Legutóbb 2021-ben a szerethető öregedésről szóló Egyedül című esszéregényét mutatta be nálunk a Győri Könyvszalonon, 2019-ben pedig az érzelmi bántalmazás témáját körbejáró MOST. – Túlélő leszel, nem áldozat című szakkönyvét. Mindkettő esetében megismerhettük azt a különleges műfajt, amely erősen valóságalapú, de fiktív történetek szövedéke, személyes élményből és tudományos ismeretekből egyformán táplálkozik, és a prózaírás eszközeivel jól fogyaszthatóvá válik. A pszichopróza elnevezést kapta.

A Hipnózis 6-kor alcíme Abszurd terápiák az utcán, a konyhában és a hálószobában. Kinek ajánlható ez a kötet? Mennyiben követi az előzőek stílusát?

Talán ez idáig a leguniverzálisabb kötetem, abban a tekintetben, hogy nincs olyan ember, aki ne ütközne valami módon a saját sémáiba, amelyek ismétlődésszerűen akadályozzák abban, hogy magasabb minőségben kapcsolódhasson, ezért aztán mindannyiunk életében eljön a pont, amikor rá akarunk látni arra, mi is mozgat minket belül, mélyen, akár akaratunk ellenére és tudatunkon kívül, mert csakis így nyerhetünk esélyt arra, hogy ezt valami módon kezeljük. Ezek a történetek nagyon sokféle helyzetet, szereplőt mutatnak be, így sokan azonosulhatnak egyikkel-másikkal, rendre ráismerhetnek egy-egy saját élethelyzetre, és ezen történeteken keresztül megélhetnek egy szolidaritásélményt, vagy egy másik perspektívából való felismerést, ráébredést, vagy akár egy kimozdulást egy szokványos vagy mérgező mederből valami teljesen új, szabadabb, másik irányba. Mivel a történetek rövidek, könnyen befogadhatók, ám hagyni kell számukra hatóidőt, hiszen a belső munka nemcsak olvasás közben, hanem utána is történik, miközben hagyjuk megérkezni, ülepedni a szövegeket, megszólítani a bennük lévő érzéseket. Ezért itt sosem az az érdekes, hogy mire gondolt a szerző, hanem az, hogy mit hívott elő az olvasóból, mert ebben a nagyon személyes reflexióban rejlik a belső munkafolyamat. Tematikailag szintetizálja ez a kötet az előzőeket, azonban egy réteggel újra mélyíti, ahogyan az önismereti folyamatunk halad előre, mindig egy réteggel beljebb kerülünk önmagunk felé. Műfajilag azonban most sokkal inkább hagytam az irodalom felé billenni, mintsem a szakmaiság irányába, noha nálam mindig mindkettő keveredik, most szabadabban kezeltem a személyességet, mert már nagyon vágytam rá, hogy kicsit újra úgy írjak, mint régen, amikor közel húsz évvel ezelőtt az olvasók megismertek.

Hogyan állt össze ez a kötet? Milyen történetek kerültek bele?

A kiadó kérése az volt, hogy sokféle ember sokféle élethelyzetben tudjon azonosulni vele, tehát nők, férfiak, idősek és fiatalok, egyedülállók és párkapcsolatban élők, gyerekesek és maguk a gyerekek, olykor a szomszédok, sőt az eseteket kezelő terapeuták is megszólalnak, vagy a saját küzdéseiket is feltárják. Így a bezárt kisfiúból lett felnőtt férfi, a megfélemlített kislányból lett felnőtt nő, a zsaroló tanárnő, az anyja által kontrollált fiatalember, az apjára emlékeztető férfiakba beleszerető nő, az anyaképével küzdő nő, a gyerekvállalással küzdő férfi, az önmagával küzdő terapeuta, az éjszakákat átdolgozó orvos félelmei, vívódásai is mind helyet kapnak, valamiféle gyógyulás felé vezető kimozdulással a bemerevedett, bántó, mérgező helyzetből. Ugyanakkor azt is igen fontosnak tartottam, hogy a segítők karakterét kihozzam a misztifikált guruságból a maguk sebezhető emberi valóságába. A történetek mögött ugyanannyira megtalálhatóak a saját élményeim és megküzdéseim, mint a praxisomból nyert, fikcióba elemelt rálátásaim, tehát a szakmai ismereteim és önismeretem ugyanannyira, mint az alkotói szabadságom. A semi-fiction lényege éppen ez, hogy minden történet lehet ugyanannyira valóságos, mint az írói képzelet szüleménye, sőt, általában keveredik a kettő, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy mindebben a közös folyamatban hol talál az olvasó önmagára, ez tehát az irodalomterápia tere, és annyira emelkedik meg az olvasó általa, amennyire mélyen beengedi saját önmagába a szöveget.

