedelmes előszavában, és már csak azért is könnyen hihetünk neki, mert a Sandman szemernyit sem kopott az évtizedek alatt, zsenije mellett kortalansága is szembeszökő. Nyilván én is kézbe vettem élmény- és univerzumfrissítés céljából, ráadásul várnak még rám olvasatlan Sandman-fejezetek – így Hill szemében én is irigylésre méltó helyzetben vagyok. Gaiman ezen főművében egyébként belemenősebbet játszik több más regényéhez képest: titkokat és mélységeket túr fel kéjjel az ember és más létezők rejtett benső zugaiból, míg máskor csak afféle átutazó a dimenziók közt – erre példa a Mágia könyvei, de részben még magnum opusa, az Amerikai istenek is.

Minden tiszteletem és rajongásom mellett megkockáztatom: Joe Hill és Gabriel Rodriguez Locke & Key sorozata szemernyit sem marad el a Sandmantől semmilyen vonatkozásban. Crossover híján fel sem igen merülne ilyesmi, de így kínálkozik az efféle összevetés. Miközben semmi szükség rá, már csak a vállalkozások méretkülönbözőségei végett sem, a Sandman világokat és kultúrákat jár be és köt össze, nevén nevez különböző lényeket, másvilági régiókat, alaptoposzokat, afféle egyetemes tágasságot ölel át, ami a L&K-nek eleve nincs is szándékában. Merthogy alapvetően családtörténet, igaz, annak azért évszázados kitekintésű. A három kötetről amúgy itt írtunk, nem szükséges tehát újra megágyaznunk, elég most beidézni egyik nagy örömünket: végre elénk került egy ténylegesen lezárt történet, ami legszéttartóbb szálait is elvarrta, így nem terhel majd bennünket unásig nyújtott rétestésztaként.

Ehhez képest akkor mi ez Az aranykor, ami még Sandman/Morpheus bevonásával is tetézi bűneit? Nagyon egyszerű, afféle manapság már természetesnek vett dolog: spin off, pontosabban előzménytörténet, a Locke család kulcsosház regéjének egy korábbi fejezete, amiről néhány panel után óriási szerencsénkre egyértelművé lesz, hogy nem sima bőrlehúzás, semmiben sem marad el az alapsorozat minőségétől. Ugyan nincs nagyon hová emelni már a téteket a főszéria magas-fokához képest, másrészt viszont új színekkel, hangulatokkal és némileg a korábbi körtől eltérő narratív elemekkel operál, így mégis hozzátesz ezt-azt az eddigiekhez. Abban persze van valami, hogy a végére hagyott nagyfejezetek, főleg ugye az álmok hercegét is megszólító, még a klasszikus bebörtönzős ziccert is szégyentelenül megismétlő kalandcunamikból kibontakoztatott finálé parádés, de ezzel együtt sem állítható, hogy igazából azért a körért érte meg az egészet összehozni. Éppen hogy a család szűkebb kötelékében, onnan elugró, de oda minduntalan visszapattanó események és figurák kalandjai és megpróbáltatásai az igazán érdekesek. Az akciók és a pergő események, még ily lenyűgöző tálalásban is, csak afféle elengedhetetlen díszletei a lényegnek: az ember morális és erkölcsi próbáinak és megkísértéseinek húsba vágó részletezésének. Ezek a kényelmetlen közelségbe tolt tükörképek lelki életünk összes pörsenését és fekélyét pixelmélységig felmutatják: vágyak, szenvedélyek, magunkra húzott és rosszul befókuszált szándékok, belső bénultságok és fogyatékok kulminálódnak külső eseményekké, miközben az önfeláldozó szeretet is megkapja a maga játékidejét, ráadásul a giccshatárt meg sem közelítve, és ez a klasszikus mesék modern feldolgozásait látva szinte csodaszámba megy. Persze itt szerencsére senki sem akarta az alkotókat családbarát vizekre lavíroztatni, és ha nem is beszélhetünk brutál horrorról, de régi vágású, az ember sötét oldalait megvillantó és azt alaposan kitárgyaló rémdrámáról viszont igen.

Hill és Rodriguez remeklése az „aranykort” mennykőcsapásaival letaroló első világháború iszonyatát hozza testközelbe, és bár a történelem tényeinek még felszínes ismerete mellett is fura ez, de máig képesek vagyunk azt gondolni, hogy azt megelőzően az idilli béke honolt a tájon. De akkor miért akart volna bárki is árnylényeket magára és a világra szabadítani és más létsíkokat felkaristolni, átírva az idők és dimenziók törvényeit? Itt is vastag kontúrokat kap a régi bon mot: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Úgy pedig, hogy a jóemberségre törekvés akarata járta ki elsősorban ezt az ösvényt, garantálódott a tragikus felhangok és eseményláncolatok bekövetkezése. Igaz, így legalább, némileg elszakadva régi kliséitől, például fel lehetett frissíteni az Orfeusz-féle alászállás-fabulát is.

De semmiképpen se csak külső-belső iszonyatokra asszociáljunk az eddigiekből, és főleg ne egysíkú figurákra, Hill és Rodriguez duója valóban páratlan: nem elég, hogy a sztori és a vizualitás hermetikusan illeszkedve zakatolja körül ezt az egyre hatalmasabbra tágított világot, és ad hozzá lélektanilag is hiteles szereplőket, de őszinteségében és a következmények felvállalásában is bátor. Mintha itt már mindenki túl lenne jó néhány családállításon, kineziológiai oldáson, és nem csak szembenézett belső démonjaival és elfojtott tulajdonságaival, de ha a helyzet úgy hozza, azokat arcpirulások és szégyenkezés nélkül akár ki is mondja.

Mivel sorozat-aranykorban élünk, talán már elegünk is lehet a sok univerzumépítésből és soha véget nem érő szappanoperából, ez a spin off engem meggyőzött: a Locke & Key világa ezek után felőlem tágulhat akármeddig.

232 oldalas, keménytáblás képregény, fordította: Holló-Vaskó Péter.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu