„Mikor a német Cillei ispán látta, hogy megelőzték a magyarok, egy júliusi keddi napon a Magyarország felé néző és a Vízvár felé eső palotában, ahol gyakran ebédelt és vacsorázott, magában haragudott, hogy bár nagy kísérettel volt, nem uralkodhat a magyarokon, s a kapu kulcsával nem rendelkezik. Elhatározta magában, hogy Hunyadi Lászlót megöli. Meghívta őt a palotába néhány szóra. Ez kardhordozójával jelent meg, s mindjárt elővette a játékkockát. A játékban csaknem mindig a magyar László győzött a németen. Cillei ispán mindjárt gőgösen felindult haragjában. Nagy, erős termetű férfi volt. A palota ajtaját erősen elreteszelte, úgyhogy se ki, se be senki nem mehetett. Majd a német hirtelen kirántotta görbe kardját. Teljes erővel bátran üldözte a palotában egyik sarokból a másikba a magyar Lászlót. Egy fából faragott szobor állott a palota közepén. Már mindketten akörül futottak; ki-ki védelmül használta azt, s a szobor az egyik kardtól meg is sérült. Vajdafia László már hátrált, mert kardja rövid volt, s azonkívül ez a sok csapástól, melyekkel a német ellenében életét védte, már ki is csorbult. Volt azután ott egy fából készült asztal is. Vajdafia László pajzsul használta ezt feje védelmére. Magam is láttam a megsérült szobrot és az asztalt. Végül is László apródja az ajtón kívül meghallotta, hogy ura, Vajdafia László már az isten után kiáltoz segítségért. Az apród nyomban odafutott az őrség ajtajához. A magyar Nagy Simon volt a száznagy. ‒ Tudjátok meg ‒ kiáltotta az apród ‒, hogy mindjárt megöli uramat Cillei ispán. Már egy órája, hogy egymással harcolnak. ‒ Ezt hallva a magyar vitézek rögtön az ajtóhoz futottak. Nem tudtak bemenni. Tüstént gyorsan rudat hoztak, s nagy nehezen betaszították az ajtót. Megragadták hátulról a németet hajánál fogva, s fejét levágták. Vére kifolyt a palota padlójára. Máig is ott a vér nyoma, amelyet én, György, magam is láttam sok évvel később. A fejet kidobták a palotának Magyarország felé néző és a Vízvár felé eső ablakán. Egy augusztusi keddi napon történt. A német idős szolgáit megölték, a fegyverfogásra alkalmasoknak azonban megkegyelmeztek.”

Szerémi György így írta le 80 évvel az események után Cillei Ulrik megölésének történetét rendkívül színes, de első olvasásra is igencsak ellentmondásokkal teli elbeszélésében. Szerémi az elemi valószínűségnek ellentmondva azt állítja, hogy Cillei egy olyan várban akarja megölni Hunyadi Lászlót, amely egyébként tele van Hunyadihoz hű fegyveresekkel, s amelynek kapuját éppen Cillei és a király fegyveresei előtt zárták be. De az egész leírás logikája sokszor megbicsaklik, hiszen először eltervezi Cillei a gyilkosságot, majd nekiáll inkább kockázni, amin feldühödik, s ezután fogja és elreteszeli a palota ajtaját… Egy óráig aztán senki nem veszi észre, hogy vívnak, ráadásul a történet elején július van, a végén meg már augusztus, és valójában egyik dátum sem stimmel, mert november 9-én történt az eset. De akkor mi lehet az igazság az utolsó Cillei gróf megölésével kapcsolatban?

A probléma – mint a politikában rendszerint – a pénzek feletti diszponálás körül zajlott, és gyökerei még Hunyadi János kormányzóságáig nyúltak vissza, amelyre a jogos trónörökösnek, V. Lászlónak kiskorúsága miatt volt szükség 1446-ot követően. 1456-ra azonban V. László király lassan felnőtt – ekkor 16 éves, és a középkorban már nagykorú számított ‒, ám Magyarországon Hunyadi János, míg Csehországban Podjebrád György továbbra is szinte maradéktalanul gyakorolta a királyi hatalmat, irányította a kül- és hadügyet, és kezelte a királyi jövedelmeket. A király csak sokkal kisebb ausztriai birtokai felett rendelkezhetett ténylegesen, de ott is erős korlátokkal. Hunyadi uralma a török elleni harcok fényében ugyan Magyarországnak fölöttébb hasznos volt, de természetesen sokak érdekeit sértette a király környezetében és itthon egyaránt. László király joggal kívánta visszakapni bevételeit, míg a Hunyadival szemben álló bárói csoportok abban bíztak, hogy a király sikere esetén ők juthatnak a hatalom és a pénzek közelébe. Az ifjú király szánalmas helyzetében leginkább csak rokonára számíthatott, Cillei Ulrikra. V. László nagyanyja ugyanis – a rendkívül érdekes életű – Cillei Borbála volt (egyben Ulrik apjának, Frigyesnek a húga). A Cilleiek ambíciói azonban közismertek voltak, így sokakat Ulrik gróf támogatása inkább eltaszított a király mellől Magyarországon. 1453-ban a király, pontosabban Cillei kísérlete, hogy a jövedelmei feletti rendelkezést visszaszerezze, egyszer már kudarcot vallott, nem utolsósorban a gróf erőszakos módszerei miatt.