A kötet történetei tulajdonképpen belső utazásra hívnak, olyan problémákat feszegetnek, amelyekre a legtöbbünknek létezik valamilyen – jó vagy kevésbé jó – reakciója. Tükröt tart elénk, amelyekben megláthatjuk, hogy mindezek mélyén valójában a kötődési sémák lapulnak. Miért fontos, hogy ezeket felfedjük, megértsük? Hogyan lehet jól körülírni, mi is a kötődési séma és azt, hogyan működik az életünkben?

Tulajdonképpen minden egyes történet, élethelyzet ezt a kérdést járja körül és válaszolja meg, mégpedig sok irányból és megközelítésből, éppen azért, hogy elkerülje a túlságosan is leegyszerűsítő pszichologizálást, ugyanakkor közel hozza a probléma komplexitásának megértését az emberekhez, akkor is, ha nem szakmabeliek, hogy saját maguk is ráláthassanak arra, miben vannak, megértsék a működésüket, azt a működést, amely a mélyben dolgozik és hajtja őket akaratlanul bizonyos, számukra fájó helyzetek ismétlésére, mert a megértés és rálátás által döntést hozhatnak arról, így szeretnének-e élni a továbbiakban, vagy esetleg elindulnak a változás irányába, akár úgy, hogy mernek szakmai segítséget kérni. Rengeteg dolgot öröklünk, amihez semmi közünk, viszont blokkolja a saját életünket, boldogságunkat, és amikor szembenézünk velük, akkor megjelenik a belső szabadságunk lehetősége. Talán a hipnózisba menő pszichológus esete mutatja meg leginkább a kötetben, hogy mennyire nem elég fejből tudni, mi hogyan működik, mert a tudás önmagában nem véd meg, hiszen az ismétlődés mélyebben zajlik, a tudás egy ajtót nyit a belső munka felé, de valójában a nehéz és fájó, ugyanakkor katartikus érzelmi munka lesz az, ami kiszabadít a sémák fullasztása alól, ahol levegőhöz juthat a saját valós identitásunk és szabad akaratunk.

Miben segíthetnek a kötet történetei? Egyáltalán mi a mű szándéka? Segítés, tanítás, terápia, szembesítés?

A kötet nem megmondani akarja, mint egy leíró jellegű szakkönyv, hogy mi a probléma, hanem megmutatni szeretné, a gyakorlatban, élő helyzetekben a probléma működési formáit, és kísérleteket tenni a feloldásukra, sokféle módon, tehát lehetőségeket kínálva az olvasónak, hogy a számára leginkább autentikusat megtalálja, vagyis kiszabaduljon abból az életből, amely nem a sajátja. Ez ilyen értelemben egy interaktív könyv, nem egy passzív olvasást kíván, hanem komoly belső munkát, és aki nem akar beleállni, annak ez nem való, mert indulatos lesz tőle vagy közönyös. Ezt a kötetet nem a klasszikus esztétika és nem a klasszikus szakirodalom szabályai szerint kell és lehet olvasni, hanem az érzelmi párbeszéd lehetősége felől, ami egy meghívás együttműködésre. Ez nagyon jól tud működni a meghívást elfogadó olvasó számára, és nem működik egyáltalán az ezt elutasító olvasóval. Ez egy döntés kérdése, ami nem erőszak, hanem csakis szabad választás eredménye lehet, így működhet terápiás eszközként a segítő szakemberek kezében, ahogy működhet önreflexiós eszközként minden olvasó kezében, de önreflexiós eszközként a segítők kezében is, hiszen a saját magunkkal végzendő munka soha nem ér véget, hanem mindig tágul és mélyül. Ez egy önmagunkkal való örök párbeszéd, ami mindig elővehető, és visszatükrözi, éppen hol tartunk benne.

A keménytáblás borítón egy létrát látni, amiről nekem rögtön egy Weöres Sándor idézet ugrik be: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Nem túlgondolás ez?

