Fernanda Melchor: Hurrikánok évada

Könyvkritika

fernanda-melchor-hurrikanok-evada

Egy tisztességes recenzióban megvan a sorrend, az elejétől haladunk a vége felé, bizonyos szempontokat betartva. Most, hogy ezt tisztáztuk, leszögezném azt is, hogy ezt inkább rendhagyó, mint tisztességes recenziónak szánom.

Például máris a könyv befejezésével kezdeném, illetve a benyomással, amit hagyott. Első egyszavas gondolatom nem szalonképes, ezért kifejteném, hogy mennyire erősen él bennem az impresszió, hogy micsoda páratlanul találó címet kapott a könyv. Nem a tartalmára vonatkoztatva (most már nevetek a naivitásomon, amikor speciel a címe miatt választottam ezt a könyvet, arra gondolva, hogy izgalmas természeti jelenség köré épülő sztorit tartalmaz), egyszerűen csak mindent elsöprő olvasmány volt, minden gondolatomat, érzelmemet felkavarta, és pont azokkal a szavakkal tudnám jellemezni, mint egy valódi hurrikánt: szörnyű, borzalmas, lenyűgöző, brutálisan vad, erős – behunyt szemmel menekülnünk kellene előle, de csak állunk megbabonázva, beszippantva. Valószínűleg a fordítás is zseniális, az egész szöveg pörög, tolakodva siet, a szemünk szélsebesen halad a sorokon, nincs idő lassítani, átgondolni, hogy be tudjuk-e fogadni az olvasottakat. Csodálkozunk hát, hogy úgy érezzük, nyomja valami a mellkasunkat és nem tudunk mélyeket lélegezni? Idén volt már legszebb olvasmányom, legmeghatóbb olvasmányom, legszomorúbb olvasmányom, és ez a legintenzívebb olvasmányomnak bizonyult.

Már rögtön a legelején világossá vált, hogy ez határozottan csakis felnőtteknek szóló könyv. In medias res, fejest ugrunk egyenesen a sűrűjébe: meggyilkolták a boszorkányt, aki megigézve tartotta az egész községet. Szókimondó, obszcén stílusa teszi „tizennyolc karikássá”, és bár szeretném azt hinni, hogy nem vagyok sem prűd, sem túlzottan szégyenlős, azért gyakran belepirultam. Nem mindig szégyenemben, előfordult, hogy dühömben is. A témák egyenként is felkavaróak és gyomorforgatóak, hát még így együttesen. Hogy miről szól? Jaj, miről nem? Gyilkosság, bántalmazás, babona és boszorkányság, pedofília és szexuális abúzus, alkoholizmus és drogfüggőség, nyomor, terror, mélyszegénység, prostitúció és homoszexualitás. Mindez bántóan nyersen, vulgárisan leírva, az összkép, összbenyomás mégsem lesz taszítóan trágár, inkább csak mélységesen szomorú, rémálomszerűen realista. A szereplők szerfüggők, mi pedig függőként akarunk még többet olvasni, szükségünk van arra, hogy tudjuk, mi történik tovább. Nem világos, hogy ki a főszereplő. Talán vannak főbb szereplők és mellékszereplők, de mindenki fontos a történet egésze szempontjából.

Amit én mélyreható, erős üzenetnek érzek, az az, hogy nagyon nem mindegy, hova születünk. Mostanában trendi a toxikus pozitivitás, miszerint minden lehetséges, csak akarni kell, bármilyen közegből ki lehet törni, ha igazán törekszik az ember, és amennyiben ez nem sikerül, nem volt meg a kellő törekvés, motiváció, akarat. Miközben a történet világosan rámutat, hogy igenis minden azon múlik, hogy milyen közegbe, melyik városba, milyen társadalmi rétegbe születünk, de még az is, hogy mikor. A szereplők életútját abszolút mértékben ez határozza meg, kitörni szinte lehetetlen, aki megpróbálja, az is elbukik szerencse hiányában. Az olvasói rálátásunk miatt elszorul a szívünk, tudván, hogy egy-egy szereplőnek esélye sem volt. És igazán együttérzünk velük, bánkódunk miattuk, hiszen összességében csak gyerekek, akik nem gyerekeknek való kereszteket cipeltek, és a társadalom peremére szorultak. A nyolc fejezet mindegyike más-más szereplő szemszöge, ezért jó rálátást kapunk a történet egészére, különböző perspektívából értelmezhetjük azt. Végül a fő cselekmény, amely elindította a történet lavináját – meggyilkolták a Banyát – lényegtelen marad, talán csak egy jó ürügy volt, hogy mikroszkóp alatt megvizsgálhassuk ezt a velejéig romlott közösséget. Az a profán és kényelmetlen gondolatunk támad, hogy ezen a mexikói vidéken talán a halál az egyetlen szabadulási mód, feloldozás a nyomorúság alól. Mindegyik szereplő története függőben marad, de mivel világosan látjuk az irányt, amerre halad a jövőjük, nincs hiányérzetünk. Talán csak a szerző akart kíméletesen bánni az olvasókkal, és rájuk bízta, hátha jobb életutat tudunk elképzelni nekik, mint ami a könyv alapján várt volna rájuk.

Maximális ötcsillagos regénynek tekintem. Megérdemli ezt az a sztori, amelyik ennyire rákényszerít, hogy elhagyd a komfortzónádat, „dobozon kívül gondolkodj”, és akár szemléletet is válts. Úgy érzem, érdemes megismételni, hogy felnőtt olvasóknak ajánlom, és még őket is figyelmeztetem. Ez nem az a könyv, amit élvezetből olvasunk, kellemes időtöltésként. Inkább döbbenet és nyugtalanság az olvasó jutalma, ezért ha mindenképp olyasmit olvasnánk, ami felráz az apátiából, dermedt téli állapotból, akkor ez lesz a megfelelő olvasmány. Amennyire magába szippantott, annyira megkönnyebbültem, amikor vége lett és eleresztett. Arra is számítani lehet, hogy miután befejeztük a történetet, egy ideig képtelenek leszünk olvasni. Pár hétig szinte semmit nem tudtam olvasni, bárminek is nekifogtam, minden túl laposnak tűnt.

A végére egy érdekességet hadd tegyek hozzá. A cím mellett a gyönyörű borító ragadta meg a fantáziámat. Szerettem nézegetni, büszkén hordtam magammal mindenhova, kizárólag kézben, sosem táskában. A barátnőm azt fűzte hozzá, hogy micsoda klassz koponya. Annyira leragadtam a virág és levél motívumoknál, annyira a részletekre koncentráltam, hogy amíg fel nem hívták rá a figyelmemet, meg sem láttam az egész képet.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com

2022.11.09