A celjei vár

Három évvel később éppen ezért inkább a királyt érő méltánytalanságokat hangsúlyozták, mivel így több támogatót szerezhetett az ügye. Noha 1456 elején megérkeztek az első hírek arról, hogy a szultán Magyarország ellen készül, a király úgy döntött, dűlőre viszi az ügyet Hunyadival, és a közeledő országgyűlés apropóján Bécsből Győrön keresztül Budára vonult 3000 fős – nagyrészt Cillei által fizetett – hadsereggel. A királyhoz menet közben csatlakoztak a Hunyadival elégedetlen magyar főurak, köztük a nádor, a két érsek, több püspök, fél tucat jelentős zászlósúr is. Hunyadi igyekezett elkerülni, hogy a király elé kelljen járulnia (tudta, hogy ez esetben mindenképpen engednie kell valamennyit pozícióiból), de végül nem tehette meg. Ünnepélyes keretek közt látványosan átadta a királynak a budai vár kulcsát (amely vár Hunyadi kezén volt). Mikor azonban a várat Cillei idegen zsoldosai akarták átvenni, Hunyadi sértve távozott, s az addig a királlyal tartó magyar előkelők is felháborodtak. A botrányból kisebb csetepaté is kialakult, de áprilisra már Hunyadi állt nyerésre a politikai csatamezőn, akinek több ezer fős zsoldosserege mellesleg erődemonstrációt tartott a pesti síkon. Carvajal pápai legátus végül átmeneti egyezséget teremtett a felek között a török elleni harc miatt, és Cillei meg Hunyadi látványos módon kibékült. Ekkorra már bizonyos volt, hogy a szultán Nándorfehérvár ellen készül, ami szintén a volt kormányzó pozícióit erősítette, hiszen egyedül neki volt gyorsan bevethető, jelentős létszámú hadserege. A király 20 ezer forint fejében még Temesvár várát is átadta Hunyadinak, akit főkapitánynak nevezett ki, és a birtokok visszavételének kérdése is lekerült a napirendről. Az eset jól mutatja, hogy Hunyadi János nem pusztán egy kiváló hadvezér, hanem meglepően dörzsölt politikus is volt.

A török támadás átmenetileg elodázta a konfliktust. Ezután mindenki ment a dolgára. Hunyadi megkezdte a védekezés előkészületeit, V. László pedig Bécsbe tért vissza, hogy stabilizálja ottani helyzetét, és hadat gyűjtsön külföldi birtokairól. A török elleni általános hadba gyűlés idejét augusztusra jelölték, mivel a középkori magyar katonai rendszer akkorra volt csak képes kiállítani a bandériumokat, és logisztikailag ellátni azokat. Nándorfehérvárnak ez már késő lett volna, de köszönhetően a Jánosoknak, Hunyadinak és Kapisztránnak július 22-én mégis sikerült nagy vereséget mérni II. Mehmed szultán török seregére. A királyi had szeptember közepén ettől függetlenül gyülekezni kezdett, majd a hónap végén megindult a Délvidékre, mivel Futak volt kijelölve gyülekezőhelynek a török elleni hadjárathoz. Közben a hadhoz sok magyar és külföldi bandérium is csatlakozott, és jelentős erővé duzzadt. Hunyadi János eddigre a csatát követő járvány áldozata lett augusztus 11-én, fia, László azonban örökösének tekintette magát, és királyi engedély nélkül felvette apja főkapitányi tisztségét. November elején az ifjú Hunyadi maga is Futakra, a király táborába érkezett. A kölcsönös békülés jegyében a fiatal László a királynak hűségesküt tett, míg Cilleivel apának és fiúnak fogadták egymást. Hunyadi László emellett ígéretet tett a királyi várak – köztük Nándorfehérvár – átadására az uralkodónak, ahova meg is indultak. Hogy Hunyadi László az első perctől a Cilleivel való leszámolásra törekedett-e, vagy tényleg egy hirtelen kipattanó vita vezetett-e a gyilkossághoz, azt ma már nehéz eldönteni, a források utóbbit emlegetik, de az események logikájából inkább az első rajzolódik ki. Mindenesetre a királyi sereg november 7-én megérkezett Nándorfehérvárhoz, ám a Szilágyi Mihály (Hunyadi János sógora) által katonákkal megpakolt várba csak a királyt és Cilleit engedték be 80-100 fős kísérettel, míg többi katonájuk előtt felvonták a várkaput.