A grafika Kárpáti Róbert képzőművész alkotása, az ő képi ötlete volt. Annak ábrázolása, hogy a bennünk lévő létra nemcsak felfele, hanem befele is vezet, hiszen ő nemcsak egy sima létrát rajzolt, hanem a létra kapott egy kilincset is, ami első ránézésre abszurd, ugyanakkor továbbgondolásra késztet. Ez ugyanazt fejezi ki képileg, mint a szövegek, amelyek elsőre talán abszurd, vagy éppen banális szituációkat, párbeszédeket teremtenek, majd mégis van bennük egy önmagukon, sőt a lét abszurditásán túlmutató jelentéstér, valamiféle szabad belső értelmezés felé. Az összes scolaros könyvem borítójának Robi a tervezője, a borítók a kettőnk közti összhangot fejezik ki, ahogyan ő rezonál mindarra, amit én ki szeretnék fejezni minimalista, és nem túlcifrázott motívumokkal.

„A gondok akkor indultak, amikor fejlődni kezdtem”, írja a Maga nem az c. történetben. Mindig jó a tudatosság?

Az említett írás arról szól, hogy egy tradicionálisan domináns férfi mellett nagyon redukált az a szereplehetőség, amit egy nő betölthet, gyakorlatilag szobanövény-funkció. Ám ha ő ezen túlmenően is létezni szeretne, akkor súlyos szankciók következnek. A nő fejlődési folyamata egyre tudatosabbá teszi őt, egyre jobban rálát a saját léte korlátaira, és lázadni fog, ebből adódnak majd konfliktusok. Ha nem akar visszamenni a kijelölt „helyére”, sőt, érzelmi munkát végezve, az érzéseit is tudatosítja, akkor nagyon erős szétfejlődés lesz a két karakter közt. Az egyik egy helyben állva követeli az előjogait, a másik azonban szeretne egy fejlődő partnerséget, ami sajnos nem kompatibilis egymással. Így váláshoz fog vezetni, illetve azt megelőzően erőszakhoz, mert ezek zárt rendszerek, amikből nagyon nehéz kilépni. Ahhoz, hogy partnerség legyen, mindkét félnek fejlődni szükséges, ahogyan a kapcsolatuknak is. A tudatosság hatalmas erő a kezünkben, mert visszaadja a döntés lehetőségét, szemben azzal, amikor vakon repülünk. Azonban van hátránya is, minél tudatosabbakká válunk érzelmileg, annál kevesebb ember mozog ugyanazon tudatossági szinten, így egyre kevésbé óhajtunk felszínes körökben, játszmákban, megfelelésekben részt venni, és ki fogunk szállni helyzetekből, amelyek erre kényszerítenek minket, aminek az lehet az eredménye, hogy izolálódunk. Jóval kevesebb emberi kapcsolatunk lesz, ám ezek igazabbak és minőségibbek.

A terápia mindig segít?

A terápia nem mindenható, nem tud mindenen segíteni. Arra azonban képes, hogy az abban részt vevő embert megerősítse a saját identitásában, szabad akaratában, tisztánlátásában, józanságában, a helyzetére való rálátásban, az érzelmei tudatosításában, ami adhat neki annyi erőt, hogy az adott életében, az adott elakadásait kézbe vegye, és cselekedjen, vagy legalábbis kialakíthasson egy élhetőbb életet a saját maga fölötti kontroll gyakorlásával.

Miért fontos az, hogy fejlődjünk? Ez kötelességünk?

Hogy ki mit tart értelmes emberi életnek, egyéni kérdés. A magam részéről a fejlődés egyszerre kötelesség, felelősség és szabadság is. Én nem tudnék azon a szinten létezni, ahol az étel, a jóllét, a szórakozás, a tárgyi javak elégítenek ki, én megőrülnék ettől, nekem ez nem értelmes emberi létezés. Ettől még van, akinek az. Számomra maga az emberi fejlődés ad célt, értelmet, hogy minden egyes nap felkeljek és munkálkodjak ezen, hogy még valamit megfejtsek, valamire rálássak, valamin javítani próbáljak. Amikor már nem lesz előttem ennek célja, hite, lehetősége, ott fog számomra véget érni az értelmes emberi élet.

A Hipnózis 6-kor című kötetet és szerzőjét, Tisza Katát 2022. november 19-én, szombaton 18 órakor ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvénytermében.

SzaSzi
Fotók: Revizky Zsolt