Kiállítás a celjei várban

November 8-án így a király, Cillei és a csekély kíséret gyakorlatilag Hunyadi László kezébe került. Másnap a király és Cillei misén vett részt, ahonnan egyes források – például a celjei krónika – szerint friss hírek ürügyén kihívták Ulrik grófot, majd ezt követően került sor a palotában – talán egy lovagteremben – a végzetes párbajra. A celjei krónika szerint, amely a cilleiek szempontjából írta meg az eseményeket, a szóváltást követően Hunyadi kést húzott elő, amit dulakodás követett, és Cillei Ulrik megsebesítette kezén az ifjú Hunyadit. Ekkor László gróf kiabálására a kamrából előszaladtak hívei, akik az asztalra teperték Ulrik grófot, majd levágták a fejét. Az esetet követően öt napon át a vár kapui zárva maradtak, nyilván mindenki azon merengett, hogy most mi fog történni. A király Hunyadi László kezén volt, a vár alatt meg jelentős sereg állt, amely a király és Cillei híveiből állt, s egy részük meg akarta ostromolni az erődítményt. A sereg végül feloszlott, amely egyben azt is jelentette, hogy a török elleni – ígéretesnek tűnő – hadjárat sajnos elmaradt. Hunyadi és a király megpróbálták fenntartani a látszatot, hogy semmi rendkívüli nem történt, a hadjárat elodázását a közeli téllel indokolták, a király pedig kinevezte főkapitánnyá Hunyadi Lászlót. Ténylegesen azonban V. László ki volt szolgáltatva vazallusának, és a megbocsátása kényszerből fakadt, nem őszinteségből. Hunyadi László a királyt Temesvárra vitte, ahol utóbbi adományokat tett a Hunyadi család familiárisainak – nyilván nem önként és dalolva ‒, majd esküt mondattak vele, és írásba is foglalták, hogy az uralkodó szabadon bocsátása után nem fog bosszút állni a Hunyadiakon. Végül decemberben a király Budára távozhatott, ahová László gróf is vele tartott befolyását fenntartani. Megtehette, a Hunyadi birtokok őrzésére ott maradt Szilágyi Mihály és zsoldosai. Ám végül ez sem mentette meg Hunyadi László életét márciusban.

A történet vége jól ismert. A király revansot vett az őt ért sérelmekért, és március 14-én lefogatta a két Hunyadi fivért néhány más főúrral, majd Lászlót ki is végeztette a mai Vérmezőn. Hunyadi Lászlóról nem tudunk túl sokat, a források szűkszavúak róla. Ténykedése alapján azonban egy meglehetősen forrófejű, erőszaktól messze nem tartózkodó férfiú képe rajzolódik ki előttünk. Nem biztos, hogy szerencsétlenség a magyar történelem szempontjából, a család vezetése és csúcsra juttatása végül öccsére, az erőszaktól ugyan időnként szintén nem tartózkodó, de kétségtelenül briliáns Hunyadi Mátyásra hullott vissza feladatként, aki azonban már nem főkapitányként írta be magát a magyar történelemkönyvek lapjaira. Cillei Ulrikot Magyarországon sokan nem siratták meg, s vele kihalt a családja. Birtokai megszerzéséért azonnal kitört a hatalmi harc. Érdekességként megemlíthető, hogy a szlovéniai Celjében (németül ugyebár Cilli), Ulrik gróf egykori sasfészkében ma is megtekinthető Cillei Ulrik koponyája (a címlapképen), amelyen jól láthatóak a merénylet során elszenvedett sérülések nyomai. Egyébként mind Celje várát, mind a várost érdemes felkeresni, ha valaki arra jár magyarként, már csak e történet apropóján is!

A bevezetésben idézett Erkel operáról korábban itt írtunk.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Celjei krónika (online); Szerémi György emlékirataiból. Újvidék: Forum, 1996.; Pálosfalvi Tamás: Tettes vagy áldozat? Hunyadi László halála. In: Századok, 2015. 2. sz. 383-441.o.